Cifraárnyak ​és denevérek 89% 30 csillagozás

Ez a könyv egy különleges írás az autizmus témáról, mégpedig azért, mert a szerző maga is autizmussal élő személy. Belebújhatunk a bőrébe, megpróbálhatjuk megérteni a gondolatait, a tetteit, ami azért is nehéz, mert ő sem ért sokszor semmit az őt körülvevő világból. És nem érti, hogy miért nem. Miért nem ért szavakat, miért csak zörömbök vannak a fejében.
Nem egyből szoktam meg a könyv stílusát, de az első perctől fogva imádtam.
Szívszorító és megható, nagyon szépen megírt könyv, nagyon meghatott a kisfiú Axel útkeresése, mintha egy labirintusban élné a napjait, próbálja megfejteni az abban eldugott rejtvényeket, miért ilyen az egyik ember és miért olyan a másik. Miért nem látja az arcukat, miért nem érti a beszédüket? Más szemmel látja a dolgokat, mint a többi ember és sokszor nem is szemmel érzékeli, hanem a tapintás, az elrejtőzés, a simogatás sokkal fontosabb számára, mint hogy mit lát.
Bővebben: http://www.konyvutca.hu/2023/04/axel-brauns-cifraarnyak…

Egy hétköznapi ember számára, aki érti és érzi a szavakat és olvassa mások érzelmeit, nehéz elképzelni milyen lehet ezen képességek nélkül eligazodni a társas kapcsolatokban. Meg úgy egyáltalán, részt venni egy beszélgetésben, anélkül, hogy valakit szándékunkon kívül megbántanánk. A szavak értelmét meg lehet nézni a szótárakban, azt is mikor használják az emberek, de mi van a kivételekkel? És az emberek viselkedését melyik könyvből lehet megtanulni?
Fantasztikus könyv, amiben belebújhatunk egy Asperger szindrómával élő bőrébe, nem csak önéletrajzi, de irodalmi alkotás is. Emellett egyedül álló (nem tudom, van-e még egy ilyen) vállalkozás arra, hogy a Cifraárnyak is betekinthessenek ebbe a zárt világba. A.B. görbe tükröt tud tartani maga elé, ezzel olykor megnevettet, máskor együttérzésre késztet. Az olvasás élményét csak fokozza a fordítás, ami egyszerűen tökéletes. Gyorsan új kedvencem lett.

Asperger-szindróma. A szavak hallatán a legtöbb embernek fogalma sincs, hogy miről is lehet szó. Autizmus. Ez esetben azonban már szinte mindenki tudja, hogy mi ez. Sokaknak talán már be is villan egy szellemileg visszamaradott ember képe, aki furcsán viselkedik, és talán a nyála is folyik. És itt tévedünk. Az autizmus nem feltétlenül jelent fogyatékosságot. Az Asperger-szindróma például az autizmus enyhébb válfaja, és a beteg tulajdonképpen átlag körüli intelligenciával rendelkezik. Emellett azonban gyakran repetitívek, az érdeklődési körük sokszor igen szűk területre korlátozódik, valamint többek között az írás, a szociális interakciók és az érzelmek megélésének vagy kifejezésének zavara is jellemző rájuk.
Én ugyan nem vagyok hozzáértő, de a könyv miatt elkezdett érdekelni a téma. Persze felületesen tudtam én, hogy mi fán terem az Asperger, de sosem ástam bele magam mélyen a témába. Valójában máig sem lettem tudósa a dolognak, de közben olvasgattam a neten, megnéztem más emberek történeteit, és itt van ez a könyv is. Számomra olyan hihetetlen, hogy bepillantást nyerhetünk egy ilyen személy gondolatvilágába és élményeibe. Hogy mégis hogyan él meg dolgokat. Ezért is élveztem annyira ezt a könyvet annak ellenére, hogy végtelenül elszomorított.
Adva van egy kisfiú, aki folyamatosan érzi, hogy valami nem stimmel vele, hogy más, mint a többiek. Nem tudja, hogy mikor, hogyan reagáljon dolgokra, és alapvetően teljesen más szemmel csodálkozik rá erre a világra, amelyben háromféle személyt különböztet meg, noha senkinek nem látja az arcát a homálytól, és az ingerek jó része nem is jut el a tudatáig. A Cifraárnyak jók és kedvesek; a Denevérek beolvadnak a tömegbe (semmi különleges nincs bennük), és olykor durvák is lehetnek, illetve ott van még saját maga. Ő, aki sosem tartozhat egyik csoportba sem, bár keresi a helyét közöttük. Próbálja kutatni a módokat, hogyan felelhetne meg magának és a többiek normáinak egyszerre. Máshogyan látja a dolgokat, és mások a preferenciái is , amelyet a külvilág nehezen fogad. Az igazi kikapcsolódást a telefonkönyvek és szótárak olvasása jelenti, miközben olyan jövőkép lebeg a szeme előtt, amelyben biztosítva van egy saját homokozó, egy gőzhenger, no meg Ausztrália, ahol ez a kettő biztosan nagy számban fordul elő.
Emlékek és élmények sokasága ez a könyv. Tapasztalatoké, amelyek közül talán nem is minden pontosan így történt, de az egészet olyan olvasmányos stílusban leírva, olyan frappáns és láttató erejű leírásokkal megtűzdelve adja elő, hogy egyszerűen élvezet olvasni. Hihetetlen, hogy aki ennyire hadilábon áll a „normálisak” világával, mégis képes olyan könyvet írni, ami abszolút leköti a „normálisakat”. Talán az édesanyja erőfeszítéseiről szerettem volna többet olvasni, de ennek hiányát betudom annak, hogy azokba nem volt belelátása.
Az egész könyvet átitatja a kiközösítettekre jellemző elkeseredett szomorúság is. Ami persze nem is csoda. Bár az író, ha minden igaz, mára már tünetmentes, az átélt élményeket és a kívülállóság érzését valószínűleg sosem fogja elfelejteni. Talán nem is lehet. Ez érződik a könyv végén is. Túlteljesítette a hozzá fűzött elvárásokat: megszerezte az érettségit, egyetemre jár, mindent megtanult, amit csak lehetett. Az érzelmeket azonban nem lehet könyvből megtanulni. És ha ez nincs meg, sosem lesznek barátai, sosem lesz szerelmes, sosem érzi majd úgy, hogy tartozik valahová. És végső soron talán sosem lesz igazán boldog.

U.i.: Hogy a kiadásról is szóljak: a külcsín nem rossz, bár én más borítót választottam volna. A belső igényes, szép. Na, de valaki igazán átnézhette volna tüzetesebben a szöveget, mert hemzsegett az elgépelésektől (illetve itt-ott a helyesírási hibáktól). Azonban becsületére legyen mondva, hogy a fordító szerintem remek munkát végzett. Legalábbis nagyrészt. Csak mert az egyes utcanevek fordításában lehetett volna következetesebb is, ugyanis ebben a formában szerintem zavarta a megértést. Nem jó megoldás az, hogy az egyik pillanatban (nem szó szerint, de) magyarra fordítjuk az utcanevet, hogy érthető legyen az utalás, aztán pár oldallal később ugyanaz az utca már eredeti néven szerepel, így a kevéssé szemfüles olvasó úgy eltéved, hogy a szétszórt kenyérmorzsák sem segítenek.

„Belebújni egy autista bőrébe.” Nagy kaland és érzékletes szépirodalmi vállalkozás. Sokáig fogva tartott.
Cifraárny vagyok én is. Sohasem haragszom a sütis dobozt kifosztó gyerekere.

Nem tudtam elképzelni, miért ez a címe a könyvnek, de nem kellett sokat várni a megoldásra. Habár az Asperger szindrómát már az 1930-as években leírta a névadója, furcsa mód mégsem tudják miért más Axel mint a többi gyerek. Vagy csak nem akarják a szülei tudomásul venni?? Mindenesetre az anyja küzd az ellen, hogy gyógypedagógiai iskolába kerüljön a gyermeke. Végül is jól teszi, mint később kiderül, ugyanis a fiatalember végül egyetemista lesz.
Nagyon jól megjelennek az autisztikus jegyek a fiún: későn tanul meg beszélni, nehezen érti sokszor mások szavát, melyet viccesen „ajakzaj” -nak hív. Ha olyan szót hall, aminek nem érti jelentését, az neki egyszerűen csak „zörömb”. Megvannak a maga kis beidegződései, szabályai, amitől nem szabad eltérni. Alacsonyabb a hő- és fájdalom érzete. Kezdetben nehezebben boldogul az iskolában, de keresztrejtvény készítésből eredő, lexikonok utáni érdeklődése végül sokat lendít a tudásán.
Kivehető az önéletrajzi regényből, hogy az autisták szó szerint értenek mindent. Ez helyenként poénosnak hat. Azt is érzékelteti, hogy nem látják a dolgok egészét, de a részleteit viszont nagyon pontosan (pára takarja az arcokat – így jellemzi ezt Axel).
Axel egy idő után érzi, hogy más mint a többiek, s ez egyre nyilvánvalóbb számára az évek előrehaladtával. Azonban nem tudja mire vélni, és nem tud vele mit kezdeni. Reménykedik, hogy a felnőtté válással Ő is normális ember lesz, de csalódást hoz neki a 18. szülinap, mert semmi sem változik.
Felismeri, hogy bizonyos helyzetekben hiányoznak belőle az oda illendő érzelmek, és ettől szenved. Főleg akkor, amikor párkapcsolatra vágyik, csak ez miatt az autisztikus tulajdonság miatt nem képes rá.
Arról, hogy végül mikor diagnosztizálták nála az autizmust, nem ír. Bár talán volt egy pont, amikor Ő maga sejteni vélte, hogy autista???!!

„ Mit jelent autista? A novellában, melyet Sabine titkon dugott ide nekem, találtam a másik szót. Vajon ha valamennyi szótárammal konzultálok, kibogozódik a szó mélyebb értelme? Autizmus a görög szóból – auto – származik, s annyit tesz: magától.
Mit jelent, ha egy Cifraárnyak öntörvényű és énközpontú?
És akkor miért képtelen kapcsolatteremtésre?
Ez úgy hangzik, mintha a hó napéhes volna. Ez a se füle, se farka magyarázat hidegen hagyott. ”

Nekem nagyon tetszett ez a könyv, sajnálom, hogy könyvtári és nem a sajátom.
Néhány idézet, ami megfogott:

„Ha betegség kerített hatalmába, felkavaróan szép volt. Megajándékozott az érzés jelenlétével ott, ahol egyébként csak egyedüllétet éreztem. ”

„ Osztálykirándulásaim napok sorozata volt, amelyben azok úgy hasonlítottak egymásra , hogy sokszor nem értettem, mi történik körülöttem.”

„ Korábban nem vettem észre, mennyire más vagyok, most észrevettem. Minden hónappal erősebben éreztem, mennyire befejezetlen vagyok.
…………….
Oly sok minden hiányzik, aminek meg kellene lennie bennem, hogy egészen szürke gondolataim támadtak.
Csinálhatok, amit akarok, úgy érzem magam, mint aki megfulladt. ”

„ Életem minden kihívásán győzedelmeskedtem, csupán egyetlen feladaton jutottam zátonyra: érzelmeket nem lehet könyv nélkül megtanulni. ”

Felfényeltetett, meglebegtetett, belém mászott, padlóra küldött. Haccsog-jó.

Sok idézetet tudnék hozni, de nem akarok. Olvassa el mndenki maga, és döntse el, mi az, ami legjobban megfogja.
Annyira más, torz, irracionális, közben Axel világában mindennek megvan a helye, és kérdéses, hogy a Cifraárnyaknak vannak-e érzéseik és gondolataik?

Érdekes olvasmány. Betekinthetünk egy „másik” világba. Elképzelésem sincs, hogy milyen lehet autistának lenni. Olvastam a könyvet, és mégsincs. Dolgozok autistával, aspergeressel is, és mégsincs. Annyira különös és hihetetlen világ az. A könyv emiatt tényleg nagyon érdekes volt, mert megláthattunk pillanatokat egy autista életéből, gondolataiból.
Viszont valahogy mégis túl sok volt nekem ez a könyv, valamiért úgy éreztem, hogy nem jutok előrébb. Mindig ugyanaz. Tudom, ez nem az író hibája, de hiányérzetem akkor is volt. Ennek ellenére ajánlom a könyvet a téma iránt érdeklődőknek!

Végtelenül szomorú könyv.

Soha nem olvastam még ilyen témával foglalkozó művet, de meglepett, hogy ennyire könnyű olvasmány, ennyire le tudott foglalni.
Lényegében egy autista fiú írja le életét, ahogy tünetmentessé válik a betegségéből. Ahogy látja a körülötte lévő Világot, és ahogy Ő él a saját Világában.
Az egész történet nagyon aranyos, néhol szomorú és természetesen vidám is. Legfurcsább maga az érzelemnélküliség. Amikor leírja, hogy őt különösképpen nem rázta meg pl., hogy Édesapja meghalt. Azért sírt, mert mindenki más is… és milyen jó volt együtt sírni („hármas-jó”). Aztán ahogy „küzd" azért, hogy sírni tudjon…
Nagyon sokszor elbújt a külvilág elől. Szekrénybe, pincébe stb. Amikor ezt olvastam mindig mosolyogni kezdetem. Nevetséges, de én is be szoktam ülni a szekrénybe, amikor telefonálok. Persze ennek is megvan a maga oka, nem szeretném, ha kihallgatnák a telefonbeszélgetéseimet szüleim.
Amikor lepapagájozták, hogy ne ismételgesse mindig a szavakat eszembe jutott egy fiú az általánosból. Csak pár évvel járhatott felettem. Mindig beszélt magában, a gyerekek többsége csúfolta is ez miatt. Tanárok meg csak annyit mondtak, hogy hagyják, mert így is van elég baja… Néha még látom az utcán sétálni, semmit nem változott. Az emberek még mindig megvetik, pedig ő aztán nem árt senkinek az égvilágon. Nagyon nehéz lehet a szüleinek.
Azt hiszem, megérte megrendelni és elolvasni a könyvet.