운다고 ​달라지는 일은 아무것도 없겠지만 (Undago dallajineun ireun amugeotdo eobgettjiman) 1 csillagozás

Park Jun (Pak Dzsun / 박준) prózakötete 2017 egyik legnagyobb sikerű irodalmi megjelenése volt Koreában, már szokatlanul hosszú és talányos címével (Semmin sem segít a sírás, de…) is felkelti a figyelmet, de a borítón látható, arcnélküli páros is mélyen elgondolkodtatja azt, aki a szép kivitelezésű könyvet a kezébe veszi. A kötet vonzerejét személyességének, költői stílusának és fiatalos őszinteségének köszönheti, igazi élmény volt olvasni, több darab is mélyen megérintett és bizony, hiába nem segít semmin a sírás, néhány esszé fölött mégiscsak el kellett morzsolni egy-két könnycseppet.
Én magam a kötetre az 이번생은 처음이라 (Because This is My First Life) c. sorozatban figyeltem fel, melyben többek közt az azóta elhíresült idézet is felhangzik:

„A szavak az ember szájában jönnek világra és a másik ember fülében halnak el. De egyes szavak nem pusztulnak el, hanem az ember szívében életben maradnak.” (어떤 말은 죽지 않는다)

Annyira vonzónak találtam a sorokat, hogy beszereztem a könyvet, ami ugyan prózának (산문) aposztrofálja önmagát, de minden ízében magán viseli a költőiség jegyeit, olyannyira hogy a kötet közel 10%-át konkrétan költemények teszik ki, és a prózai alkotások java része is inkább a szabadvers irányába tendál. Nem csoda, ugyanis Park Jun költő, és ez a fajta érzékeny, plasztikus, költői képekben való gondolkodás teljesen áthatja ezeket a szövegeket, érezhető, hogy nem egy kívülálló pozíciójából meséli el, figyeli meg és írja le az élményeit, hanem belülről átélve, naplószerűen, elképesztően szépen megformált mondatokkal, legtöbbször az oly sokszor mesterkéltnek hangzó szentenciák nélkül.
Ahogy a cím maga is befejezetlen (az egyik esszében olvasható a befejezés, de nem lövöm le a poént), úgy a kötet írásaira is jellemző a kihagyás, az ellipszis és a(z el)hallgatás, ami sokszor annyira átütő, hogy az olvasó maga is megneszül. Különösen jellemző ez a stilisztikai megoldás a 그해 versciklusra. A 그해 önmagában is olyan évre utal, melyről a beszélő mesélni akar és a múlt eseményeihez, megélt élményhez kapcsolódik, és valóban ezek a versek valamiképp kopjafái egy-egy város, falu valamely megélt történésének, melynek az olvasó nem része ugyan, nem feltétlenül érti az utalásokat, mégis nem képes kivonni magát a hatásuk alól.

Kjongdzsu, anno (그해 경주)

Egy hatalmas sír előtt
Kinyitottad markomat
Hogy ujjaddal néhány írásjegyet belevéss.
Újra becsuktam tenyerem.
Nem tudtam, mit írtál
De egy idő után bólintottam rá.

Az írások különben lassú sodrásúak, de a legkevésbé sem unalmasak, és olyan szépek, hogy egyes darabokat, amiket a buszon olvastam el, később intimebb környezetben hangosan is elolvastam, mert annyira káprázatosak és nemcsak a szemhez szólnak, de a fülhöz is (különösen igaz ez a hanghatásokat sorjázó Hangok (소리들) c. darabra.
És hogy miről szólnak ezek az írások? Meglehetősen személyes tapasztalatokról, helyekről, helyszínekről, melyeket a múlt emlékei megtöltenek, gyerekkorról, a költővé válásról, ételekről, magányról, évszakokról, sírásról, hangokról, utazásokról és a kötet végének főszereplője kétségtelenül az apa lesz.
Vitán felül a Park Jun első prózakötete körüli ováció nem túlzás, értékes, szép és szuggesztív, mindenképp olyan alkotás, amihez jó lesz időről időre visszatérni.
A költővel készült interjút érdemes megnézni, nagyon sok izgalmas kulisszatitkot elárul (koreai felirattal is megtekinthető):
https://www.vlive.tv/video/38030