Hatholdas ​rózsakert 86% 86 csillagozás

A Hatholdas rózsakertből készített filmet már láttam korábban, és habár nem emlékeztem minden részletére, azt tudtam, hogy szerettem. Így voltam a kisregénnyel is, bár – bevallom –, gyarló módon nagyon felhúztam magam a történeten. Mind Irén, mind Franci viselkedése kiverte nálam a biztosítékot, de rendesen – mint az Eszter hagyatéka c. könyvnél a két főszereplő (bár ott talán ez az érzés erősebb volt).
Irén megérdemelte a sorsát, hogy spoiler, Francinak meg annyit a javára tudok íni, hogy végül mégiscsak spoiler.
Fantasztikus hangulata van a történetnek, imádom, de tényleg. Érdekes lehetett a század első harmadában egy magyar kisvárosban élni, még ha vigyázni is kellett az Ilka nénikkel. :-)

Az elbeszélések is tetszettek a kötetben, Babits hihetetlenül tud írni. Egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy az írásai egy kaptafára mentek volna. Több kedvenc is lett közülük.
Habár már vannak tervei az idei olvasásokra, biztos vagyok benne, hogy egyik kedvenc költőm prózai műveit is tovább fogom olvasni 2018-ban.

Egyre jobban szeretem a régebbi magyar írókat. Olyan korba vezetnek el bennünket, amit a nagy többség csak az ő írásaik által ismerhetnek meg.,talán inkább azt kellene írnom, hogy már csak általuk. A szereplőkre csak mai ruhát kéne adni ,kicsit változtatni a beszédjükön, elnyomni a jólneveltségüket és a gátlásaikat, és simán mai darabnak elmennének. Ilka néni nagy kerítőnő, Franci is beleesik a csapdába, de nagyon ügyesen kihúzza a fejét a hurokból.
Kicsit bosszantott, hogy miért nem állt már korábban a sarkára, de az akkori viszonyokat tekintve, meg tudtam érteni. Babits csodásan ír, de ez nem is volt kérdéses.

Babits mindig is titkos kedvencem volt a nyugatos költők között, ráadásul az Esti kérdés évek óta ott van a számomra példaértékű, felülmúlhatatlan szintű versek sorában (ahogyan a Jónás könyve is örök vesszőparipa), ellenben prózát még szégyenszemre nem olvastam tőle. Mind kiállításában, mind szándékában kedvemre való volt ez a kis kötet és már a címe is mérhetetlen derűt, valami békebeli pompát sugárzott, árasztotta az illatokat és a fényt, de a filmvásznon is sikert aratott címadó írást leszámítva sajnos nem tudok különösebben lelkesedni tőle, iránta.

Maga a Hatholdas rózsakert tényleg egy színvonalas, végig erős szöveg érdekes, csípős humorral és remek karakterábrázolásokkal Tömörkény Istvánt, Hunyady Sándort, Móra Ferencet és Gárdonyi Gézát megidézve, itt különösen a csattanó tetszett. Ellenben a többi novella olyan szinten nem mozgatott meg bennem semmit, hogy ha napok múlva kérdeznél róluk, lehet gondolkodnom kéne már a címeken is. Cseppet a fiók mélyéről való előrángatás érzése jött elő nálam, főleg a Halálfiai című regény kiegészítésének szánt novella esetében, bár ez kivételesen jó volt arra, hogy érdekelni kezdjen Babits prózájának más oldala is A gólyakalifa előtt, meggyőznie viszont nem nagyon sikerült az alkalmi válogatásnak.

Egy pirospont a gimnáziumnak: Babits Mihály

Zseniális ember, a magyar irodalom kiemelkedő alakja. Örülök, hogy a Kapszula Könyvtár felfrissítette egy kicsit életművének ezen részét, nem hiszem, hogy máshogy eljutott volna hozzám – vagy legalábbis nagyon nehezen. Könnyedén és gyönyörűen ír a legmélyebb dolgokról is, és olyan tudatosan vezeti a sorait, mint kevesen. Élvezet volt ezeket a novellákat olvasni, melyek hangulata éppoly fullasztó, mint Ilka néni hatholdas rózsakertje.

off

Nem igazán sikerült egymásra találnunk ezzel a kötettel. Babits költészetét is viszonylag későn, már jó felnőtt fejjel szerettem meg, és eddig a prózájához nem igazán volt szerencsém. A Hatholdas rózsakert című kötetben hét novellát olvashattam, s ezek közül kettő volt, amely valamelyest tetszett, az első és az utolsó – a Tó a hegyek között és a Házaspár, Gádoroson címűek. Ez is annak a ténynek szép példája, hogy a szomorúság könnyebben jelent „egyet”, mint a humor. Nekem Babits humora annyira nem tetszett. A címadó, Hatholdas rózsakert című „vidéki komédia” (alcím) pedig kimondottan kellemetlen érzéseket keltett bennem, borzasztóan szántam valamennyi szereplőjét.

Én nem is értem, miért nem olvastam eddig több prózát Babitstól! Elvarázsolt és meglepett. A nyelv, a figurák finom melankóliája, az őket körülvevő megfoghatatlan varázs, ugyanakkor a kíméletlen lélektani pontosság. Az észrevétlenül szőtt irónia és az az őszinteség, amire nem is számítottam. Mintha a regény és novellák felkínálta rejtőzködés felszabadította volna az írót, és bátrabban vallott volna önmagáról is. Gyorsan feltettem a várólistámra a Halálfiait is.

Igazi nagy meglepetés volt.
Nagyon élő írások. Filmbéli alapossággal és részletességgel megrajzolt hősök és hősnők, nagy érzelmekkel, sok kínlódással. És a komédiázás!
Igazság szerint a nyitó darab ( Tó a hegyek között. http://moly.hu/karcok/493530 ) volt a csúcs. Gyönyörűen van elmesélve a merengés, a bánat, a vágyódás, és végül a dráma. Szinte egy költemény.

Nem mindegyik történet fogott meg igazán, de a címadó Hatholdas rózsakert zseniális humorral operált. Valamiért Babits fejében a házasság párhuzamba állítható egy eleve elrendelt rettenetes végzettel, amit csak nagy veszteségek árán tudsz elkerülni. A karakterek szórakoztatóan életszerűek voltak, bár nekem személy szerint a szöveggel voltak gondjaim – néha az volt az érzésem, mintha az író konkrétan szlenget használna a szépirodalmi köntös mögé rejtve. Ettől eltekintve én nagyon tudom ajánlani ezt a gyűjteményt.

Bevallom őszintén, kissé csalódás volt a kötet, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Babits nagyon szépen, kifejezően ír, de folyamatos hiányérzetem volt. A Hatholdas rózsakert az egyedüli, ami kerek egésznek tűnt, bár a „Vidéki komédia” alcím után teljesen más élményre számítottam… Ez minden, csak humoros nem. A többi novella éppen akkor ért véget, mire igazán elkezdődött. Kiragad egy életképet, egy alapvetően érdekes szituációt, de épp mire megismerjük a körülményeket, már vége is, lezáratlanul, mindenféle magyarázat vagy megoldás nélkül. Kivétel talán a Tó a hegyek között befejezése, bár az sem lopta be magát a szívembe.

Hány csillagot lehet adni Babitsnak? Ötöt. És nem tudom, melyik novellája/kisregénye tetszett jobban. A gádorosi legényfogási kísérlet a férjvadász lánnyal, aki megragadja az utolsó esélyt, a mamlasz kishivatalnokkal, akivel ezt meg lehet tenni, és a kisvárossal, amelyik nevetve figyeli ezt a harcot? Vagy Bocaccio újraírt novellája, amelyik jobb, mint az eredeti? Vagy Éliás testvér látomása? Vagy… Mindegy is. Mindegyik megnevettetett, meghatott, elgondolkodtatott elszomorított.