San ​Michele regénye 80% 44 csillagozás

Nem egészen erre számítottam, mikor elkezdtem Munthe doktor úr élettörténetét, de nagyon hamar ráéreztem az ízére. Egy svéd doki sok helyen rendel, nagyon sok emberrel (beteggel, hisztériással és képzelt beteggel) és állat pácienssel, halállal és büszkén viselt feladott méltósággal találkozik. A nagyvárosi rendelés csupa kirakat és hóbort és zajkeltő nagyzolás kontra szennyes, bűzös, járványos pusztulás. Végtelen sokféle történet. Szégyenletes, vicces és melankolikus. Mindezek mellett pedig ott van a csodálatos San Michele, az isteni boraival, loggiáival, nagyszabású építkezéssel a legcsodálatosabb földszegletén e kerek világnak, ahol örökké kék az ég és ragyog a nap, és harsog, fecseg, suttog a tenger. Nem beszélve a csodás lappföldi útról – ez az egyik kedves történetem a könyvből. Azt pedig elhinni sem merem, milyen lehet spoiler!
Nagyszerű utazás volt Doktor Úr! Önnek elhiszem, hogy állatokkal beszélget és Szent Ferenc veszi védelmébe az Isteni törvényszék előtt. Legyen Önnek könnyű a föld! Isten áldja! Köszönöm az együtt töltött időt!

Hát ezzel a könyvvel nem leszünk barátok. Nehezen indult, nehezen lett vége… De közben azért jó. Mert azt azért nem mondhatnám, hogy a jó doktor nem élt színes életet. Talán ezért is népszerű a könyve. Talán… Én nem értem. Ő sem értette. (Hírlap, 1948. IX. 12.)
Nem. Tényleg nem szeretem a doktort… sőt még az orvost sem látom benne
A társasági embert, igen.
A népszerű különcöt, igen.
Az embergyűlölőt, igen. Jó, lehet, hogy az embergyűlölő kicsit erős. Lehet, de a jó doktor önmagát úgy láttatja, hogy az állatokat többre becsüli az embereknél, akiken csak azért segít, mert ez a hivatása…
Az embert, aki – saját bevallása szerint – a legjobban a tudatlan capribeli parasztok, halászok között érezte jól magát, vagy a lappföldi félnomád pásztorok között.
Mégis egy olyan emberről beszélek, aki előkelőségek tucatjait kezelte, aki a svéd király barátjaként, annak palotájában lakott. Aki műkincsekkel vette körül magát… Aki Tiberius palotájába vágyott.
Munthe doktorral valami nem stimmel.
Egy öregember fecsegése ez a könyv. Részben kitárulkozás, részben elfedés, hiszen magáról a doktorról sokat megtudunk, de Munthe az ember csak részleteket mutat meg magáról…
Nem orvosregény, nem korrajz, még csak nem is önéletírás a maga megszokott módján.
Csak egy öreg ember ugráló, a lényeget kerülő fecsegése.

Azóta el szerettem volna olvasni, mióta 10 éve említette nagymamám az olaszországi osztálykirándulásunk után (ahol megtekintettük Caprit is).
Egyfelől csalódás, mert egy szép hosszú Caprin játszódó történetet vártam, és a 380 oldalból maximum 80 szól a szigetről.
Másfelől viszont egyáltalán nem rossz, egy orvos anekdotázgatása olvasmányosan.

[Érdekesség azoknak, akik olvasták (nem spoiler): Jean-Martin Charcot fia szerint Munthe nem is tartozott az apja tanítványai közé.]

A könyvet alig bírtam letenni, nagyon tetszett, faltam az oldalakat, aztán az utolsó 70 oldalon meg szenvedtem vele. Csak becsületből olvastam végig. Így azért kicsit csalódás volt.

Egy igazi humanista és állatbarát életének mozzanatait ismerhetjük meg a könyvből. Aki a Capri-beli San Michele építésének történetére kíváncsi, az valamelyest csalódni fog, bár az is szerepel a kötetben. San Michele sokkal inkább origó a könyvben, amihez a gondolatai az írónak, mindig visszaszállnak. Az érdekfeszítő történetek hirtelen átcsapnak filozófiai gondolatokba, majd újra felvehetjük az események fonalát, és mindezt úgy, hogy bár néha csapongónak érezhetjük, de érdekes módon éppen ez benne az élvezetes.

Nagyon tetszett, és jártam is a villában, gyönyörű hely

Tetszett, nagyon jó hangulatú könyv. Nagyon szeretném megnézni élőben is a helyszínt!

Mivel éppen egy éve nyaraltam Caprin, eszembe jutott ez a könyv. Valamikor régen, még huszonéves koromban olvastam először, és úgy emlékszem, nagyon tetszett. A szocializmusba bezárt kis világunkból valami olyan életstílusra, élettörténetre nyitott ablakot, ami számunkra itt eképzelhetetlen, távoli volt. És azért is volt talán ez nagyobb hatással rám, mint a kitalált történetek hasonló életekről, mert tudtam, hogy ez igaz történet.
Aztán tavaly a nyaralás előtti felkészülésben újraolvastam, és már jobban láttam a könyv hibáit. Mindazt a nehézkes döcögést, ami azzal magyarázható, hogy egy intelligens, művelt, de valójában nem író írta. És amint zsofifa írja itt, a könyv vége nagyon nehézkessé válik, azzal már nem is kínlódtam, Capriról ott már nem tudtam volna meg többet.
De az vitathatatlan, hogy a sziget varázsa nemcsak őt érinti meg, hanem a sorait olvasót is, és amikor az ember ott áll a villa csodás kertjében és nézi a földkeregség egyik legszebb panorámáját, akkor ráismer az írottakra.
A ház viszont, amelynek a felépítése tulajdonképpen a könyv cselekményének fő vonala, nekem kicsit csalódás volt. Hiába, hogy a fényt akarta Munthe beengedni, azzal miden pillanatban együtt élni, nekem éppen a fény volt kevés az épületben. De ez már nem igazán tartozik de.

Axel Munthe elsősorban orvos, az ő visszaemlékezése a könyv. Capri szigetére vonul vissza, ahol megépíti álmai házát.
Filozofikus mű életről és halálról, felvillantva a múlt egy-egy szakaszát. A sziget lakói, az állatok, a földben talált egykori építési kövek története szolgál háttérként és egészíti ki a múlt eseményeit. Igazi filantróp, aki törekedett arra, hogy harmóniában éljen a természettel, emberekkel. Nem lehet ez a könyv más, mint kedvenc.

Nagyon kellemes volt az elbeszélői hang, a modor.
Amúgy kicsit hiányzott az egységesség érzése, engem megtévesztett a címben olvasható regény műfaji besorolás.