A ​torony árnyéka 3 csillagozás

Ismét egy elsőként értékelt könyv.
A torony árnyéka című Babits Mihály kötetet nemrég, – a rendcsinálás irányába ható törekvések során – a régi könyvszekrény aljában találtam. Az 1931-ben megjelent novellagyűjtemény a korai írásoktól 1930-ig gyűjtötte össze a költő prózai műveit. Ahogy utána néztem az 1931-es kiadás került a kezembe, de többször, több helyen, még kanadai magyarok közt is, azaz külföldön is – megjelent. (Utoljára fapados-könyvként 2016-ban került a magyar könyvpiacra.) Öszintén szólva a kötet elővételében a Nyugat-os kihívás ösztönzött, egyébként nem nyúltam volna érte.
Az Adyval induló új magyar irodalomnak, a Nyugat nemzedékének Ady után sorrendben következő második legnagyobb költője volt Babits Mihály (ha ugyan szabad és lehetséges ilyen számozott sorrendet felállítani nagy költők között). A sokáig eldugott vidékeken tanárkodó költő a formák szépségében találta meg a magány ellen a vigaszt, de a szép formákban ki is fejezte a magányt, a társakra vágyódást, a mindenben kételkedő pesszimizmust. 1911-ben végre felkerült Újpestre gimnáziumi tanárnak. Most már itt van a szellemi központban, társak, barátok között; elismerik költői nagyságát. Már a kortársak is úgy tartották nyilván Adyt és Babitsot, mint a két irodalmi vezért. A polgári forradalom egyetemi tanárnak nevezi ki. Az egyetemi katedrán éli át a tanácsköztársaság hónapjait is. De a szocialista forradalmat egyáltalán nem érti: jóindulatú idegenként szemléli a proletariátus küzdelmét. Az ellenforradalom mégis kommunista forradalmisággal vádolja. Megfosztják katedrájától, még a nyugdíjat is megvonják tőle. Ettől kezdve kizárólag az irodalomból él. Nyomatékosan elkülöníti magát a forradalomtól, de az ellenforradalomtól is. Utálkozik a közélettől. Ekkor alakítja ki azt a hírhedett elvét, hogy a művésznek „elefántcsonttorony”-ba kell vonulnia, és kívülről-felülről kell szemlélnie a világot. Igyekezett szélesíteni a Nyugat gárdáját, szívesen adott helyet fiataloknak, érdeklődve fordult a népi költők felé. Csak a szocialistáktól idegenkedett, illetve mindazoktól, akik a költészetben nyíltan politizáltak. József Attiláról kedve ellenére ismerte el, hogy milyen jelentékeny költő, de csak élete legvégén, amikor József Attila már régóta halott volt, látta be, hogy az utánuk következőknek ő a főalakja. Hanem addig még sok év tanulsága formálta belátását.
1929-től főszerkesztőként Babits jó ideig igyekezett a Nyugatot semleges középen tartani jobb és bal között, nem látva át ennek a képtelenségét az egyre fasizálódó világban. Kassákék bal felől támadták, de a Babitsnál sokkal baloldalibb Móricz Zsigmond is kivált a Nyugattól. Jobb felől pedig, ha tudomásul is vették Babits költői nagyságát, ellenségesen néztek az egész Nyugatra. Babits csak élete legvégén, a megerősödött fasizmus idején ébred rá politikátlanságának erkölcsileg is, művészileg is helytelen voltára.
Először a címadó novellát olvastam el, amely misztikus tartalmával, klasszikus stílusában megfogott. A kötetben szereplő Barackvirág című, a maga nemében szinte páratlan tündérmesét felnőttek is kedvelhetik. Babits Mihály örökérvényű, klasszikus meséjén korábban generációk nőttek fel, mígnem rövid időre csipkerózsika-álomba merült. Ma már szerencsére ismét érdeklődés van iránta. A királyok és királynők történeteivel, vagy bibliai köntösbe bújtatott storyval foglalkozó kispróza egyébként valószínűleg a politikától való távolságtartásra való törekvés példája és eredménye, s ahogy az Aranygaras c. történet is mutatja, inkább tanmeseként kell rá tekintenünk..
Bár Babits nem novelláival, vagy kisebb prózai írásaival ismert a köztudatban, mégis helye lenne ezek alapján is ott. A kötet tartalmazta kisprózája annyira mellőzött, hogy a Wikipedia a kötetet nem is említi. 