Hogyan ​kell a nőkkel bánni 87% 30 csillagozás

Örök harcom Bächer Ivánnal a politika. Nem az a bajom, hogy politizált. Istenem, egyesek szoktak. Hanem azzal, ahogyan csinálta. Amikor megszólal, akkor szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. A könyv első része, ami Világörökség címen fut, egyszerűen kritikán aluli. Sikeresen megüti egy gyengébb népnevelő agitprop munkáját az ötvenes évek elejéről. Amikor Juhász Gyuláról az a legfontosabb, mi megtudható, hogy szocialista volt. Hogy elvtárs. A Vasas-székházról írt siralmas. Az, ahogyan ő már csakazértis bebizonyítja, hogy a polgár szó szocialisták gyülekezetét fedi és mint ilyet, azt csakis a baloldali érzelműeknek van joga használni. Vagy ahogy sorban mindenkiről, aki ezen a szomorú világon produkált valami maradandót, kideríti, hogy természetesen, natívan és magától értetődően szocialista érzületű volt. Ahogy elköveti ugyanazt a hibát, amit most PNL a Jobbikkal, ő akkor összemosta a jobboldalt a Miéppel. Aki jobboldali, az mind antiszemita, embertelen, randa és pfuj. Nem, ezt mind nem kellett volna. A politikai írásainál oda a kedves humora, saját stílusa, sőt, egyáltalán, a stílusa. Nincs neki ilyenkor olyanja. Nem tudom, ki volt a kötet szerkesztője és mi okból kerültek épp ezek a harcos mozgalmi írások az elejére, de hacsak valaki nem kifejezetten az ötvenes évek szellemére vágyik és ha kevésbé makacs, mint én, körülbelül a harmadik írásnál falhoz vágja a könyvet és kis szerencsével elkönyveli Bächer Ivánt annak, ami nem: tehetségtelen politikai szócsőnek. Kár volt így szerkeszteni. Ugyanis az utána következő írások majd mindegyike a szokott színvonalú, kedves, mosolyogtató, emberi-szép tárca. Az unokások kifejezetten imádatosak. A cím is félrevezető egyébként, mert még az azonos alcímű csoportból sem derül ki, hogyan kellene a nőkkel bánni. Olcsó újságírói fogásnak mondanám. Ettől eltekintve a könyv zöme élvezhető, szerethető, kivéve a már kifogásolt részeket. Aki ízlését és érzékenységét sértik a hasonló megnyilvánulások, az egészen nyugodtan ugorja át az elejét, sokról nem marad le. Utána helyezze magát kényelembe és élvezze a hamisítatlan bächeriváni írásokat :). Mert azokat nagyon is lehet.

Összefüggő történetre számítottam, sok kis tárca lett belőle. Nagy hatású mindegyik. Néha szomorú, vagy fergetegesen vidám, vagy komoly gondolatokkal teli. Ahogy bármilyen élethelyzethez hozzányúl Bächer Iván, igényesen megformálva, a végén mindig csattanóval, az mesteri. Tudtam, hogy üzenete mindig emberséges, ha kell keményen kritizál, vagy jó humorral vidít. De így összeszedve egy gyűjteménybe a sok sok tárcát, nagy hatást tett rám. Ez a könyv véletlenül akadt a kezembe, de a többi könyvét tudatosan fogom keresni, mert még sokat szeretnék tőle olvasni. (És tanulni.)

és hogyan lesz a megfigyelés tapasztássá

Leteszek ide egy saját történetet, akár egy követ egy sírra.

Nagyanyám egy kis homokhátsági faluban született. Egy olyan apától, akinek anyja a falusi mérce szerint gazdag, izraelita (és ezek okán számára soha el nem érhető) férfitól fogant, mindkettejük első gyerekeként, törvénytelenül. A másodikat, a szintén törvénytelent, foszformérgezéssel vitte magával a sírba az anyja (v.ö. „gyufát ivott”), mert tovább már nem tűrte e skandalumot a(z egyébként sváb) falu szigorú erkölcse.) Az első kisfiú, dédapám, a falu irgalmából nőtt föl, de sikerrel. Dolgos-kedves ember lett. A falu ki is házasította. Összehordták számukra az ételt és a stafírungot, és pár hónapra egy minimális szállás is akadt számukra egy ól végiben.

Az esküvői képük, (mert még erre is ügyelt a falu), a szobám bal oldali ajtófélfája mellett lóg több évtizede már. Szépek voltak, bátrak. Nemzedékek ősanyja/atyja voltak.

Második gyerekük, nagyanyám, aztán szintén belehabarodott egy izraelita fiatalemberbe. A II. világháború előtt éppen csak valamivel. Szintén nem termett számukra babér. Guba a gubához, suba a subához. A fiatalember megnősült az elrendeltek szerint, és hamarosan gyerekei születtek.

Nagyanyám faluja a vészidőkben (is) életeket mentett. Még picinyke, nem beszélő totyogókat, szüleik legkisebb csibéit hazudta magáénak. És igen, az övékét is.

Nagyanyám a háború végén és az azt követő időkben amolyan régi vágású dadus volt, és volt egy nagy kedvence, a „nem Gyuszkó, Gyula.” Gyula amolyan apátlan-anyátlan árva volt a háború után, ki tudja, miért?! De aztán kerültek számára a negyvenes évek végén örökbe fogadó szülők.

Mamát ’48-ban vette feleségül egy „magyar” kisgazda, nagyjából a semmire – de fontos megjegyeznünk: nagyon szép lány volt, hatalmas lélekkel.

Lassan tizenegy éve, hogy nagyanyám meghalt, de a sírján a hátsó rész rendre tele van kövekkel és kavicsokkal. Legutóbb idén Mindszentkor szembesültünk ezzel.

Ezek szerint „nem Gyuszkó, Gyula” szép kort él meg, még a Covid ellenére is.

– borzalmasak ezek a közép-kelet-európai titkolózós mesemondások. oly nagyon sok éve őrzöm ezt a történetet, jó volna végre kilépni a fényre vele –

***

És hogy magáról a könyvről is szóljak valamit: leginkább az utolsó, címadó fejezet érintett meg, t.i.: Hogyan kell a nőkkel bánni: Nyolc szál rózsa, Talpfa, Az utolsó sör.

Kár a beválogatott erősen politikai hangvételű tárcákért. Mert ilyen értelemben lehet vele egyetérteni, vagy nem, (és bocs, a ráhangoló mesém is amolyan vitairat, A fűtő c. írása kapcsán) – ennek ellenére B.I. az egyik kedvenc kortárs magyar íróm.

A politikával kapcsolatos megnyilvánulásai a legtöbb esetben zavaróak, sőt bosszantóak ( ami a könyv kb egyharmadát teszi ki), viszont a többi írás között szép számmal akad igazán értékes mű. Egészen egyedi a humora. Ami még gyakran zavart, az a szándékos magyartalankodás.

Mindig szerettem a tárcákat, a napilapokból azzal kezdtem az olvasást. Ezekkel is találkoztam már korábban, vagy a megjelenésükkor, vagy valahol az interneten. Így egybegyűjtve azonban nem voltak könnyű olvasmány, főként az első része, amelyik zömmel a napi politikával, és annak az életünkre gyakorolt hatásairól szólt. Nem kellemes találkozni a múlt – és különösen a közelmúlt – történéseivel, és szembesülni azzal, hogy aminek akkor jelentőséget tulajdonítottunk, mennyire marginális, és fordítva, amit észre sem vettünk, abból mi lett azóta.
Nem is haladtam vele, hol elolvastam egyet vagy kettőt, hol pihentettem egy hétig.
A kötet második fele vidámabb munkákat tartalmaz, amelyek a mindennapi élet furcsaságait, a családtagokhoz fűződő ambivalens kapcsolatokat, vagy a jó szándék félrecsúszását mutatják be a szerzőtől megszokott humorral, emberismerettel.
Az első rész elgondolkodtatott, a kötet második fele pedig szórakoztatott – azt hiszem, az utóbbiak, a családdal foglalkozó tárcák, novellák, regénynek voltak a szerző igazi terepe, ő családban volt nagyon otthon…

Jajj, de nagyon jó volt!!!! :) Imádom, ahogy (és amiről) ír: a történeteit, a stílusát, a humorát, mindent.

Nagyon szerettem az írásait, miatta vettem/olvastam a hétvégi mellékletet. Ami meglepett, hogy néhányra mintha még emlékeztem is volna, még ennyi idő távlatából is, ami alighanem azt bizonyítja, hogy tényleg meg-megérintettek az írásai.
De mégis…. talán így egyben kicsit már sok nekem a kesernyésség, pár tárca után már siralomvölgynek láttam a világot és keresni kezdtem a kardomat vagy legalább egy nagy pohár friss, gyöngyöző ciánt, hogy megigyam…. és nem azért, mert ezt a világot sokkal jobb helynek tartanám, hanem épp azért, mert nem tartom annak, de kicsit sok a napi hírek után még ezzel novellák formájában is megküzdeni. (erre nekem nem érvényes a kutyaharapás szőrével mondás)
Így a könyv csillagozása ezt is kifejezi. (lehet, nem kellett volna egyben lehúzni, hanem mint egy magazinként elő-elővenni a könyvet és egy-egy fejezetecskét elolvasni belőle? :-D)

A közéleti írásaival vagyok talán a legkevésbé kibékülve, pláne így tömbösítve -anno, tárcaként sosem zavartak- és ha ebből nem derült ki, nem azért, mert antagonisztikus ellentéteim lennének a világnézetével, hanem mert nekem sokszor kicsit túl sarkosan fogalmaz…. szóval úgy, hogy még aki nagyjából egyet ért vele (mint én), de teljesen nem, valahogy az is kívül találja magát A körön, és kicsinek, gyengének érezheti magát, mert nem harcol ELÉGGÉ a ROSSZ ellen….
Mindez annak ellenére, hogy ezek közt is van egy olyan tárca, ami után háromszor néztem meg, hogy mikori a könyv…. (de ha akár halála előtti lenne, akkor is min. három éves lenne a tárca, ami még így is jelentős, szinte váteszi diagnosztikai ismereteket árul el, nem hogy bő tíz éves…), azóta ezt mutogatom a családban és a barátoknak…. mert tényleg olyan, mintha már AKKOR mindent látott volna (ha nincs egy mozzanat, ami akkor egy aktuálpolitikai történés, talán rá sem jöttem volna, hogy ez nem 1x éve íródott), aminek más még a jeleit sem… tényleg az volt az érzésem ennél az írásnál, mintha mondjuk valamikor pár hete íródott volna….
Legjobban a gasztro-utazásos-szociológiai részeket kedveltem benne, nem feltétlenül azért, mert ez a saját érdeklődésemmel is egybe esik, hanem mert ezek azok, amik a búnak inkább az édes felén vannak és ezek tényleg pihentetnek, még ha nem is happy a téma.

Őszinte, humoros, megindító, bánatos, vicces, ismerős, szórakoztató, fájdalmas, kíméletlen, nehéz, szomorú…tetszett, sokszor ismertem rá saját gondolataimra, aztán meg olyanokra, amelyeket más szemszögből, de én is átéltem, most az érme túloldaláról figyeltem. Sokféle téma, sokféle érzés és gondolat benne. A könyvet csak lassan csemegézve lehet olvasni, hogy jól átjárjon 1-1 gondolat belülről! Nagyon tetszett! :)

Szívszorító, nevettető… csúcs!