Kocsmazaj 58 csillagozás

Bächer Iván: Kocsmazaj

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Kocsmás ​lettem. Nem voltam mindig az. De már jó régen az vagyok. Kocsmába járó, kocsmát szerető, kocsmafüggő. Nem szégyellem, vagy ha szégyellem, referálok róla akkor is. Szeretek kocsmába járni. Szeretek társasággal, és szeretek egyedül. Mert betérek bizony magam is. Támasztom a pultot, fogom a párás söröskriglit, vagy kisfröccsös poharat, és meredek némán magam elé. És jól érzem magam. Megnyugszom. Lelassulok. Megpihenek. Megállok. Vagyok. De szívesen kocsmázom társaságban is. Párban, csapatban, mindenhogyan. Általában eléggé kuka vagyok. Mogorva, szótlan. A magam dolgaival nem szeretném túlságosan terhelni a másikat, a másik pedig vagy nem érdekel, vagy ha érdekel, és meghallgatom, és tisztába jövök gondjával, bajával, örömével, eléggé gyorsan elfelejtem azokat. Esetleg nem felejtem el, de összekeverem az egyik baját, örömét a másik örömével, bajával. Azzal mentegetem magam, hogy ez nem is csoda: az életben három, maximum ötféle öröm, illetve bánat adódik, azokat variáljuk,… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2009

>!
Ulpius-ház, Budapest, 2009
220 oldal · ISBN: 9789632542560

Enciklopédia 13


Kedvencelte 2

Most olvassa 1

Várólistára tette 30

Kívánságlistára tette 9

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Inpu>!
Bächer Iván: Kocsmazaj

Ez egy kur… izé baromira jó könyv. Faltam, mint a nagyanyám készítette brassóit, lökd meg, pedig olyat senki más nem tud. Esténként, munka után vagy közben megpihenve, leültem, töltöttem – na nem egy kisfröccsöt, se nem nagyot, hanem egy pohár habzó dobozost, és szemeimmel hallgattam, mit mesél Bächer Iván. Lökd meg, tényleg olyan volt, mint a sarki krimóban: csak felütöttem, és Ivánból már dőlt is a szó (illetve betű). Csak mondta, csak mondta, kéretlenül, a történeteit, amik ugyan napjainkból valók (hajj, lökd meg, de mennyire felismerhetően abból!), mégis, a kocsmába betévedő figurák mintha az elmúlt ötven év dohos illatát hoznák be magukkal. Te, ez a Bächer, ez azért tudott élni, lökd meg! Amennyit engedett számára a sors vagy a jóisten, azt egy kicsit irigylem. Mér, mér…? Azér, lökd meg! Mert hozzá még elértek történetek, felírni valók, volt élete. Nekem? Piha!
Hogy milyenek ezek a történetek? Vegyesek. Mintha egy Wekerle-telepi szakácskönyv és a szépemlékű Szomszédok forgatókönyvének pólusa között ingadoznának. Pontosan ez bennük a jó. Nem hiszed? Lökd meg!

dokijano>!
Bächer Iván: Kocsmazaj

Bár még csak alig több, mint a negyedét olvastam a szerző életművének (plusz a publicisztikáit), de bátran állíthatom, nem tudok mellényúlni, ha az ő írását emelem le a könyvespolcról. Akár a családja történetéről olvashatok, akár a mindennapi tapasztalatairól, mindegyik téma leköti a figyelmemet.
Ez a kötete az utóbbi témakörbe tartozik. Igaz ugyan, a címéről azt gondolná az ember, hogy kocsmai beszélgetéseket elevenít fel a szerző, ez nem teljesen így van. A 37 történetből a háromnegyede tényleg ilyen, a többi pedig egyéb közösségi tereken zajlik, mint pl. villamoson, köztéri padon, utcán, stb. Ahol csak összeakadhat az ember közlékeny beszélgetőtárssal.
Nem túl vidám emberi sorsok villannak fel, elképesztő élet- és evészetfilozófiákról olvashatunk, és persze nem maradhatnak el a gasztronómiai szösszenetek sem a rakott krumpliról, a szlovák likőrös gyümölcssalátáról, a lecsókolbászról, a görög salátáról, a különböző pogácsákról, és nem utolsó sorban az elmaradhatatlan fröccsökről. Leginkább a lecsó elkészítési módja ragadta meg a figyelmemet. Nem azért, mintha haspók lennék, de egyetemista koromban (és még utána is néhány évig) sokféle rántottával és lecsóval kísérleteztem attól függően, mikor mi volt kézközelben. Mondjuk speciel lecsókolbásszal nem csináltam, mert azt inkább sült kolbásznak szerettem, amikor átutaztunk Pesten, és útba ejtettük a Keletihez közeli csemegebolt talponálló pultját a csatlakozó vonatra várva. (Az Utasellátó termékeit nem szíveltük. Se a minőség, se az árszint nem volt vonzó.)
Egy szó mint száz, Bächer továbbra is megmarad a kedvenceim között.

Biedermann_Izabella P>!
Bächer Iván: Kocsmazaj

Az eutanázia kegyes halál, Bächer Ivánt olvasni meg kegyes élet.
Én sajnos úgy nőttem fel, hogy a kocsmát rossz dolognak gondoltam, mert a szegénységben se a kocsmának, se a fröccsnek nincs méltó helye. Csak később, felnőtt fejjel, könyvekből tudtam meg, van kocsmakultúra, van hagyománya az ivásnak is. Ezért is fontosak a könyvek.
Ebben a kötetben Bächer Iván, mint Lonci néni a Britanniában, felír. Azt egyébként jól el tudom képzelni, hogy ül a pultnál, és fröccsöt iszik, és akkor leül vele szemben valaki, és mesél. És Iván, mert valahogy nem tudom elképzelni, valaha is mondta neki valaki, hogy a Bächer, szóval Iván meg hallgat és néz. Aztán egyik reggel, amikor eszébe jut a történet, szépen papírra veti. Akarom mondani begépeli.
A Kocsmazaj ilyesmi történetekből áll, mind emberi, mind érthető, mindben van egy kis szomorúság, meg egy kis vidámság, és persze sok furcsa fordulat, mert ilyen az élet, igaza van az írónak, ezt bizony jól jegyezte fel. Én erre most gyorsan innék is egyet, csak sajnos mennem kell, de majd tavasszal beugrok a Firkászba, aztán iszom egy jó hideg fröccsöt. Remélem, ott legalább rendes szóda van, mert errefelé már alig tudják, mi az. Na jó, aki Bächer Ivánt olvas, az azért tudja.

DaTa>!
Bächer Iván: Kocsmazaj

Szeretem, ahogy Iván ír, de ez a kötet alapvetően mégsem tetszett. Néhány novella kifejezetten érdekes volt, de a legtöbbje sablonos, semmitmondó, tipikusan olyan, amit elolvasok, és ha néhány hét múlva újra kezem ügyébe kerülne, fel sem tűnne, hogy ezt én már valaha is olvastam, mert már rég elfelejtettem volna. E-bookon, elalvás előtt olvasgattam mindig. Hamar elálmosított. Ennek örülök. Aki meg Ivánnal most ismerkedik, ne ezzel a könyvvel kezdje. Mert egyébként jó író. Sokkal jobb, mint amit itt mutatott.

tgorsy>!
Bächer Iván: Kocsmazaj

„Szabad ember, mert nincsen semmije. Elveszítette szinte mindenét. Elveszítette társadalmi rendjét, újságját, feleségét, kicsit hazáját is, vagyis hát, azt egy frászt veszítette el, azt nem, azt, se a szűkebbet, se a tágabbat nem veheti el tőle soha senki már: a kultúrát, az irodalmat, a könyveket, a nyelveket, az ő könyvekbe és könyvtárakba kövült ezerszínű és ezerszívű, mégis-egy Közép-Európáját, ezt az egész csodálatos córeszt, amit nehéz kabátja alatt hurcol mindenüvé, ami ott lesz már vele, vigasztalja, élteti, óvja, bárhová menjen, vetődjön, vitessen a hátralévőben.” (97-98. o.)
Köszönjük Iván. Nyugodj békében!

6 hozzászólás
Goofry>!
Bächer Iván: Kocsmazaj

Nagyélet ott nem volt. A gödröt formáló pincehelyiségben közepes intenzitású nesz, csak amolyan vegyes eredetű kocsmalárma intonált – zaj-'lik' az élet. Három félpár könyök támasztott meg a pulton három laza tartású alanyi korpuszt.
Smúzolás a morajban:
-János, ha meg nem sértenélek, meghívnálak egy acélos fröccsre.
-Sértsél csak meg, Kálmán!
A meghívó fél kézzel kettőt beintett, miközben:
-Te piszkos kis csirkefogó, pitiáner kocsmatöltelék, rohadt anyaszomorító, akasztófára való gödény.
Majd isznak. A harmadik fél ignorált tájékozatlansággal:
-Ez most mi volt, Jani?
Mire a kérdezett megsérthetetlen, de védtelenséggel teljes rezignációval:
-Lenyeltem a sértést.
Nos, valamiképpen ilyen volt nekem ez a könyv. Felsorakozott stigmáikat felmutató, a sorsnak kiszolgáltatott emberi lelkek a zajban. De mégsem voltak szánni valóak. Akkor és ott az élet zajlott. A cool-isszákat megtartó helyiség közel sem az egységre elkeresztelt, hanem sokkal inkább kulturális intézményként megillusztrált kocsma. Ilyen helyekre tért be rendszeres látogatóként a fejmunkás Bacher Iván. Anyagért, témáért, kiválni és elvegyülni. És megfizetni kinek, ahogy mérte. Nem láthattam abban proli attitűdöket és mocskos lerészegedést. De nézhettem a polgári passziókra hajazó kulináris élvezetek vezette vágyakat. Életörömöt. F-ress! boritókát. Embereket. Sztorikat. Láttam én, az erős-vigalommal-hígított-búval megtöltött könyvemmel kezemben, mint kocsmaszegletbe húzódott szemlélő a hangzavarban.

sztimi53>!
Bächer Iván: Kocsmazaj

Nekem ugyan nem voltak meg a magam fröccsös korszakai, de másokét tudom értékelni. A Kocsmazajban mindenki fújja a magáét, van aki az orrát is. Jó ezeket a a meséket hallgatni a söntésből, bár igazából Bächer állítása szerint, nem mesél, hanem felír, de mindegy is, én szívesen olvasom. A történetek ételtől, sörtől, élettől, fröccstől, bánattól, politikától illatoznak vagy bűzlenek. És sokszor igazságtól, persze mindenkinek a maga igazától. Ez az Iván biztos evős fajta, a nyálelválasztást csaknem minden oldalon beindítja, gondoltam eszek is egy jó brassóit, nem rizzsel kérem, köszönöm, és még majdnem egy fröccsre is rábeszélt. A kedvenceim a Kombucha, a halhatatlanság gombája, Az állatvásár a jó gazdával, a Kortárs evészet a kiművelt pogácsázó nyugdíjassal, meg a Gyerekkel újságért. A végén elolvastam az Eutanáziát, és azt gondoltam, igen ez a jó halál meg azt, hogy beülök én még a kocsmapult mellé kocsmazaj mellett Bächer történeteket hallgatni.

fióka P>!
Bächer Iván: Kocsmazaj

Munkakocsma. Munkaszüneti kocsma. Bulizós kocsma. Barátos kocsma. Falusi kocsma. Idegen kocsma. Előkelő vendéglátóipari egység. Lepukkant gengszterlelőhely. Piaci talponálló. Névtelen, soha-vissza-nem-menős bár. Boldogan, egyedül üldögélős, ábrándozós második otthon. Mesélős kocsma. Szigorúan-csak-kávézós kávézó :). Étterem. Másik második otthon, ahol téged, mint különleges vendéget, meg is etetnek. Meghallgatós hivatalos ivászati hely. Külföldi kocsma. És a kedvenc: a Gálickő, a szerelmek, nagy beszélgetések, világmegváltások, örömök, sírások, panaszkodások, olvasások és barátok örökösnek hitt, de már jobblétre szenderült profán (profán?) temploma.
Jót nosztalgiáztam ebben a kocsmazajban. Kevés kivételtől eltekintve nagyjából mind megtörtént velem is az, ami Ivánnal. Ő megírta, hol jól, hol jobban, hol nyomot nem hagyva. Én nem, de mondjuk nem ez az egyetlen különbség köztünk.
Korántsem alkoholistaként, de a fél életemet kocsmákban (is) töltöttem el, imádtam. Hiányzik. Jó hely. Jól jön, amikor például annyi a munkád, hogy nincs időd hazamenni enni, kicsit pihenni. Csak kiugrasz, megiszol egy-két-sok kávét, beszélgetsz kicsit-sokat, vagy csak hallgatsz másokat és felüdülsz. Pihensz. Kikapcsolódsz. Egy kocsma mindenkinek kell, higgyétek el nekem.
Talán egyszer összefutunk valahol, valamelyikben :).

borga>!
Bächer Iván: Kocsmazaj

Kissé melankólikus, alapvetően bár életigenlő, többnyire nyitott, de azért van benne elidegenedés, egymás mellett elbeszélés is, mégis azt hiszem, belenyugodott, javarészt elégedett.
Egyszerű fogalmazás, jól csúszó mondatok, érzetre, mint a régi, kényelmes kanapé öregedő bársonya.

Habók P>!
Bächer Iván: Kocsmazaj

Ez most egy kicsit kevésbé tetszett. Én vagyok nem-Bächer hangulatban, vagy ő lett egy kicsit sablonosabb, ezt nem tudom, de ebben a kötetben több novellát éreztem kicsit modorosnak (és ezt eddig nem éreztem!). Rögtön az első kettő jó felütés volt, de aztán már… túl sok volt az egymás mellett elbeszélés, a zavaros családi kapcsolatok. Tudom, hogy ez általános jelenség, de ilyen töménységben… No mindegy. Ennyi remek kötet között egy négypontos is elfér.


Népszerű idézetek

Futtetenne I>!

(…) az életben három-, maximum ötféle öröm, illetve bánat adódik, azokat variáljuk, ismételjük, csereberéljük, repetáljuk aztán.

216. oldal

cippo I>!

A séta férfivirtus, komolyság kell hozzá, távlatos lelki berendezkedés. Nem is könnyű egy igazi sétálónak igazi társra lelnie, boldog volt hát a hírlapíró, hogy megadatott neki akkor, akkor is egy igazi sétatárs, akivel lehetett menni, lassan, meg-megállva, meg-megülve, sehonnan, sehova, céltalanul.

Kegyelet

3 hozzászólás
DaTa>!

Szabad ország lettünk. Szabadon lehet az embert vadászni. Véget ért a vadászati tilalom. Ne féljetek, sor kerül mindenkire. Terád azért, mert buzi vagy, terád azért, mert zsidó, terád, mert cigány vagy, énrám, mert tudok latinul. Mindenki rajta van a listán.

sztimi53>!

De vigyázz, ez nem bor, nem is fröccs, ez fele bor, fele víz. Tudod, pajtás, én sörös voltam évtizedekig, de mostanában úgy felpuffadok a sörtől, akkor vízhajtót kell szedjek, a vízhajtó pedig kikészíti a szívemet, ami amúgy is teljesen tré már, szedek is valami pirulát, persze nem ér semmit, lökd meg, megjegyzem, azelőtt egy fél Hubertust is becsaptam a sörhöz, még azelőtt Unicumoztam, de aztán maradtam a Hubinál, az nem olyan erős, meg jobban lecsúszik, de amióta nem iszom sört, a Hubertust is elhagytam, gondoltam, ittam már eleget, átálltam a vörösborra, azt szerettem nagyon, de az meg széjjelmarta a gyomromat, lökd meg, úgyhogy átálltam a fröccsre, jaj, azt nagyon szerettem, eleinte nagyfröccsöztem, de aztán inkább kicsiket ittam, azt hittem megtaláltam az ideális megoldást, de akkor elkezdte a szódavíz marni a gigámat, mondta az orvos, hogy attól nagyon szép rákot lehet kapni, hát spekuláltam, mit csináljak, rájöttem, hogy vízzel fogom elegyíteni a fehér bort, mint a régi rómaiak, a pesti víz az jó, és tényleg, ez bejött, ráment vagy negyven évem, de megtaláltam, ugye, hogy nem rossz, lökd meg, na fogd a poharakat, úgy, persze lehetne nem inni is, de annak semmi értelme nincsen, egyszer megpróbáltam, de olyan depressziós lettem, lökd meg, hogy majdnem elpatkoltam, marékszám zabáltam az antidepresszánst, hát attól meg teljesen impotens lettem, akkor vettem Viagrát, hát arra meg ingem, gatyám ráment, ráadásul semmit sem segített, pedig annak kellett volna, lökd meg, hát hagytam a francba, legföljebb nem dugok annyit, kit érdekel, dugtam már eleget, az asszony már ott hagyott öt éve, nem is lakom otthon, a templomban lakom, mert kántor vagyok egyébként, kántortanító, de az iskolában már nemigen tanítok, tavalyelőtt, lökd meg, egy órán úgy átestem a diavetítő zsinórján, hogy szarrá törtem a pofámat, minden csupa vér volt, ki kellett hívni a mentőt, annál is inkább, mert két gyerek is rosszul lett, azóta nemigen tanítok, legfeljebb helyettesítek, de főleg orgonálok, meg a kórust csinálom, segédlelkész vagyok, jó az nekem, van helyem, egy kis lyuk, de az enyém, néha elküldenek ide, oda, helyettesíteni mint most is, azt se tudom, lökd meg, hova megyek, csak fölírták, hogy hánykor kell leszállni tíz harminckor vagy negyvenkor, na, hol a cetli, lökd meg, nézz oda, nem találom, nem érdekes, na fogd a poharakat, nem tudod rendesen tartani, lökd meg, úgy, látom, neked is remeg már a virgácsod, én néha üvegből kell, hogy igyak, úgy remeg, de csak délig, déltől nem remeg soha, izzadni is csak addig szoktam, de addig aztán, lökd meg, úgy izzadok, akár a ló, és ez nem olyan szokványos izzadás, ez hideg és büdös, nem izzadságszaga van, hanem dögszaga, az asszony ezért ment el, a szagom miatt, kit érdekel, hadd menjen, meg az acetonszag miatt, azt mondta, hogy olyan reggelente a pofám, mint egy felrobbant cukorgyár, lökd meg, hát az igaz, hogy egy kicsit cukros vagyok, azt mondta a doki, hogy ez spontán cukor, de az két éve volt, most már szerintem nem spontán az, hanem teljesen tudatos, úgyhogy nem is megyek már el vele, le van tojva az a kis cukor, igaz, hogy nemigen látok miatta, de hát láttam már eleget, egészségedre pajtás, a reggel az egy kicsit macerás, arra riadok, hogy izzadok, no meg érzem a szívemet, meg zsibbad a karom vagy a kisujjam, mert az szokott zsibbadni, ez a kisujjam, lökd meg, most is érzem, meg a lábam végit, az a podagra, vagy minek mondják, felgyülemlik a húgysav, alig tudok néha járni, de hát jártam már eleget, minek mászkálni annyit, szóval reggel beletelik egy kis időbe, amíg öszszekalapálom magamat, nemigen bírok kimászni az ágyból, mintha valami nehéz zsák lenne a mellemen, mikor aztán mégis kikászálódok, akkor rám jön a hányinger, nem mindig hányok, de öklendezek egy sort, de aztán mindig elmúlik, kit érdekel egy kis öklendezés, lökd meg, tízre már mindig pikk-pakk kész vagyok, már a hátamat is bekentem, mert azt ellepte valami rusnya ragya, elég nehéz egyedül bekenni, de egy fakanálból és egy fogkeféből csináltam magamnak egy olyan príma hátkenő készséget, hogy percek alatt megvagyok azzal is, és indulhatok az újságért, azzal meg beülök a Kispiszkosba, ott már vár a kávé, és egy ilyen jó kis sima vizes fröccs, leülök, és akkor boldog vagyok, és rájövök, hogy istennek hála énnekem tulajdonképpen az égvilágon semmi bajom nincsen, na, tartsd azt a poharat, pajtikám.

18. oldal, Ulpius, 2009.

Kapcsolódó szócikkek: bor · St. Hubertus
pável>!

(…)
– Tarhonya, az a legmagyarabb koszt, higgyétek el, az nincsen sehol másutt, ahhoz a magyar parasztasszonyok keze kell…
– Meg a német parasztasszonyok keze – hűtötte le Lajos, a nyelvész. – Mert német földön is ismert ez az eredendően török, sőt perzsa étel, úgyhogy a tarhonyát nyugodtan feledhetjük most… Azt hiszem, Riebele németül.
– Gyökér – morogta Miska.
– Zöldpaprika.
– Az amerikai… Vagyis szerb…
– De nem ez a sárga színű zöldpaprika. Mert ilyen csak itt van. Még Szlovákiában, vagy Erdélyben is haragoszöldet kapsz. Sárga színű csak Csonka Magyarországon terem.
– A kitelepített svábok meghonosították Németországokban is. Úgyhogy ez a zöldpaprika magyar és NDK unikum…
– Gyökér.
Ekkor megszólalt Béla, aki szentesi volt, és valamikor vízilabdázott, mert minden szentesi vízilabdázott valamikor.
– Csíramálé. Az, az egyetlen igazi magyar étel, a csíramálé. Az csak minálunk terem Szentesen, na meg Csongrádon, na jó, de aztán kész… Orosházán még láttak egyszer… De igazándiból az csak minálunk van, a csíramálé. A tiszta, egész szemű búzát beáztatják egy napra, aztán alaposan átmossák, és egy ládában vagy kétujjnyi vastagon szétterítik, és nedves ruhával letakarják, hogy ne zöldüljön, hanem fehéren csírázzon ki. Amikor úgy háromcentis már a csíra, akkor ledarálják az egészet, és leszűrik alaposan. Ezt a levet keverik össze liszttel, és sütik meg. Mézédes, pedig nincsen benne se méz, se cukor. Egész gyerekkoromban ezt zabáltuk. Most is árulják a piacon, évente kétszer csak a málé miatt megyek le… Ez nincs sehol másutt a világon…
– Gyökér – hallatszott a sarokból megint.
– A legeredetibb magyar étel a tökfőzelék. A művelt világban a tököt csak a barom eszi…
– Hogy mondhatsz ilyet. A courgette a franciák kedves étke…
– De az nem ez a tök. Ezt a tököt sehol másutt nem eszik, pláne nem főzeléknek, berántva, tejfelesen…
– Főzeléket nem esznek, ab ovo, tán sehol – szögezte le Keserv Pista, a kémiatanár. – A rántás magyar találmány… és milyen nehéz azt jól eltalálni. A jó rántás elkészítéséhez születni kell, és aztán gyakorolni, hogy ösztönösen menjen, ne kelljen méricskélni, mérlegelni, csak csinálni, behunyt szemmel, érzés után, természetesen. A jó rántás minden főzeléknek, de különösen a bablevesnek alapzata. Egy jó fokhagymás rántás sorsdöntő fordulatot jelenthet egy csülkös bableves történetében. Egyszerre véglegesíti annak állagát és ízét; tartást ad neki és kiegyenlíti a füstölt hús savanykás íztől súlyát. Egy igazi, fokhagymás rántás gyökerei a magyar lélek legmélyebb rétegeibe indáznak alá… – mondta Keserv, és hangja megremegett, és szeme bepárásodott.
– Gyökér – mondta Miska, és kiment.
– Azért egy igazi körömpörköltért is elég sokat kell utazni… Vagy pacalért…
– Köröm van olasz földön, pacallevest pedig mindnyájan ettünk a cseheknél, az olaszok, franciák is szívesen eszik.
Ekkor megszólalt Dezső, aki eddig csak hallgatott. Halkan beszélt, nyugodtan:
– A legmagyarabb ételhez jó nagy vaslábasban kell két jó kanál libazsíron megpirítani három fej apróra vágott vöröshagymát. Meghinteni, amikor üveges, sok pirospaprikával és belefarigcsálni vagy öt gerezd fokhagymái. Akkor belezúdítjuk a babot, nem apró fehéret, nem is lila nagy szeműt, nem, hanem közönséges tarkababot, egy kilót. Szépen beleágyazunk egy kisebb füstölt csülköt, körbebástyázzuk azt csontos marhaszegydarabkákkal, beletévedhet valami színhús is, sertéscomb vagy marhafelsál, esetleg beledobunk egy kevés füstölt kolbászt, sőt a lecsókolbász sem árt meg neki. Felöntjük vízzel, hogy ellepje, de ha fér, akkor a lábas tetejéig, sózzuk, de csak kicsit, bors viszont mehet bőven bele, ám más fűszer már teljesen felesleges. Egy marék gerslit hintünk még rá, és lefedjük, sütőbe, vagy ami még jobb, kemencébe csúsztatjuk, és lassú tűzön hatnyolc órácskára elfelejtkezünk róla. Legfeljebb félidőben pótoljuk a levet.
– Sólet – sóhajtott fel vagy négy vendég is egyszerre.
– Bizony a sólet, a mi sóletünk a legmagyarabb étel – bólogatott Dezső. – Az asszimiláns sólet. Így nem ismerik sehol a világon, sem Amerikában, sem a Szentföldön, nem ismerték a régi Galíciában, Oroszországban, vagy akár a középkori Hispániában se.
– Gyökér – lépett be ekkor Mihály, és letett a pultra egy szál fehér répát. – Ezt sehol a világon meg nem eszik… Ezt kell nekik adni, semmit más. Ez a miénk. Ezt nekik!
Szótlanul néztük a kicsit piszkos, kicsit ványadt gyökeret.
Ekkor megjelentek a konyha ajtajában a fiúk, és a következő órácskában elvonultak karjukon a tányérokkal előttünk.
Olyan gulyást hoztak, hogy megállt benne a kanál, harsány harcsapaprikást, tejfeles túrós csuszával, mandulás, mazsolás madártejet, végül sajttálat, rajta szépen adjusztálva érett Pálpusztai, Ilmiczi, Lajta.
– Oeufs á la neige. Szegény idegenek – bólogatott Lajos –, hogy át vannak verve megint.

Magyarosok

Kapcsolódó szócikkek: étel · hungarikum · nemzeti · recept · tarhonya
2 hozzászólás
Futtetenne I>!

Persze sokféle kocsmázás van.
Van munka utáni leöblítő. Van vásárlást lecsöngető. Van kutyasétáltatós, kórház utáni, baráti, barátnői kocsma. Van munkakocsma is.

215. oldal

2 hozzászólás
Goofry>!

Arra jutottam, hogy a szerelem az, amikor az ember marhaságokat csinál.

129. oldal, Iparkodás

2 hozzászólás
krlany IP>!

Napokig, hetekig a fejemben voltak. Aztán kikoptak, mert ez a rendje az életnek. El kell engedjük a más baját, különben nem bírjuk cipelni azt, mitől nem szabadulhatunk: a magunkét.

212. oldal

Goofry>!

– Hriatô. A Vág felső részén itták ezt a tutajosok. A fele rum, a másik fele pálinka – nyomta a kezembe a forró pohárkát.
– No, de mi úszkál benne? – néztem gyanakodva a gőzölgő italban billegő négy-öt darab, körömnyi, barnás kockácskát.
– Szalonna. Sült szalonna. Pörc. Isteni. Na hajtsd föl! Na zdrávie!
Leküldtük az itókát, ami igen finomnak bizonyult, úgyhogy gyorsan kértünk még egy-egy pohárkát belőle. Aztán ballagtunk tovább.

92. oldal, Hriatô

4 hozzászólás
Goofry>!

…néha csak be kell térni valami idegenbe, hogy aztán megbizonyosodva meneküljünk a megszokottba vissza.

99. oldal, Az igazi brassói


Hasonló könyvek címkék alapján

Shalom Auslander: Rabbik és gojok
Szilágyi Sándorné (szerk.): Kedves
Boér T. Albert: Betyárnak áll a világ
Szegedi László: Városi mesék
Pál Dániel Levente: Az Úr nyolcadik kerülete
Moldova György: Tökös-mákos rétes
Lackfi János: Minden napra egy sztori
Janikovszky Éva: Ájlávjú
Tóth Krisztina: Párducpompa
Dombóvári István: Netperces novellák