Utóíz 98% 26 csillagozás

Búcsú az ételtől. Búcsú az élettől.
Aki főzni szeret, az etetni is szeret. Amikor már nincs kit etetni, már se az étel, se az élet nem ízlik igazán. A nagy családi, baráti főzőcskék, közös evészetek után egyedül már enni sincs kedve az embernek. Egy főre főzni? Minek? Már csak az utóízét érzi a régi finomságoknak, arra emlékezik.
Nagyon szerettem benne a különféle szomszédkonyhák meg a magyar konyha ironikus-kedves ismertetéseit. És a sok-sok receptet, falu- és városleírást, baráti és családi kötelékekre emlékezést. Szívemhez szólt a régi étkekkel és a spórolós főzőcskével is, még én is úgy nevelődtem, hogy étel nem mehet kárba. (Csak pocsékba.)

Tudom, hogy búcsúzó kötet, azt is, hogy 2 nappal a halála után jelent meg, már nem érhette meg. De ez nem elég és akkor sem tudom többre értékelni. Hiába a humor és a szeretet, ez az egész belefullad a zsírba és a húslevesbe. Nagy húsok, sült mindenfélék sétálnak ezeken a lapokon, majdnem megcsömöröltem olvasás közben, ilyen rég nem volt, hogy egy könyvet egyszerűen le kelljen tennem, mert nem bírtam tovább olvasni. A vége felé szerencsére az ember szervezete regenerálódhat kissé, mikor a nagy magyar konyhából kiruccan a perifériákra és kiderül, hogy az emberek mást is esznek, mint húst hússal. A puliszkáról szóló fejezetet hangosan ünnepeltem. Nem, nem vagyok vegetáriánus. De ez a könyv öngyilkosság.
Ha már ételírás, akkor az Emberevő klasszisokkal jobb volt. A négy csillag pedig feltétlen és kissé elfogult hódolatomnak köszönhető.

Nyálcsorgatást beindító, közben fergetegesen vidámító gasztro utazásra invitált Iván,
aki bejárva sok-sok tájegységet, országot, vidéket, határt,
lenyűgözött, s tetszési indexemet kilendítette pozitív irányba.
Nem semmi élményeket osztott meg a nagyvilágba.
Könnyed, vicces, természetes egyszerűséggel adta át a történeteket,
a disznótoros, almás, kacsás, krumplileveses, kecskepöris rész leginkább tetszett.
Ajánlom jó szívvel mindenkinek!
Recept-ötleteket is elleshettek. :)

Nos, az a helyzet, hogy a könyv jó volt, de nem tudott olyan fergeteges lenni, mint a Vándorbab.
Egyrészt zavart, hogy már korábban közölt írásokat újraismételt. Szerepelt benne a Vándorbabból és a Kocsmazajból is 2-3 novella. Másfelől viszont tetszett a Népkonyha fejezet, ahol bemutatta a környező országok konyháját. Így az összes szomszédról – osztrák, szlovák (és cseh) , ukrán. román, szerb-horvát – képet kaphatunk a kötet olvasásakor.
Az ismétlések miatt nem tudok maximális pontot adni, de ezzel együtt is szórakoztató olvasmány. Ugyancsak ajánlanám a Vándorbabbal együtt minden konyhakedvelőnek, legyen háziasszony vagy csak lelkes amatőr.

Az úgy volt, hogy elkezdtem nézni a YouTube-on a Lyukasóra Próza adásait. Aztán egyszer valaki felolvasott egy zseniális gasztronovellát. Amikor a megfejtés Bächer Iván volt, azonnal elszégyelltem magam, hogy még soha semmit nem olvastam tőle, de még csak arról sem volt fogalmam, hogy ennyire jól ír – főleg, hogy gasztronómiáról is. Minden szavát élveztem ennek a könyvnek.

Olyan volt olvasni, mintha egy régi baráttal beszélgetnék.
Némelyik sztori ismerős, de nem bánom kicsit sem. Ebből a könyvből az élet szeretete árad, ha kissé rezignáltan is. Ez az a Bächer, aki mindenkit ismer, aki mindenki asztalánál jól érzi magát, akit szívesen lát mindenki annál az asztalnál.
Akit megszorongatott az élet, de mégis bölcs és okos tudott maradni és a humorérzékét sem hagyta el valamelyik ököllelazongorát-napján.
Pedig itt már túl van mindenen, lassan már az élettel folytatott harcon is.

Nagyon szerettem olvasni, minden kis történetben találtam valami kedveset, vicceset, okosat. Valami olyat amitől nagyon lehet szeretni, ahogy ír, -ahogy írt.
Szelíd humor és a humorba csomagolt éleslátás, úgy ahogy csak ő tudott.

Sokat nevettem és közben fájt a szívem.
Idén már könyvhét sem volt igazi nélküle.

Étírások közli velünk a fülszövegben, és úgy ír például a kelkáposzta főzelékről (brrr), hogy szinte kedvem támad megkóstolni:
Mikor eljön az ideje, akkor egy kiló krumplit vesz az ember, no meg egy szép kelt. Hámoz, aprít, vízbe – esetleg húslébe – fokhagymát, köményt, borsot, sót vet. (Előbb persze csinál egy igazi, kicsit kocsonyás zaftú disznópörköltet.) Amíg a krumpli és a káposzta puhulnak, az ember megszakítás nélkül fokhagymát pucol. Mikor eljön az ideje, akkor zsíron, paprikával csinál egy olyan fokhagymás rántást, hogy azon maga is elcsodálkozik. Azután az ember elmegy valahová. A kelkáposzta – főzeléknek ugyanis, éppúgy, mint készítőjének, érni kell.
Mikor az ember hazatalál, mert hazatalál biztosan, ha másképp nem, hát szag után, szed a tányérra a zöldes főzelékből, és rálocsol a szívet melengetőn piros pörköltből pár kanállal, beleszagol, és a köményes fokhagyma áradó illata lassan betölti a rászakadt magány láthatatlan harangját.
Legtöbbjét már sokadszorra olvasom, némelyikük lassan személyes ismerősömmé, mondhatni, barátommá válik. És egyre több humort, nyelvi leleményt, örök igazságot, élettapasztalatot fedezek föl ezekben a szösszenetekben.
Persze kicsit kesernyés ez az utóíz, mert Iván elment, az égi restauráciákban, konyhákban, kerti kemencéknél kvaterkázik, főz, kotyvaszt és recepteket válogat és fröccsözik tovább…

Olvasom folyamatosan. És élvezem. Nagyon! Szeretem a történeteit, a történetekbe bújtatott fantasztikus receptjeit. Ahogy ír az általam kevéssé kedvelt ételekről… még a végén kedvem támad megkóstolni. Mindemellett érdekes is, az egyes ételekről megtudni melyik honnan származik, hol, hogyan készítik őket. Egy eltűnőben lévő világ gasztronómiai kultúrájának bemutatója is egyben a könyv, nagyanyáink, dédanyáink ízei kúsznak a nyelvünkre, jutnak eszünkbe, hogy sokszor csak nyeldeklünk… az emlékek által torkunkba került gombócokat, és az elfeledettnek vélt ízeket felváltva. És közben nevetünk… sokat. Mert, annyira életszerű/életszagú történeteket ír le és úgy, hogy azon nem lehet nem nevetni, még ha nem is hisszük el, hogy valóban megtörténhet ez,… és aztán édesapánknak mesélve a történetet, kiderül, hogy hát valóban megtörténhetett, mert a szomszéd faluban is volt rá példa. És amikor egyes szituációkban magunkra, a családunkra ismerünk… Igen fontos dolgokat olvasva türelemről, toleranciáról…
És még nincs vége… hála istennek!
Húztam, ameddig tudtam, de csak vége lett sajnos!
A végében sem csalódtam. Mesés leírásokkal tarkítottak, hogy az ember, szinte maga is ott sétál a tájban.
Jól esett, amolyan lélekmelengetős, akár téli estékre is.

Szenzációs! Ki hitte volna, hogy egy krumplilevesben ilyen mélységek és magasságok rejlenek?! :-)

De hát ebből főzni is lehet! XD