A ​tatárjárás 97% 33 csillagozás

Azt tudtátok, hogy a tatárjárásban amúgy nem is tatárok vettek részt? Ami azt illeti, Batu kánék kifejezetten kikérték maguknak, hogy őket bárki tatároknak nevezze (ezt a népet ők ugyanis akkorra már eredményesen amortizálták), de gondolom, a kor nyugati társadalma abban a pillanatban nem rendelkezett erősebb fegyverrel, amivel fel tudta volna őket idegesíteni.

B. Szabó az egyik legjobb tollú magyar történész, aki látható élvezettel szúr oda az oktatásban meggyökereződő balhiedelmeknek. Kiválóan ért ahhoz, hogy a számtalan (egyenként megbízhatatlan) forrást úgy helyezze egymás mellé, hogy abból mégis kirajzolódjék egy életszerű olvasói kép. A tatárjárás több szempontból neki való téma, hiszen a köztudatban úgy rögzült, mint a magyarság (egyik) nagy apokalipszisa, ami után a hont konkrétan „újra kellett alapítani”, és mint ilyen, kiválóan alátámasztja a mi „balsors-akit-régen-tép” életérzésünket. B. Szabó kicsit differenciálja ezt a sarkított elképzelést. Többek között felhívja a figyelmet arra is, hogy ha a tatárjárás (helyesebben: mongoljárás) olyan pusztító lett volna, mint szokás gondolni,ugyan hogyan volt képes IV. Béla még abban az évben, ’42-ben sikeres háborút vívni az osztrákok ellen? Tulajdonképpen ebben az eseményben nem is az a fura, hogy túlélte egyáltalán valaki, hanem hogy milyen kevéssé okozott törést a magyar társadalom működésében… Ha valaki szereti, amikor egy történész újszerű megközelítéseket kínál és érdékes kérdéseket tesz fel, B. Szabóval is érdemes megpróbálkoznia.

Nem gondolnád, hogy létezik olyan történelmi szakmunka, amelyet az utolsó bötűje után, beleértve a konkurens művek és az egyéb szakirodalom felsorolását is, azonnal újra el akarsz olvasni. Lassan negyven éve olvasok történeti tárgyú műveket, regényt, esszét és „száraz” szakirodalmat is, de én sem gondoltam volna. Márpedig B. Szabó ezt az élményt tudja nyújtani. A mongolok 1241–1242-ben lezajlott magyarországi hadjárata kapcsán Dzsingisz kán színre lépésétől Nagy Lajos koráig ívelően mutatja be a kort, amelyet egy az ismeretlenségből előlépő, a korabeli világ nagy részét meghódító nép uralma fémjelez.

A módszer klasszikus: történelmi környezetbe ágyazni a vizsgálandó eseménysort – s ez mégis üdén újszerűnek hat a szerző tollából. Amikor a dzsingiszidák harmadik nemzedékéhez tartozó Batu és rokonai, no meg a zseniális veterán hadvezér, Szübőtej bagatur parancsnokolta mongol sereg nyeregbe száll, hogy a Kárpát-medencétől sok ezer kilométeres távolságban nyugat felé fordítsa lova fejét, te már tudod, hogy a Kelet-Európa legerősebb hatalmának számító magyar királyságnak csak akkor lenne némi esélye ellenük, ha IV: Bélának atomfegyverei lennének, de legalább néhány tucat gatling géppuskája. Ennek fényében pedig a szörnyű háború tragédiája ellenére is fényes győzelemnek tekinthető, hogy a mongolok által megtámadott politikai egységek közül egyedül a magyar királyok középkori állama éli túl a dúlást, és marad meg továbbra is önálló, a Volga mentén formálódó Aranyhordától független, a térségben még évszázadokig meghatározó nagyhatalomnak.

B. Szabó János hadtörténész, aki korábban az Erdélyi Fejedelemség hadserege, a magyar-bizánci háborúk és a magyar könnyűlovasság története megírásával hívta fel magára a figyelmet, képes újat mondani olyan, az iskolai oktatás közhelyeibe merevedett témákról, mint a mohácsi csata vagy a „tatárjárás”. Ráadásul olyan pergő, lebilincselő stílusban, hogy… lásd mint fent.

Nem igazán tudok semmi okosat hozzáfűzni az előttem szólók írásaihoz, hisz ehhez a rövid, de igen lényegre törő könyvről már minden érdemlegeset leírtak. Látszik, hogy B.Szabó nagyon odafigyelt arra, hogy magyar történelem eme sajnálatos eseményéről lefarigcsálja a valótlanul rátapadt sallangokat, tévhiteket, és amiben nem volt biztos, de más volt a véleménye az eddig elfogadottakkal szemben, azt mindig ki is hangsúlyozta.
Szívesen fogok olvasni még tőle hasonló témájú könyveket.

Emlékszem mikor még kisiskolásként belevágtam V. G. Jan: A tatárjárás című könyvébe és lebilincselt, pedig még semmit nem tudtam a történelmünkről, és magáról a tatárjárásról, de meghatározó élmény volt. Azóta is szeretem ezt a kort és így örültem, hogy sikerült erre a könyvre ráakadnom.
El kell mondjam, hogy B.Szabó János nagyon jól ír, olvasmányosan, egyáltalán nem kell történésznek lenni ahhoz, hogy ezt a könyvet élvezzük. A könyvbe olvasása közben érezni, hogy milyen mélységekig ásta bele magát az író a témába, és ezt jól szerkesztve adja is át. Nem esik abba a hibába, hogy csak magukról a mongolokról, vagy csak a magyarországi eseményekről ír, tényleg a kort tárja elénk, és a nagy mongol kalandozásokat.
Akit kicsit is érdekel a XIII, század és a tatárjás, annak ezt a könyvet kezébe kell venni.

Harmadik olvasásom a szerzőtől, és ez is jó. Eloszlat néhány tévhitet a Magyar Királyság XIII. századi erejével (jelentős középhatalom volt a térségben), IV. Béla felkészültségével (komolyan vette a mongol veszélyt és igyekezett felkészülni), a muhi csata lefolyásával (a magyarok nem voltak sem ostobák, sem gyávák, de a kor legerősebb és legkorszerűbb hadseregével kerültek szembe) és a veszteségekkel (amelyek súlyosak voltak, de nem annyira tragikusak, mint ahogy a nemzeti emlékezetben rögzültek) kapcsolatban.

Külön értéke a kötetnek a keleti (kínai, mongol, belső-ázsiai) források felhasználása, és a nemzetközi háttér bemutatása.

Két apróságot azért megjegyeznék: az első a veszteségek eddigi becsléseknél feltehetően csekélyebb volta. Ezt el is fogadom (a régi történeti munkák Rogerius váradi kanonok Siralmas énekének alapján rettentő országos pusztulásról számolnak be, B. Szabó János ennél jóval kisebb demográfiai veszteséget saccol), de van egy bökkenő: a népesség kipusztítása aránytalan volt – míg a Dunántúl és a Felvidék viszonylag ép bőrrel megúszta, addig Erdély és az Alföld keleti szegélye nagyon is megsínylette a mongol hadjáratot. S ezt a veszteséget a magyar népesség, főleg Erdélyben, már nem tudta pótolni, a román bevándorlás ekkortól válhatott jelentősebbé. A másik egy kaján észrevétel: a magyar hadsereg szervezeti felépítésének és felszerelésének leírása szinte egy az egyben megegyezik a bizánci kötetben található szöveggel. A szerző tehát újrahasznosította a saját munkáját; amint a kiadás évéből látom, a tatárjárás fejezete került át később a bizánci kötetbe.

Mindezzel együtt olvasásra érdemes, jó könyv ez is. Vásáry István munkája* mellett ez tetszett legjobban a témában.

*Vásáry István: Az Arany Horda

A könyv részletesen ismerteti a tatárjárás előzményeit és eseményeit. Informatív, olvasmányos a történelemben kevésbé járatos olvasók számára is nyugodtan ajánlható, mivel a szerző stílusa könnyed, nem csap át túlzott szakmaiságba.
Számos tévképzetet, vagy rosszul értelmezett történelmi tényt tisztáz (pl. IV.Béla felkészületlensége, hadvezetési hibái) .
Külön pozitívum, hogy kitér az ún. „második tatárjárásra” is.

Volt bennem egy pici félsz mikor kezembe vettem ezt a hadtörténeti munkát, lévén még le sem csengtek bennem V.G.Jan Tatárjárás triójának magvasabb gondolatai, sőt! Épp újra hallgattam (ingázás közben) „A Tatárjárás” befejező epizódját, mikor egyik este kölcsön kaptam ennek a gyöngyszemnek az ebook verzióját (amit másnap le is ütöttem a Vaterán, mondván, ennek itt a helye a polocon) és hatalmas lendülettel vetettem bele magam az olvasásába. A mitoszromboló stílus a sokoldalúan körbejárt mozzanatok a lehengerlő előadásmód egyszerűen letehetetlenné tette a könyvet. Olvasás közben V. G. Jan kapott még 5 csillagot (kötetenként :D) És azzal a biztos tudattal tettem le az olvasóm, hogy bizony fogom még forgatni ezt a könyvet!

A korábbi értékelések mind kiemelték a forrásközpontú, tévhiteket eloszlató jellegét a Tudástár sorozat eme gyöngyszemének, így ezzel nem is babrálnék a továbbiakban. Az egyik előttem szólóhoz társulva megjegyzem, hogy a bevezető tényleg kicsit hosszúnak hatott, ami legalább a hatvanadik oldalig tart a harmadik kiadásban, s a szerző csak ezek után kezd bele a magyar vonatkozású események taglalásába. Ha valaki érettségire készül, akkor szerintem hagyja ki ezt az első szakaszt. A bevezető fejezetek lényege annyi, hogy a Mongol Birodalom a magyarországi és kelet-európai „tatárjárás”- a mongol invázió idejére olyan emberi és technikai túlerő birtokában volt, hogy ha nagyon akarta volna, végleg meghódíthatta volna a Magyar Királyság területét is. A 164. oldaltól kezdődő utótörténet is kihagyható, ha valakinek határidőre kell feldolgoznia a tatárjárást.

Én azért vitába szállnék a katasztrófa „mítoszként” történő aposztrofálásával. Igaz, hogy nem tudni, hogy a lakosság ötven, vagy esetleg tizenöt-húsz százaléka esett áldozatul a mongol betörésnek, de ha a pusztítás területi megoszlását látjuk, akkor főként az alföldi, erdélyi és északkeleti területekre jutott a mongol haderő gyilkolászásából, rabgyűjtéséből. Ezekben a régiókban ténylegesen katasztrófával kell számolni, mind a megölt emberek számát, mind az alkalmazott eljárások kegyetlen, embertelen vonásait illetően. Az sem mindegy, hogy egy sokkal kisebb lakosságban következett be a pusztulás, amely legfeljebb kétmillió fős volt. Ugyanakkor igazat kell adnunk a szerzőnek: sokan megmenekültek a tél folyamán a Dunántúl és a nyugati Felvidék váraiban és kisebb, a nemesek által a király előtt eltitkolt várakban. B. Szabó szép számú forrással támasztotta alá, hogy IV. Béla minden rendelkezésére állt híradást és eszközt igyekezett felhasználni, hogy visszaverje az országát ért támadást, de a mongol túlerő olyan mértékű volt, hogy egy ország megmaradása is eredménynek számít ilyen közegben. Az Alán Királyság (a jászok is alánok voltak) Illetve a kunok formálódó államkezdeménye nem is élte túl a dzsingiszidák invázióját.

Bár az osztrák herceg által a segítségre szoruló IV. Bélától követelt váltságdíj (nemesfém edények és három megye területe) felháborítónak hat a körülmények ismeretében, úgy általában a védettebb nyugati államok indifferens hozzáállása is elkeserítő volt számomra, amelyhez idézetet is kiírtam. (Winchester püspökének otromba kijelentése a helyesen nizári iszmaelitáknak nevezett nép kérésére.) Szentimentálisnak tűnhet részemről, de érdemesnek tartom megemlékezni Geregye nembéli Pál országbíróról, és a hozzá hasonló, dolgukat végző tisztségviselőkről-országnagyokról, akik nem futottak el a mongolok elől, hanem feltartóztatták a megszállókat, amíg a köznép el tudott menekülni. Köszönet illeti még az utókor részéről a menekültek tömegétől megszeppent, de segítséget nyújtó dalmát városok lakosságát is. (Már csak azért is, hátha egyikük megmentette az egyik felmenőmet.)

A stílus néhol szőrszálhasogatónak tűnt, de szerencsésen visszafogta magát a szerző az oda kívánkozó gúnyos megjegyzésektől. Az utótörténet is aránytalanul hosszú ahhoz képest, hogy az újonnan kialakuló tatár etnikum kánságairól szólt. Négy csillag helyett azért lett négy és fél, mert ilyen alapossággal összeszedve a források máshol nem találhatók meg ebben a fontos témában.

16-18 évesen még mennyire érdekelt a tatárjárás témája! Jó volt újra kicsit felidézni ezt a korszakot, amihez ez a könyv tökéletes volt. Rövid, tömör, lényegre törő, van jó pár ábra és térkép, forráskritika is dögivel.

Emészthető, olvasmányos, egyúttal szakszerű történelmi ismeretterjesztés. Rengeteg ilyenre lenne még szükség.
Igencsak bevállalósan odamondogat a begyepesedett, alkalmasint régebbi retorikától fűtött „iskolás közismeretnek”, mégsem szenzációhajhász myth-busting – ezt abból lehet látni, hogy ahol egyezik a véleménye, azt is megmondja :)
Elsőre kicsit hosszúnak tűnt a beveztés, tűkön ültem, mikor jutunk már el a nagy eseményig, de utóbb rájöttem, nagy szükség volt erre, hogy megfelelő keretet adjon az eseményeknek: ne csak specifikusan a Magyarországon zajló eseményeket ismerjük, de el is tudjuk helyezni a nagyobb képben.
De legfontosabb, hogy nagyon alaposan a tényekre támaszkodva oszlat el egy közkeletű félreértést: a nemzeti katasztrófa mítoszát. Minden pusztítás és katonai vereség ellenére korántsem vált néptelen temetővé az ország, és az sem biztos, hogy a király és a hadvezetés teljesen alkalmatlan lett volna. (Ugyanakkor érdekes álláspont, hogy valóban történhetett volna katasztrófa is – ha a mongolok komolyan azt akarják.) Az is meglepett, mennyire fejlett ostromtechnikával rendelkezett a mongol sereg – itt még „meg is előztem” a szerzőt, már az elején rájöttem, hogy az „ellenálló kővárak” képzete egyszerűen abból származik, hogy a főseregtől elszakadó portyázók értelemszerűen nem cipeltek megukkal ostromgépeket.
Nagyon érdekes vonása a katasztrófamítosznak az is, hogy az eltérő elképzelésekkel előálló történészek „agyonhallgatására” főleg a két háború közötti időben kerülnek példák – különösen egy korábbi olvasmány fényében.