Dry 3 csillagozás

Vannak olyan könyvek függőségekről meg mentális betegségekről/zavarokról és ezek csodálatos legyőzéséről, amiket elhiszek, és vannak olyanok, amiket nem. Érdekes módon azok jutnak könnyebben eszembe, amiket nem hiszek el, mert azokon mindig rettenetesen felidegelem magam (mert marhára dühít, amikor mesés-giccses gyógyulástörténetekkel etetnek).

Na, Augusten Burroughs-nak elhiszem, amit mond. Ami amúgy szintén érdekes, mivel a fickó a reklámszakmában dolgozik (vagy dolgozott; mittomén, most mit csinál – de majd utánanézek, hátha megírta valahol azt is, és ha igen, akkor egyszer majd elolvasom, mert marha jól ír), vagyis abban az időszakban, amiről ez a memoár szól, abból élt, hogy feljavította és vonzóvá/eladhatóvá tette a legócskább dolgokat is. S azt mondja, ő azért volt olyan jó ebben a melóban, mert az életére is régóta a reklámszakma alapszabályait alkalmazta. Szóval – magát is el tudja adni, és ez látszik a szövegén is. Jól megírt, izgalmas, fordulatos, néha nagyon humoros, néha meg könnyfakasztó.

És közben elhiszem, amit ír. Mármint hitelesnek érzem, amit leír, szemben mondjuk James Frey Millió apró darabban c., szintén önéletrajzi ihletésű leszokástörténetével, ami szerintem egy mese. Persze Burroughs is mesél, csak ő hihetően. (Jó kis reklámszakember, nem?)

Szóval, ez a memoár a szerző húszas éveiről szól, amikor menő reklámszakemberként dolgozott, ám egyre többet ivott, és végül kénytelen volt bevonulni egy rehabilitációs központba, különben kirúgták volna a munkahelyéről. Burroughs végigmegy az ilyenkor szokásos összes lépésen (tagadja, hogy baja van, aztán elismeri, hogy tényleg alkoholista, de közben meg fél az ürességtől, hogy mit fog kezdeni az idejével, ha nem ihat, stb.), és úgy tűnik, a rehab működik is nála, utána is elég sokáig józan marad, de közben a „való életben” is mindenféle történik, és nem azzal ér véget a „történet”, hogy hősünk most már egész életében a józanság mintapéldánya lesz. Lehet amúgy, hogy azóta már az lett, ezt sem tudom. De igen nagyra becsülöm a szerzőt, hogy nem áll meg ott, hogy: „yeah, kijöttem a rehabról, mostantól minden szép és jó, és mindenki lúzer, aki ezt nem tudja megcsinálni”, hanem nagyon sokat ír arról is, hogy mi van utána.

És hogy én is a „rehabos” módon fogalmazzak (a módszer szerint én-üzenetekkel kell kommunikálni, vagyis nem okoskodni kell, vagy ítélkezni, vagy tanácsokat adni, hanem azt kell mondani, hogy valami mit jelent nekem és milyen érzést kelt bennem, s arról kell beszélni, hogy én tudok-e valahogy viszonyulni valamihez): igen sok mindenhez tudok viszonyulni abból, amit Burroughs leír, és egy csomó érzését és félelmét ismerem és/vagy át tudom érezni.

Amúgy ez nem egy önsegítő/elrettentő/leszoktató könyv szerintem. Mármint nem adnám oda valakinek azzal, hogy: „figyelj már, olvasd el ezt, és rögtön abbahagyod a piálást/dohányzást/akármit”. Ez Burroughs-ról szól, az ő története, ami valamennyire nyilván fikcionalizálva van, de a lényegét tekintve valóságos.

Egy történet, amiben a főszereplő csak addig másnapos, míg délután meg nem issza az első italt… Minden vicces, és laza és felszabadult addig a pontig, míg nem az. Felsejlő gyerekkori traumák, állandó menekülés minden veszteség és fájdalom elől; édes elmerülés a semmibe. Augusten Burroughs ismét egy nehéz témát választott regényéhez – és ismét önéletrajzi ihletésű, csakhogy még jobb legyen… Ám hasonlóan az előző könyvhöz, amit tőle olvastam, most is rengeteget segített a szerző páratlan, könnyed stílusa. Megint sok a valóság-horror, árad a szomorúság, és ott a humor mögött megbúvó komoly téma, de a könyv egyszerűen letehetetlen. Érthetetlen hogyan tud ilyen sötét témákról, ilyen „olvastatóan” írni. Még megejtek tőle egy könyvet a közeljövőben, és ha azzal is ennyire levesz a lábamról, megy a kedvenc íróim közé.