Megkoronázhatjuk már ezt a sorozatot?
Bár igaz még nem értünk a történetek végére, de el kell, hogy mondjam, emelem a kalapom maga a könyv a sorozat és az írónő előtt is. Az első résznél láttam potenciált benne és amint nekivágott, azonnal a szívemhez nőtt, mindenestül.
„– Egy majdnem két hétig tartó, életveszélyes, váratlan fordulatokkal és kiszámíthatatlan történésekkel teli út után azt kéred, hogy ne legyek a közepében? – Felnevetett. – Már késő.” A történet ott folytatódik, ahol a legutóbbi véget ért, egy hatalmas utazás után végre úgy tűnt révbe érünk. Aztán belelendült a történt és úgy éreztem ismét hazataláltam Serbeniára. Három könyv alatt szinte világot váltottunk annyi minden történt azóta és én bevallom nem várom a történet végét! Pontosan azért mert nem akarok ebből a világból kiszakadni. Ez a történet volt az, ami felnőtt mindenhez, nem csak a szereplők, de az elbeszélések és a cselekmények is. Bevallom, kissé megijedtem, amikor úgymond a csillagon ragadtunk, hiszen az első részben, amikor nem mozdoltunk el róla, számomra a történet elfakult és untatott, bár igaz, sok mindent megtudhattunk az ottani életről és hétköznapokról, azok annyira szürkére sikeeedtrk és ingerszegényre, hogy vártam a megváltást. Amit azt hittem megkaptam a második részben, de aztán rájöttem, hogy igazából egész végig erre vártam!!!!
Az írónő itt teljesen kibontotta a szárnyait és látszik is, hogy ez a regény szárnyalt.
A cselekmény bővületesen sokszínű, itt aztán tényleg nem lehetett unatkozni, illetve annyira érzelmes sikeredett, hogy nem egyszer el is sírtam magam, vagy éppen majd beleőrültem a dolgokba. Egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor Gabriella megmutatta a falusiaknak a Földről, vagyis Flubia Eliáról. Az írónő az érzelmekrt kiválóan mutatta be az egyész regényen keresztül, sok részleten nekem is megnedvesedett a szemem, vagy éppen kacagtam egy hatalnast, de ez a részlet rengeteg érzelmet váltott ki belőlem is. Gabriella régi élete „újraélése” sok emléket felhozott és imádtam azt a fajta varázst, ami egy ilyen apró dolgot körüllengett.
Azonban nem minden ragyog olyan fényesen mint a csillagok.
“A zuhogó eső mintha siratta volna a holtakat, akik életüket adták Serbenia újjászületéséért.” Nagyon kemény sorokat olvashattunk és nem csak már az első felütésnél. Azonban itt eléggé változékonyra sikeredett minden, sosem láthattuk előre mit is hoz a következő fejezet, de még azt sem a következő sor, hiszen minden hirtelen és lesből jött, sosem tudhattuk mi lesz a következő lépés. És pont ezt imádtam benne annyira. Ez az ingoványos talajt, amire ráléptünk akkor, amikor kinyitottuk a könyvet.
Már az első részben is ezt szerettem volna látni, itt bontakozott ki minden, beleértve szereplőket is, akik hatalmasat nőttek nem csak a szememben, de a történetben is.
Egyszerűen nem volt olyan, amit nem imádtam volna ebben a kötetben. De ég egy dolog miatt nem kerülhet fel rá a korona.
Mi volt ez a befejezés?????
