Levélregény 42 csillagozás

Bächer Iván: Levélregény

„A ​szerző – nekiveselkedvén a munkának – tervbe vette, hogy első regényébe most aztán alaposan beleírja mindazon társadalmi visszásságokat, iskolai kicsinyességeket, emberi gyarlóságokat, amelyekkel tanári pályafutása során találkozni szerencséje volt. Ám írás közben a regény főhőse, a nyugdíjas magyartanárnő – a szerző legnagyobb megrökönyödésére – szenvedélyesen föllázadt. Hiába akart a szerző a pedagógusok szerencsétlen voltáról és megalázhatóságáról értekezni – a jó öreg tanárnő kikérte ezt magának, és sem szerencsétlennek nem volt hajlandó mutatkozni, sem megalázni nem hagyta magát. Hiába próbálta a szerző jelezni, hogy a nyolcvanas évek magyar ifjúsága videofasizmuson nevelkedő, karate-kulturált csőcselék – főhőse kinevette, és vég nélkül sorakoztatta föl az értelmes, művelt, emberarcú fiatalokat. Hiába igyekezett a szerző drámaian felmutatni az öregség fájdalmas szomorúságát – főhőse erre olyan méltóságteljes, színpompás, utolérhetetlen illatú és zamatú indonéz csirkékkel,… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1990

>!
Kozmosz Könyvek, Budapest, 1990
178 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632119529

Enciklopédia 4


Kedvencelte 7

Várólistára tette 41

Kívánságlistára tette 18

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

DaTa>!
Bächer Iván: Levélregény

Levélregény. És tanárregény. Vagyis inkább pedagógusregény. Olyan szép, hogy többször azon gondolkodtam, mennyire más lett volna minden, ha nem lettem volna pályaelhagyó. Lehettem volna én is olyan pedagógus, mint a regénybeli Anna? Nem tudom. Vannak kérdések, amikre nincs válasz, és ez talán így van jól.

Véda P>!
Bächer Iván: Levélregény

Kedvencem lett ez a vékony kis kötet, mert kialakult indentitásom egyik jellemző gondolatát írta le benne Bächer gyönyörűen: „…mindig előveszek valakit, aki segít, de hát ők már én vagyok, belém épültek, helyettem, belőlem szólnak, ha nem lenne magyar irodalom, akkor én sem létezhetnék többé.”

oldmoviegirl01>!
Bächer Iván: Levélregény

„Látod, nem szabad engem beszéltetni, mert akkor elszabadul a bennem rekedt töméntelen szó… Mire jó ez? Mi érdekes lehet ebben számodra ott Bánatfalván? Mi lesz ebből? Levelezés? Szörnyű!”

Furcsa levélregény ez, hiszen csak az egyik fél leveleit olvashatjuk, meglepődtem, de jó volt ez így.
A kezdeti ellenérzések után Anna néniből csak kiszakadt a benne rekedt „töméntelen szó”. Lassan, észrevétlenül az élete részévé vált e levelezés, én pedig nagy élvezettel olvastam hosszabb, rövidebb leveleit: iskoláról, érdekes tanerőkről, gyerekekről, a pedagógiai hivatás tiszteletéről, versekről, ételekről, hétköznapokról és – bármennyire nem szeretett volna beszélni róla – a saját édes, keserédes, és bizony sokszor keserű emlékeiről.
Nagyon élő, szeretetre és tiszteletre méltó Anna néni személye, akivel, így hetven körül, tanárok, gyerekek egyaránt szívesen diskurálnak, akit bevonnak iskolai programokba, táborokba, akit tanítványok látogatnak, aki a negyven évnyi tanítás jutalmául nem maradt egyedül.

Teljesen magával ragadott a levelek stílusa. Magam sem gondoltam volna, hogy ennyire megkedvelem ezt a ’regényt’.

ppeva P>!
Bächer Iván: Levélregény

Nem vagyok valami hű de precíz, de ha egy könyvet olvasva dátumokat, évszámokat, helyneveket találok, egyből elkezd a fejemben kattogni a GPS. Még az álnéven említett városokat, falvakat is megpróbálom megfejteni, ráhúzni valamelyik létező városra, hogy ne csak irodalmilag, hanem valóságosan is bolyonghassak bennük.
Ebben a könyvben sok volt a támpont – időben is, térben is. Már az első levelek után összeállt a kép: ez a magyartanárnő éppen Édesanyámmal azonos évben született. Édesanyám nem egy pesti gimnáziumban, hanem egy vidéki iskolában tanított (magyart is), és a történet idején nyugdíjasként, helyettesként időszakonként visszatért az iskolába tanítani. És a város a tanítványaival (meg Édesapám tanítványaival…) volt tele, neki is voltak otthonra is tanítványai, de gyerekekből „klubot” is szervezett maga köré. Ezért számomra (minden különbség mellett) az ő életének egy kis szelete is megjelent Anna leveleiben. Aztán az erdélyi címzetthez is volt hasonló családi közöm. Ez tette még közelibbé, még kézzelfoghatóbbá ezt a kedves, szomorkás kis féllevél-regényt, ami múltról és jelenről, ittről, ottról és másholról, iskoláról és családról, a gyerekekről, az irodalomról, a generációk és az idők változásáról szólt. Nagy érdeme, hogy érzékletes képet fest a tanárok életéről, az iskolák belső viszonyairól, a tanításról. A tanításról, mint szenvedélyről, elhivatottságról.
Sajnáltam, hogy egy-két szál elvarratlan és egy-két dolog nyitva maradt, de nagyon tetszett, nem lett se érzelgős, se tanárosan kioktatós.

narziss>!
Bächer Iván: Levélregény

„Vannak vidékek…” És vannak könyvek is… Olyan könyvek, amelyek az első oldaltól kezdve magukba rántják az elfogultságát személyes okból teljes mértékben vállaló olvasót. Szívközeliek. Már az említésükkor önkéntelenül mosolyogni kezdünk – talán csak befelé –, és édes-bús, borzongató bizsergés kerít hatalmába bennünket. Mert mindennél jobban a sajátjaink. Rólunk, belőlünk, bennünk szólnak. Számomra ezek közé Frank McCourt Tanárembere mellé most odakerült a Levélregény is a kedves, melegszívű, mélyérzésű és akárhányévesen is örökfiatal, nyitott, aktív Annával (Anna nénivel). Élettapasztalata és bölcsessége még a keserűt, a nagyon keserűt, a kiábrándítót is édessé, vagy ha nem is azzá, hát legalább elfogadhatóvá finomítja. Szájából, tollából szavak sarjadnak; lénye(ge) maga az irodalom és annak átadása, mert mindkettő gyönyörű: szépségeivel, gyötrődéseivel, a meg-megbicsakló, majd újraéledő bizalommal irántuk. A tanítványok iránt: irántunk. Vannak könyvek és azok vidékei – legbelül.
Hálás köszönet annak a kedves kolléganőmnek, aki felhívta a figyelmem a Levélregényre, és a saját példányát is kölcsönözte nekem.

10 hozzászólás
RKAti P>!
Bächer Iván: Levélregény

Miután elolvastam a könyvet, elgondolkoztam. Első riadalmam az volt, hogy akkor nekem most ezután hinnem kell a reinkarnációban, vagy az előző életekben, mert ezt egy író honnan tudhatná ilyen pontosan. Aztán megnyugodtam, hiszen gimnáziumi tanár volt, vagyis ő tényleg tudhatja.
Sosem tudnám megfogalmazni, hogy mit is jelent a pedagóguslét. De a könyvet olvasva éreztem, vagyis amit eddig is éreztem az valahogy ott volt a könyvben.
Most pedig olyan jó lenne megosztani veletek, hogy milyen gondolatok kavarogtak bennem. De nem megy.
Reggel, álmos vagy, eleged van már kedden a hétből, kiégtél és kész, aztán majdnem eltaknyolsz a hóban, valaki nyilván el akart gáncsolni… De nem. Csak egy aprócska 7 éves Down-szindrómás kisfiú kapaszkodott beléd hátulról, átölelt, és mondja a pár szó egyikét, amit képes mondani „szia”, aztán kötelességtudóan elballag az iskola felé.

Mindenki panaszkodik rá, csúnyákat mutogat, igen a középső ujját, igen felnőtteknek is. Neked a szíved szorul össze, mert ő értelmesebb a többieknél, de egy agyvérzés miatt nem tud beszélni, nincs eszköze a kommunikációra, elképzeled, hogy milyen borzasztó lehet, hogy olyan mint egy börtön, sokan pedig nem is figyelnek rá. Próbálsz vele beszélni, mondod a sablonokat, nem szabad, te okos vagy, téged szeretnek, de ha verekedsz azt nem…. Miért mutattál csúnyát x.y. néninek, nem szereted? Mert lehet, hogy fáradt vagy, de azt gondolod, hogy igenis szabad neki nem szeretni másokat. Rázza a fejét, nem nem szereti, és az a.b. nénit sem szereted? Bizony őt sem. És akkor feléd mutat és bólogat a fejével, te pedig azért a biztonság kedvéért megkérdezed, hogy engem szeretsz? Bólogat, bólogat … Akkor ezt a képet megint elraktározod jó mélyre!

Amikor az iskola réme, aki többet van az igazgatói irodába, mint órán, akit két hónapig tanítottál csak (aztán óra átszervezés volt), és bizony volt olyan óra amikor szegény édesanyád konkrétan forgott a sírjában, mert ez a fiú tud beszélni, használja is ezt az adottságát. De sikerült nyugodtnak maradnod, ő pedig tehetetlenségében, hogy nem sikerült felidegesítenie, kénytelen volt 10 percet tanulni. ;)
Szóval ez a fiú, odamegy hozzád a folyosón és azt kérdezi, hogy: „mikor jön hozzánk?” A bizonytalan motyogásra, hogy talán jövőre, ő megölel. Büdös szegény fiú, de nem anyázik, és megerősít valamiben, amit talán már jó ideje tudsz, de azt hiszed nem illik kimondani.
Tudsz valami olyat, amit kevesen. A helyeden vagy.
Most pedig kimondod, mert ez a könyv megtanított arra, hogy a pedagógusnak is szabad, sőt ki kell mondani!

Szédültnapraforgó>!
Bächer Iván: Levélregény

B.I-tól bár ez még csak a második olvasásom volt, de ez is nagyon tetszett és bár amikor elhunyt még nem ismertem a műveit, de emlékolvasás keretében „találtam rá” és így utólag sajnálom, hogy nem ismerhettem meg, nem dedikáltathattam vele :(
Ezt a levélregényt is élmény volt olvasni. Anna (néni) olyan elánnal mesélt nekem – pontosabban Vilinek – hogy úgy éreztem, valóban nekem ír, nekem meséli el a hétköznapjait, gondjait, örömeit. Az iskolában zajló események – kollégák, diákok jellemrajza, amik nagyon pontosak – a gyerekeivel, menyével való kapcsolata…mint egy napló tárul elénk életének története. Kissé belemegy a politikai helyzetbe, a háborús időszakot is feleleveníti. Egy cseppnyit sem unalmas, bátran olvassátok :)

BabusM>!
Bächer Iván: Levélregény

Ha az iskolában a szülők számára is kellene házi olvasmányokat kijelölni, biztosan ez lenne az egyik.

1 hozzászólás
olvasóbarát>!
Bächer Iván: Levélregény

A levélregény érdekes műfaj, ez a kötet egyoldalú leveleket tartalmaz, csak az egyik fél leveleit ismerhetjük meg, de ebből is nagyon összetett, tanulságos történet kerekedik ki, amely talán sokakat érdekelhet. Bächer Iván remek stílusban ír, pont a legmegfelelőbben adagolja a komoly, elgondolkodtató eseményeket, az iróniát és persze ebben a kötetben is vannak gasztronómiai ínyencségek. Olvasás közben jegyzeteltem is, majd kipróbálom egyik – másik ötletét. Remek kritika a rendszerváltás időszakának iskolájáról, pedagógusairól, tanulóiról és intézményrendszeréről. A 64 éves főszereplőben annyi a vitalitás, az elfogadás, a sok gond baj ellenére is, hogy igazán érdekes olvasni a mindennapjairól szóló beszámolókat. A pedagógustípusok és az iskolai események megrajzolásával remek hangulatot teremt.

koan12>!
Bächer Iván: Levélregény

Be kell vallanom, hogy a 93%-os értékelés ellenére nem voltak nagy elvárássaim a könyvvel szemben. Minden benne van ebben a könyvben. Igaz, hogy már harminc éve íródott, de a problémák ugyanazok. Ugyanazok a diákok, ugyanazok a csínytevések, ugyanazok a kollégák. És ugyanaz Anna néni. Szereti az irodalmat, szereti a munkáját, szereti a diákjait. Nem fél kimondani a problémákat, nem fél leírni félelmeit. Nagyon a szívemehez nőtt. Ez a könyv egy visszaemlékezés, egy számvetés. Benne van Anna néni kérdése: Biztosan jól csináltam? És benne van az én kérdésem is: Biztosan jól csinálom?

>!
Kozmosz Könyvek, Budapest, 1990
178 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632119529

Népszerű idézetek

narziss>!

No de nagyon elkanyarodtam a versversenytől. Érdekes élmény volt. Babitsot és Kosztolányit választhattak, úgyhogy hallgattuk percenként, ahogy dalolják fapofával: „Élete monoton, született Monokon” vagy „Csodálkozol a kokainistán…” A kiválasztott gyerekek kilencven százaléka nem volt képes húsz sornál többet megtanulni. Pár évvel ezelőtt ehhez egy gimnazistának nem lett volna képe, a versverseny virtus volt, gyakran száznál több verset is megtanultak nem is kiemelkedő képességű gyerekek. Most pedig ezek az elegáns fiúcskák és babaarcú leányok nem is értették, hogy mitől vagyunk elkeseredve.
És akkor kijött egy teljesen jelentéktelen külsejű, szemüveges kislány, akit én nem tanítottam, és akit nem is láttam még soha, kijött, és elénk tette a listáját, amelyen több mint hetven verscím sorakozott. Köztük a két költő szinte minden nagy verse az Ének Virág Benedekrőltől a Balázsolásig. És a végén: Jónás könyve.
Megkérdeztem tőle, melyik részt tanulta meg a Jónás könyvéből. „Az egészet” – mondta. „Hát akkor kezdd el!” És a kislány elkezdte, és szemüveges arca megszépült, rekedtes hangja határozott és mély lett, és mondta, mondta: „Monda az Úr Jónásnak: Kelj fel és menj / Ninivébe, kiálts a Város ellen! / Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: / szennyes habjai szent lábamat mossák.”
Furcsa pálya ez: valahogyan soha nem lehet teljesen, végképpen, reménytelenül kétségbeesni.

219-220. oldal (in: Bächer Iván: Kezdőbetűk; Göncöl Kiadó, 2002)

Zálog>!

Tessék megszállottnak lenni! Mikor legyen az ember megszállott, ha nem harmincéves korában? Egy tehetséges, önálló, gondolkodású harmincévesnek kutya kötelessége megszállottnak lenni! Nem olyan nagy dolog az! Csak körül kell nézni, mennyi embernek megy. Ha nem lennének megszállottak, akkor ez az ország már régen nem létezne! Csinálni kell! Nem pénzért, nem elismerésért, nem köszönetért, mert ilyesmit úgysem kap az, akinek igazán járna. Csinálni kell, mert kell. Mert az ember ezzel tartozik magának.

152. oldal , 80. levél

narziss>!

Egyébiránt meglehetősen rosszkedvű vagyok éppen. Ugyanis az elmúlt két hétben szakfelügyelő tisztelte meg munkaközösségünket. Ez azt jelenti, hogy egy erre érdemesnek tartott és ezért fizetett idegen – gondosan a középszerből kiszemelve – beül mindegyikünkhöz egyetlenegy órára, és aztán ennek alapján ítélkezik felettünk.
Nem akarom hosszú lére ereszteni, a lényeg az, hogy ma volt a végső, összefoglaló értekezés – mikor is ne lenne máskor, mint péntek délután –, és most, azt hiszem, valamennyi kollégát hozzám hasonlóan ütögeti otthon a guta.
Pedig tulajdonképpen mindnyájunkról – együtt és külön-külön is – a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott a szakfelügyelő kolléga, modhatnám azt is: el volt ragadtatva. Csak éppen a végén egyetlen esetben sem tudott kihagyni valami „de”-t. Mindig volt valami „de”. És persze mindenki csak ezt hallotta és jegyezte meg. Hogy ő miért nem jó, miért nem tökéletes, miben hibázik, mennyiben fogyatékos, miért nem lehet önmagával megelégedve. Ne értsd félre, nem önelégültségről van szó, hanem belső biztonságról.
Látod, ez is ennek a pályának az egyik alapspecifikuma: a pedagógusnak soha nem lehet igazán önbizalma, önbiztonsága. Magabiztos pedagógust – persze nem a gyerekek előtt magabiztosságot mutató, játszó, hanem a valóban mélyen önbiztos pedagógust – talán nem is ismerek. Lehet egy tanár akármilyen zseniális, de akkor is jöhet – és jön is – valaki, aki rászól, hogy rosszul gombolta be a kabátját. Ha valaki zseniális tudós, avagy művész vagy mérnök, akkor általában, ha rosszul gombolja be a kabátját, azt mondják rá: rosszul gombolja be, de zseniális. A pedagógusnál viszont éppen fordítva van, és csak fordítva lehet: „Jól van, hát zseniális, de rosszul gombolja be!” Ezért marad a pedagógus mindig csak pedagógus.
Persze én tudom, hogy ez attól van, hogy a mi munkánk objektíve csak a külsőségek alapján értékelhető. Vagyis „objektíve” nem értékelhető. Csak szubjektíve, de úgy nagyon könnyen…

212-213. oldal (in: Bächer Iván: Kezdőbetűk; Göncöl Kiadó, 2002)

2 hozzászólás
narziss>!

Magántanítványom most is van bőven. Már régen ők tartanak el. De hát a magántanítvány, az nem az igazi. Csak az osztály az igazi, s csak az, aki ott állt a katedrán támaszkodva negyven éven át harmincöt gyerek előtt… Az osztály, az egészen más dolog… Magántanítványt tanítani nem művészet. De kiállni harmincöt teljesen különböző gyerek elé, és egyszerre lekötni figyelmét az első padban, az orrod előtt elektromos, távvezérlésű, digitális nyílpuskát fabrikáló infantilis-zseniális Sík Hubának, az utolsó padban ülő, Népsportot silabizáló, masszívan – nincsen rá jobb szó – bunkó élsportolónak, a három nyelven olvasó Major Andrisnak, a csudaszép szemű, teljesen elvarázsolt Griseldának és a kíméletlenül kritikus, egyetemi igényű Tollner Mikinek – ez már feladat.
És egészen más ott kinn állni, és hirdetni az igét, mint a fotelban ülve mesélni. Ebben van valami méltóságteljes, szép, megformált, ünnepi, kicsit úgy érzem, ilyenkor mintha fürdenék a tiszta emberi tekintetekben, tulajdonképpen e tekintetek miatt érdemes ezt a pályát választani. Olyan csodálatos tekintetekkel találkozom – nem is értem, hogy ebben a ronda, tekintettelen világban hogyan is jönnek újra és újra ilyen tekintetű gyerekek.

280-281. oldal (in: Bächer Iván: Kezdőbetűk; Göncöl Kiadó, 2002)

madárka>!

Fura jószág az ember. Miért akar végül is mindent elmondani valakinek? Miért akarja megértetni mással azt, amit úgysem lehet mással megértetni? Miért nem őrzi magában az életét, ami csak az övé, és csak az övé lehet, másnak át nem adható, mással át nem éreztethető? Fura jószág az ember…

62. levél

madárka>!

És valami olyasmit mondtam, hogy József Attila egy rossz korban élt, egy nagyon-nagyon rossz korban élt, amit ma már egyszerűen úgy nevezünk, hogy huszadik század. Minden nagy költő erről írt, hogy „Oly korban élt…”, hogy „Mivé lettél gyalázatos század…”
József Attila, ahogy mi is, egy gyalázatos században élt. Makulátlan életet. Egy embertelen korban élt emberi életet. Egy mocskos korban élt tiszta életet.
[…]
… mindenekfelett és minden korszakában megírta-élte a magányt, az ember szörnyű magányát az embertelenségben, és ezért volt mindennek a szélén, a partján, az alsó kövén, a peremén, ezért volt „többé-itt ne lássam”, ezért ült ki a küszöb elé és a rakodópart alsó kövére…
[…]
Igen, ő volt az, aki nem fért be a kocsiba. Aki nem fért be ennek a századnak semelyik kocsijába, mert ennek a századnak valamennyi kocsija – egyelőre – embertelennek bizonyult.

90. levél

Kapcsolódó szócikkek: József Attila · magány
postmodjane>!

Tanítottam az irodalmat negyven éven át, és próbáltam megéreztetni, megsejtetni, átadni, sugallni azt, amire engem az irodalom tanított: mégis élni kell!

70. oldal Kozmosz könyvek, 1990

madárka>!

Mikor az egyik gyerek száján pár éve véletlenül éppen akkor szaladt ki valami trágárság, amikor ő a közelben tartózkodott, elkérte a vétkes ellenőrzőjét, és jellegzetes gyöngybetűivel beírta: „Társát az iskola falain belül nemi életre buzdította. Ezért megintem. Kerekes”

21. levél

madárka>!

Nagyon hiányzol, hiányzanak a hiányzó levelek.

92. levél

Etike P>!

Annál is inkább, mert az osztályozó konferencián nem történik egyéb, mint a magatartás- és a szorgalomjegyek megtárgyalása – tudvalevő, hogy ez az a két érdemjegy, és csak ez a két érdemjegy az, amely egyetlen tanárt és egyetlen gyereket sem érdekel. És mégis ott ül tucatnyi családos, diplomás, felnőtt ember, és félórákat képes szenvedélyesen vitázni arról, hogy Kovács Berci magatartás-osztályzata hármas, avagy négyes legyen-e, különös tekintettel arra, hogy négyszer elkésett, és egyszer zsebre dugott kézzel köszönt Szabónénak.


Hasonló könyvek címkék alapján

Nina Collins: Levelek Tomnak
Nina Collins: Örökre szól
Bogáti Péter: Édes Pólim!
Várkonyi Tibor: Az utolsó Hunyadi
F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye
Benedek Elek: Egy szalmaözvegy levelei
Goran Episcopus – Robin O'Wrightly: Szentek kis hibával
Gerely Jolán: Majd ha asszony leszek
B. Kiss Andrea: S.O.S. Elváltam!
Lukáts János: „Ez légyen ostorod…”