Farkas ​az asztalnál 86% 129 csillagozás

Nehéz volt olvasni, egy kisgyermek szemén át látni mennyire vágyik az apja szeretetére, és sosem kapja meg. Nem jó érzés olvasni, hogy hogyan magányosodik el gyermekkorban. A végén már senkire nem számíthat. Mennyire borzasztó lehet egy szeretet nélküli családban élni, ahol senkinek nem vagy fontos. Nehéz könyv, nehéz…

Érdekes, milyen sorrendben veszik sorra a memoárírók életük dolgait.
Pár éve olvastam Burroughs Dry c. könyvét, ami az alkoholizmusáról szól, és szerintem elég jó. De úgy emlékszem, kissé in medias res-féle könyv az: ott az a huszonéves, kívülről tök-sikeres Augusten-csávó, aki az átlagosnál lelkesebben pusztítja magát, de nemigen tudni, miért (nem mintha kötelező lenne, hogy legyen miért, úgyhogy ezt nem is nagyon hiányoltam), és azt se igen tudni, ki ő és honnan van.

Most megnéztem (mert ha már memoár, akkor én is nyugodtan leszek stalker és keresek plusz infókat) – ez a könyv, noha korábbi dolgokról szól, később íródott, mint a Dry.
Ami nem is lepett meg. Asszem, felnőtt- vagy félfelnőttkori szarságokról írni még mindig sokkal könnyebb, mint a gyerekkoriakról, amikor nemigen van beleszólásunk a dolgokba, max. azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy – mittomén – öt év múlva már elköltözhetünk otthonról – de öt év kicsit túl sok idő még olyankor. (Amikor ott vagy mondjuk 10+ évesen, és az életed egy rémhalmaz.)

És Burroughs tényleg tud írni, és bár ez memoár, nem egy önsajnáló és/vagy önajnározó nyünnyögés az egész – hanem benne van ez az egész ki**szott, abszurd, univerzális tapasztalat, amikor valaki annyira akar szeretni és szeretve lenni, csak a másik fél ezt nem hagyja. Szívás, na. És pontosan érzem ebből a könyvből, hogy mennyire az.

Nekem egyszerre volt szörnyű és jóérzés ezt olvasni, a „családom” miatt. A miénk is egy ilyen elcs*szett család. Mintha magunkról olvastam volna. Apámat sokan jónak hiszik, de sajnos nem ők élnek vele egy fedél alatt. Teljesen más ember, mint amilyennek gondolják. Sőt, mondhatni pont az ellenkezője és ez a szörnyű a dologban.
Néhány éve olyat tett apám, amit soha senkinek nem lenne szabad. Tipikus Jehova tanúja családfőset… Soha nem durvult még el így a helyzet, nem tudtam mit kell tenni, de tudtam, hogy nem hagyhatom annyiban. Miközben próbáltam tanácsot kérni, akinek csak tudtam, elmondtam a történteket és akkor döbbentem rá, mennyire fontos az, hogy az ember „elpanaszolja” a bajait másoknak. Volt, aki nem hitt nekem, mert nem is akart. De szerencsére akadt olyan is, aki vigasztalt, és olyan is, aki bevallotta, így már egész máshogy látja apámat és ez annyira jól esett. Az volt az a pont, amikor rádöbbentem, hogy nem szabad magamban tartanom dolgokat, még ha nem is hisznek nekem, mert így a végén nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy: én szóltam…

Rémes. Ilyen gyerekkort megélni, így felnőni. Ennyire vágyni a szeretetre, ami nincs. Van helyette félelem, magány és elutasítás.
Aki szülővé válik, még nem biztos, hogy alkalmas is a feladatra.
http://gaboolvas.blogspot.hu/2014/01/farkas-az-asztalnal.html

Inkább vernél meg.

Ez a pasi olyan csodásan ír! Sokszor érzem, hogy bő lére engedik az írásokat, de most nem.
Borzasztóan sajnáltam ezt a gyereket! Szülők képtelenek szeretni, erre belekapaszkodik az állatok szeretetébe és még azt is elveszik tőle.
Kiadom a gyerekeknek kötelezőnek, hogy lássák milyen sorsok vannak a világban…és ehhez képest az ő életük mennyire rendezett, szeretettel teli.

Mindenki – egy ponton – magára hagyja az embert. spoiler Nyomasztó az elejétől a végéig, hiába akar az utolsó pár oldal némi felszabadulást hozni, számomra nem tudott.
Megrázza az embert, ha akármikor is érzett már hasonlót, mint „főhősünk”.

Vegyes érzelmekkel raktam le ezt a könyvet.
Kicsit nekem mindig sántít egy történet, ha csak az egyik fél szemszögéből ismerem meg.
Nekem hiányzott az apa története, tudom, hogyne tudnám, hogy ez a fiú életéről szól, de mégis. Borzasztó, fájdalmas lehet így felnőni, többszörösen hátrányos helyzetben, hisz az anyja sem volt teljes értékű ember. Valahogy mindezek ellenére sem áll össze a majdhogynem nyálas epilógus nekem.

Féltem elkezdeni a könyvet témája miatt, és azt hittem, majd csak kis adagokban fogom átrágni magam rajta, de ez nem így lett. Burroughs írása meglepően gördülékeny, a gyermeki szemszög tényleg gyermeki. Nem magyaráz túl, nem húz el, minden érthető és világos. Remek könyv, és alig várom, hogy olvassak még az írótól.

A történet Augusten egészen fiatalkorával indít, de ezek csak elmosódó emlékek: kert, etetőszék, sós keksz. Aztán minden lassan fókuszba kerül: agresszív, alkoholista apa, aki talán szociopata; egy mentális betegségekkel küzdő anya, aki saját világába vonul vissza; elidegenedett báty, aki soha nincs jelen; és a kis Augusten, aki megpróbál szeretve lenni, és felfogni a miérteket. A végén pedig bepillantás a jövőbe. Úgy tűnik, autobiografikus ihletésű, de egyértelműen jó adag fikció is belekeveredik. Legalábbis remélem.

Ha az asztalon álló gyümölcskosárban az egyik alma elkezd rohadni, szépen, lassan a többi almát is elrohasztja.
–
A könyv témája elsősorban nem a családon belüli erőszak, sokkal inkább egy elmebetegségtől többszörösen sújtott család történetét olvashatjuk.
Nem szoktak tetszeni azok a könyvek, amik egy gyerek szemszögéből íródnak, de mivel ez inkább visszaemlékezésként hat, értelmezi a gyermekkori emlékeket, így itt nem zavart.
Megrázó olvasmány.