Utóíz 97% 33 csillagozás

Végy egy életet. Aprítsd kedved szerint történetekre, emlékekre. Keverj hozzá rokoni szálakat, kedves ismerősöket, barátságokat, eseményeket, ünnepeket, némi nosztalgiát. Adj hozzá könnyedséget, jellegzetes humort, éppen annyit, amennyit az olvasó felvesz, ügyelve arra, hogy ne legyen túl sok, és ne legyen túl kevés, csak amolyan gondolomformán, nagyon jó érzékkel, ösztönösen, mert ettől egyedivé és felejthetetlenné válik az olvasmány íze, és Utóíze.
Szerettem olvasni Bächer Ivánnak ezt a könyvét is, az élet, és az ételek szeretetéről. Utólag olvastam, hogy nem érhette meg a szerző a könyv kiadását, és ez a kötet a múlt felidézése, búcsúzás, talán ezért a kettős érzés olvasás közben, a szomorúságot a vidám sorok sem rejtik el. Örülök, hogy egymásra találtunk ezzel a könyvvel, nem kizárt, hogy később újra elolvasom.

Búcsú az ételtől. Búcsú az élettől.
Aki főzni szeret, az etetni is szeret. Amikor már nincs kit etetni, már se az étel, se az élet nem ízlik igazán. A nagy családi, baráti főzőcskék, közös evészetek után egyedül már enni sincs kedve az embernek. Egy főre főzni? Minek? Már csak az utóízét érzi a régi finomságoknak, arra emlékezik.
Nagyon szerettem benne a különféle szomszédkonyhák meg a magyar konyha ironikus-kedves ismertetéseit. És a sok-sok receptet, falu- és városleírást, baráti és családi kötelékekre emlékezést. Szívemhez szólt a régi étkekkel és a spórolós főzőcskével is, még én is úgy nevelődtem, hogy étel nem mehet kárba. (Csak pocsékba.)

Tudom, hogy búcsúzó kötet, azt is, hogy 2 nappal a halála után jelent meg, már nem érhette meg. De ez nem elég és akkor sem tudom többre értékelni. Hiába a humor és a szeretet, ez az egész belefullad a zsírba és a húslevesbe. Nagy húsok, sült mindenfélék sétálnak ezeken a lapokon, majdnem megcsömörlöttem olvasás közben, ilyen rég nem volt, hogy egy könyvet egyszerűen le kelljen tennem, mert nem bírtam tovább olvasni. A vége felé szerencsére az ember szervezete regenerálódhat kissé, mikor a nagy magyar konyhából kiruccan a perifériákra és kiderül, hogy az emberek mást is esznek, mint húst hússal. A puliszkáról szóló fejezetet hangosan ünnepeltem. Nem, nem vagyok vegetáriánus. De ez a könyv öngyilkosság.
Ha már ételírás, akkor az Emberevő klasszisokkal jobb volt. A négy csillag pedig feltétlen és kissé elfogult hódolatomnak köszönhető.

    Ha az ember lánya felnőtt korának jelentős részét viszonylag nagycsaládosként éli meg, főzésileg egyértelműen hozzászokik a Nagylábosokhoz.
    Aztán ahogy kisebbedik a család, mégsem igazán sikerül leszokni a korábbi adagokról, vagyis bekövetkezik a Dobozba főzés.
    Aztán beáll a Lánckoszt-állapot is, bár ez nem annyira huzamosan, mint ahogy az ember teszi az írásban.

    Akadt benne jónéhány megvalósítandó, kipróbálandó étek: úgymint Tót hot dog, Puliszka…, úgyhogy ennek is erőst örvendtem.
    Azt viszont például már most látom magamról, hogy Polipot biztosan nem fogok sem venni, sem főzni…, de a könyvben leírt két kísérője nálunk is elő-előfordul majd még.

    Jóízűen fogyasztottam ezt a gasztro/földrajzi/történelmi- – is – novellagyűjteményt, amin olykor-olykor igencsak elkomorodtam, de azért mégiscsak többnyire fel-felkuncogtam.

Nyálcsorgatást beindító, közben fergetegesen vidámító gasztro utazásra invitált Iván,
aki bejárva sok-sok tájegységet, országot, vidéket, határt,
lenyűgözött, s tetszési indexemet kilendítette pozitív irányba.
Nem semmi élményeket osztott meg a nagyvilágba.
Könnyed, vicces, természetes egyszerűséggel adta át a történeteket,
a disznótoros, almás, kacsás, krumplileveses, kecskepöris rész leginkább tetszett.
Ajánlom jó szívvel mindenkinek!
Recept-ötleteket is elleshettek. :)

Első kötetem Bächer Ivántól. Nagyon tetszettek a novellák. Nagyon kellemes a stílus. Érdekes történetek, jó kis receptek is találhatók a könyvben. Tetszett a környező országok konyhájának bemutatása. Ezen kívül az is, ahogy bemutatja a magyar konyhát, legalábbis azt, amiről ma azt gondoljuk, magyar konyha, de nagyrészt kiderül, hogy az sem magyar.

Szóval U betűs könyvet kellett keresnem és egy kis gyöngyszemre leltem (a rém ronda borítójával). Szerintem nagyszerű ajándék lehet ez a kötet olyanok számára akiket szeretünk, akikkel szívesen nosztalgiázunk, vagy akiknek szívesen lopnánk kis mosolyt vagy emlékezést a napjaiba. Nem fontos egyben elolvasni az egészet. Sőt, az első írás után lehet kicsit meghökkenünk, de aztán egészen mást kap az ember. Sokszor csorgott a könnyem a nevetéstől, sokszor a meghatottságtól, az emlékektől.
A könyv néhány jól elkülönülő részre tagozódik: az első részben saját emlékek, élmények elmesélése történik, a másodikban a magyar és környékbeli konyhákról mesél az író. A harmadik részben egy-egy ételhez kapcsolódóan születettek az írások, itt-ott visszaemlékezéssel kiegészítve. Az utolsó előtti szakasz a jeles napok. Ezek azok a napok, amikor ritka kincshez juthat az ember: csuka, szarvasgomba, polip. És ha azt hinnénk, hogy tök jó kaja készül belőle, már virtuálisan csöpög a nyál, á, a szarvasgomba a sóletmaradékból letisztított húsra kerül, a polip mellé pedig illik a vajas piritós, de leginkább paprikás krumpli debrecenivel. „Látod, mama, ez is megvolt. Mit akarunk még?” De jeles napok még az ünnepnapok, amikhez mindenkinek fűződnek saját tradíciói. Az utolsó fejezet egy novella kivételével nem állt hozzám közel, talán mert hasonló élményekben sosem volt és valószínűleg már nem is lesz részem.
A könyv összességében szívmelengető visszaemlékezés az író életének egy-egy pontjára, szerintem érdemes vele tartani.

Innentől kicsit személyesebbre venném, mert minden kis írásnak megvan a saját hangulata, ami sokféleképpen hatott rám. Én nem az ételek miatt olvastam, így nem is tudtam a történetekre az ételeken keresztül nézni. Ezek kis életmorzsák, amik az idő előrehaladtával szaporodnak körülöttünk. Szinte minden kis írást szerettem, csak néhány hatott hidegen. Sok olyan mondat, bekezdés van benne, amíg a szív és a lélek legbelső mélyéig hatol.
Kicsit zanzásítva:
Botmixer – kissé morbid a vége, de nagyot nevettem. :)
Házi sokkolás: „A disznótor, akárhányadszor van is az embernek része benne, akármilyen fárasztó munka is, mégiscsak ünnep. A van ünnepe, a jut ünnepe, ünnepe annak, hogy ha szegények vagyunk is, de legalább ilyenkor, ünnepek idején mégiscsak húst eszünk hússal.”
Kármentés – értsd hétvégére vásároltak maradékának keddi felhasználása: „Megyünk tovább. Az utat a fölrebbenő muslinca-raj mutatja jól. Ahol fölszáll, kivesszük alóla, ami ott volt. Mehet a tepsibe barnuló alma, kemény körte, fáradó banán, töppedt szőlőszem marékkal. ” :D Imádtam a hangulatát!
Dobozba főzés <3 – néha, és most pont aktuális, mert nyár van, még a másnapra megmaradó ételt is carte d'or dobozba teszem.
Vendégkacsa – amely a gyerekeknél készül… „Ha odafigyel az ember, nem lehet elrontani. A kacsát.” Nagyon szeretem az efféle humort.
Ünnep után – (húsvét után) nagyon nevetős. A maradék sonka felhasználásáról szól, és a maradék kitart egészen péntekig. Csütörtökön, miután éppúgy kétfelé porcióztam az aznapra rendelt főtt húsadagot, mint a megelőző napokon, a kutya fölnézett rám, azzal a csipás szemével, és így szólt: – Bonts föl nekem egy konzervet, légy szíves!
Népkonyha – ez egyszerűen szép és szívmelengető megfogalmazás. <3 „Lábasunkban a múlt rotyog. Benne kavarognak a népek, melyekkel összehozott a sors, melyekkel együtt éltünk, ott van szomszédunk, testvérünk, ősi ellenségünk, ott, kivel verekedtünk, és kivel keveredtünk, kit gyűlöltünk, és kivel békültünk, kit hódítottunk, és ki igázott minket kegyetlenül.”
Elfeledett magyar étkek – így a covid és követői árnyékában én egyáltalán nem bánom, hogy a konyháinkban nem szerepel alapanyagként már sem teknősbéka, sem pacsirta.
Sajnos a népkonyhás novellák kevésbé személyes jellegűek, mint a korábbiak, emiatt kevésbé kerültek közel hozzám. Persze azért ezekből is lehet tanulni, itt van mindjárt A magyar konyha c. írás: „Magyaros vacsora – mi sem egyszerűbb. Természetesen pörkölt, töltött káposzta, lecsó, halászlé szóba sem jöhetett – ez mind szerb közvetítéssel hozzánk keveredett török étek.” És a menü, ami ezen címszóval készült, hogy tényleg magyaros legyen, ahogy a kitétel szólt: Mecseki itóka, Kapros túróval töltött zöldpaprika volt fehérrépával és kovászos uborkakarikákkal kerítve, Tökfőzelék, Körömpörkölt, Mákos tészta. „Mindent megettek a vendégek, igaz, hébe-korba azért mintha irigykedő pillantásokat vetettek volna a gyerekek tányérjára – ők ugyanis finom, tejfeles, savanykás, tárkonyos krumplilevest kaptak, majd lángolón vörös, sűrű zaftú marhapörköltet, pirított házi tarhonyával, utána nagymama sütötte réteseket, almást,
meggyest, túróst, tökös-mákosat.”
Paradicsom: ööööö, én is szoktam tenni a húslevesbe (is) főzéskor, de esküszöm, kiveszem a vége felé, nem tud besavanyodni tőle a húsleves (se).
Kelkáposzta-főzelék: „Mindennek eljön az ideje, így a kelkáposzta – főzeléknek is.
Azt csecsszopó-, gyermek-, serdülő- és ifjúkorában az ember meg nem eszi.” "…a kelkáposzta – főzelékhez meg kell érni.
Ahhoz túl kell esni mindazokon a banális történéseken, amelyeken túl kell esni óhatatlanul. Előbb vagy utóbb, de mindenkinél, eljön a kelkáposzta-főzelék ideje." „… ritka eset, ha egy asztalnál két kelkáposztára érett ember ül.”
És ez így van. Úgy 10 éve főzök csak kelkáposztát, és férjemmel együtt szeretjük is. A gyerek egyszer megette, azt mondta, finom, de többször már nem fogadta el, én pedig nem vagyok az a ráerőszakolós típus. :)
Ezzel azonban nem értek egyet: „Nem baj az: az igazi kelkáposzta – főzelék az öregség, a magány kosztja.”
Polip – hangosan kacagtam a történeten, szemem előtt láttam, ahogy a polip majdnem péppé veretik a tengerparti sziklán.
Mindenki karácsonyáról jó olvasni, főként, mert a sajátjaink jutnak róla eszünkbe, és szerintem a legtöbb ember a karácsonyok emlékét örökké hordozza magában.
„Drága Kardos G. György barátunk is gyakorta megjelent, és soha nem mulasztotta el megjegyezni a vacsora utáni ultiparti közben: „Igazán kedves ezektől a gójoktól, hogy ilyen bensőségesen ünneplik egy zsidógyerek születését.””

Nos, az a helyzet, hogy a könyv jó volt, de nem tudott olyan fergeteges lenni, mint a Vándorbab.
Egyrészt zavart, hogy már korábban közölt írásokat újraismételt. Szerepelt benne a Vándorbabból és a Kocsmazajból is 2-3 novella. Másfelől viszont tetszett a Népkonyha fejezet, ahol bemutatta a környező országok konyháját. Így az összes szomszédról – osztrák, szlovák (és cseh) , ukrán. román, szerb-horvát – képet kaphatunk a kötet olvasásakor.
Az ismétlések miatt nem tudok maximális pontot adni, de ezzel együtt is szórakoztató olvasmány. Ugyancsak ajánlanám a Vándorbabbal együtt minden konyhakedvelőnek, legyen háziasszony vagy csak lelkes amatőr.

Jó pár rövid írásból tevődik össze a könyv.
Mivel falun nőttem fel sok már-már elfeledett élmény jutott eszembe olvasás közben.
Disznótorok, ahol rendszerint volt valami gubanc, hisz miért menne valami simán. Azért olyan brutális élményem nem volt, mint az itt említett.
És hogy milyen konyhát is vezetek. Én gondoltam, hogy nagyrészt magyart. De ahogy olvastam a meghatározásokat, hát rájöttem, hogy nagyon is nemzetközit. Volt, amit anyukámtól örököltem, volt amit anyósomtól, és van ami már saját „fejlesztés”, de hogy milyen nemzetiségű, azt talán nehéz lenne meghatározni.
Éhes embernek nem igen érdemes olvasnia, mert nagyon-nagyon meg lehet éhezni a lapok forgatása közben. Jó kis gulyások, krumplileves, gőzgombóc spoiler és sok hasonló ismert és kevésbé ismert finomság kínálja magát a kedves olvasónak.
Voltak kis szösszenetek, melyeken jókat kuncogtam. Mint pl. a kakasherepörkölt, kecskepörkölt vagy a daragaluska.
A könyv vége felé viszont már nagyon lehetett érezni, hogy az író búcsúzik. Ételtől, élettől. Túl gyakran említette az öregséget, a magányt.
Vidám és egyben szomorú is a könyv, de örülök, hogy olvashattam.

Az úgy volt, hogy elkezdtem nézni a YouTube-on a Lyukasóra Próza adásait. Aztán egyszer valaki felolvasott egy zseniális gasztronovellát. Amikor a megfejtés Bächer Iván volt, azonnal elszégyelltem magam, hogy még soha semmit nem olvastam tőle, de még csak arról sem volt fogalmam, hogy ennyire jól ír – főleg, hogy gasztronómiáról is. Minden szavát élveztem ennek a könyvnek.