Egy ​triage naplója (Egy triage naplója 1.) 68% 42 csillagozás

Ez a könyv egy óriási csalódás volt nekem. Mondjuk volt egy íve, az kétségtelen: míg az első harmadában 2 csillagot akartam adni, addig a végén már jobb pillanataimban hajlottam a 4 csillagra. A végén szummáztam ezt, így jött ki a jószándékú 3 csillag.

Nagy tanulság volt nekem ez a könyv, mert végre rájöttem és realizáltam magamban, hogy NEM szeretem a blog-könyveket (már ha van ilyen kategória). Ami már egyszer blog vagy internetes cikkek formájában megjelent az internetben, az nálam könyvként nem működik. Most nem akarok itt nagy szavakkal dobálózni, mert nem értek hozzá, de az elég egyértelműnek tűnik még egy magamfajta laikus számára is, hogy a két (három?) műfaj nem ugyanaz. Éppen ezért ami jó a neten, az nem biztos, hogy könyv formában is meg fogja állni a helyét. Ezzel a kötettel pont ez történt.

Sokat vártam tőle egyébként, mert hallottam már Ancsát egy interjúban link, ami kifejezetten tetszett. Ehhez képest ebben a könyvben nem tudtam vele szimpatizálni. Ami még nagyobb baj, hogy az írásmód valami rettenetesre sikerült. Az említett bizonyos első harmadban mindenről van szó, csak a sürgősségi ellátásról és a koronavírusról nem, illetve nem olyan formában, amiben bárkit is lekötne (értsd: rövid tőmondatok, nulla mondanivaló). A végére beszúrt interjú részlet az orvossal nem is értem, hogy miért nem az elejére került, szerintem sokat segített volna az élvezhetőségen, arról nem is beszélve, hogy bár kicsit száraz volt, még mindig a könyv legérdekesebb/legértékesebb fejezete lett. Azt vártam tévesen, hogy a sürgősségi osztály munkájának változása a koronavírus idején kerül majd a középpontba, ehhez képest többet megtudtam a hölgy macskájáról és alvási szokásairól, mint erről. Igazából engem az is érdekelt volt, hogy pre-korona milyen volt a munkájuk, de igazából erről sem kaptam érdemi információkat.

Összességében nagy csalódás. Sajnos az volt az érzésem, hogy csak le akartak húzni valamiről még egy bőrt, ami sajnos ebben az esetben sem sikerült.

Mit is mondjak? Érdekes és szerintem hasznos is volt ez a könyv, mert mindenki másként gondol és máshogy áll ehhez a helyzethez és a szerző szemszöge elég egyedi, ha valakinek nincs egészségügyben dolgozó ismerőse. Persze feltéve, ha őszinte, de szerintem az volt.

D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal c. műsorában hallottam Baji Anikóról először, gondoltam elolvasom a könyvet, hogyan látja egy szakmabeli. Csalódott vagyok, sokkal több szakmázásra, konkrét esetekre lettem volna kíváncsi.
Így elolvasva a könyvet, úgy gondolnám, hogy egy felfújt lufi, nem volt egy komoly hullám. Legalábbis így leírva nekem nem az jön le, hogy úristen mennyi halott, mennyi megbetegedés, ahogy a média leközölte örökké az adatokat, meg Cili néni is folyton ijesztgette a népet.

Nyomon követem Anikó fészbukos, Akut szakasz „blogját”… ez a könyv gyakorlatilag az oldal kivonata… sok újat nem adott, sok mindenre emlékeztem az oldalról… talán jó lett volna plusz dolgokat beleépíteni.

Nem követem a blogot,néha olvastam. Szakmai szempontból érdekelt. Kíváncsi voltam, hogy Ő hogy élte meg. Én tudom, hogy vidéki nővérként hogyan. Azóta én elhagytam a kórházat, a családot, a kicsi gyerekemet választottam egy döntéshelyzetben. Valószínűleg ha Ő nincs, akkor én is átélem a második-harmadik hullámos őrületet. Így kívülállóként,de belelátva,érezve figyeltem az eseményeket.Ami a könyvben van, nagyon sokban az,amit mi is átéltünk tavaly, és vannak ordító különbségek is. Kicsit hiányérzetem van, kicsit több szakma belefért volna, így sok volt az ismétlés, nyilván nagyon nem lehetett variálni. Emlékszem erre az érzésre,amikor mi is vártuk a „ startpisztolyt ”…Az én szekrényemben is bent volt, a „ bentmaradós” csomag…

Baji Anikóra egy videós interjúban találtam rá. Előtte már láttam valahol ezt a könyvet, de úgy voltam vele, hogy elég a covidban élni, nem akarok könyvet is olvasni róla… De az interjún nagyon szimpatikus lett nekem Anikó, így adtam neki egy esélyt. És nagyon tetszett! „Jó” volt látni, hogy akik az élen harcolnak, hogy látják a helyzetet. A sok vírustagadónak a kezébe nyomnám.
Biztosan megtartom, és ha egyszer lesz gyermekem, odaadom neki, hogy lássa, min mentünk keresztül.

Év első könyve volt és várnom kellett vele, amíg értékelem.
3-3,5 közt gondolkodtam, de inkább felfelé kerekítettem, mert végülis év eleje van és viszonylag gyorsan olvastatta magát, hamar végeztem vele.
Pont emiatt sem tudtam, hogyan értékeljem.
Rettenetesen sokat ismételte magát az írónő, de tényleg.
Plusz állandóan arról írt, hogy mindenki kint van, meg családot látogat és felelőtlen, de közben ugyan ezt csinálta, csak ő „óvatosan”.
Kicsit több Covid-háttér és kulisszatitok érdekelt volna, de írta is az előszóban, hogy nem erről fog szólni. És valóban. Inkább a lelki hátteréről.
Ahol nem igazán tűnt úgy, hogy komoly dolog lenne, mégha PTSD is alakult ki a végere.

Köszönöm, Baji Anikót, hogy megírtad ezt a könyvet. Teljesen más nézőpontba került ezáltal a vírus, a fertőzöttekre vonatkozó statisztikai adathalmaz és a kórházi munka.
Ez a könyv nem szépirodalmi stílusban megírt kötet, nem tudományos értekezés a járványról, nem lájkvadász pletykakötet. A könyvben egy triage nézőpontjából láthatjuk a járványt. Anikó leírta az érzéseit, felháborodásait, meghatódásait ugyanúgy, ahogyan a betegek vigasztalásával kapcsolatos próbálkozásait is. A könyv több pontján könnyekig meghatódtam, pl. amikor a szerző arról ír, mennyire nem akar itthon Bergamót, vagy amikor egy-egy beteg valamiért kiemelkedett a tömegből.

Sokkal több izgalmas(abb) részletre, sokkal több „szakmázásra” készültem, így nekem csalódást okozott a könyv. A blog megszokott, személyes hangvétele nagyon kellemessé tette a kb. semmi újat. Pozitívum, hogy nevén nevezi azokat azt az érzelmi és gondolati káoszt, amit a Covid okoz és okozott, de ennél többre vártam. Egyértelműen csalódott vagyok, a következőt el sem fogom olvasni.

Mivel én is részese voltam, érdekes volt olvasni és újra átélni. Szívesen olvasnék még tőle!