Egyedül (Egy lélek fejlődése 9.) 75% 20 csillagozás

Számomra – aki az elmúlt 15-16 év zsúfolt munkaszobájában átlényegültem olyanná, aki sokkal többre értékeli a hasznos egyedüllétet a semmitmondó, felszínességében megjátszott munkahelyi kapcsolatnál –, ez a mű hihetetlen jól visszaadja az 'egyedül jó lenni, s közben mérföldeket bejárni, tapasztalni, fejlődni a világgal' állapotot. Az átlagnál szenzitívebbként azt mondom: ez egy hihetetlenül pöpec kis írás. Érdemes megpróbálni közelebb engedni magunkhoz. Nem lesz hiába a próbálkozás.
Egy probléma vont csak le az élmény értékéből: sok helyütt láttam benne helyesírási hibát. Nagy kár a kiadás előtti letisztázás hiányáért.

Szeretem Strindberget. Borongós, szomorú és kilátás nélküli, mint az az őszi nap, amelyen születnem rendeltetett.

Egy özvegy emberről szól,aki nem akarván újra nősülni, teljesen visszavonul önmagába.
Emlékezik életére, fiatalságára.

A főhős stílusa kinyitotta a bicskát a zsebemben. Annyira okoskodó, magának való volt a monológ szereplője, hogy önteltségében elviselhetetlenné vált. Eszmefuttatásai közül kevéssel tudtam egyetérteni. Megmagyarázni, miért felesleges a többi ember körülöttünk… nagy bátorság, és kimondhatatlan egoizmus. Strindberg ennél több.

Azt mondják, aki ötven éves korára nem utálja az embereket, az soha nem is szerette őket. Úgy tűnik ez a szerzőre is igaz. Nagyon találó gondolatokat ír le az emberekről, az emberi kapcsolatokról, azok mibenlétéről, hogy hogyan és miért üresednek ki ezek. Sok mindennel egyet értek ezek közül a gondolatok közül, ahogyan azokkal is, amik arról szólnak, hogyan lehet meghallani a csendben, az egyedüllétben más hangokat is. Persze sok olyasmi is megjelenik a lapokon, ami számomra nem elfogadható spoiler, de összességében elgondolkodtatónak tartom ezt a könyvet. A stílus jó, olvasmányos, észre se vettem, hány oldalt haladtam egyszerre. De csak azoknak, akik szeretik az ilyen típusú eszmefuttatásokat.

Az egyedüllét nem az ember tartós sajátja. Mélyen össze vagyunk kapcsolva, folyton-folyvást hatunk egymásra, és szükségünk van a másikra. Persze ideig-óráig érdemes kacérkodni az egyedülléttel, de aztán az ember csak egy kis akolmelegre vágyik, ilyen ez..Strindberggel nagyon régen nem találkoztam, még az egyetemen, akkor eredeti nyelven küszködtem vele, és csak találgattam, miről is ír..Most valahogy kiviláglott a könyvespolcról a germán résznél.
Nagyon jól indít, az olvasó észre sem venné, hogy a szöveg több, mint 110 éves. A problémák, az emberi elmagányosodás, az egykori barátok kiüresedő beszélgetései, a családszerep maszkja mögé elbújás problematikája nem változott. Vagy lehet, hogy Strindberg haladta meg a korát, mert roppant „modernül” ír. Szokatlan őszintén, önelemzően.
Nem jókedvből választja az egyedüllétet,hanem mert a világi kapcsolatai sorra elfáradnak, és ő maga még mindig lángol, a társaság viszont lehűti ezt a lobogást. Visszavonul hát a világ zajától, és szigorú napirend szerint él: olvas és ír, sétál. Vonulnak át rajta az évszakok, őrzi lobogását, de bizony, ahogy halad előre magában mind nehezebben viseli az egyedüllétet. Kezdetben még élvezi a saját csendje adta gyönyörűséget, Ahogy írja, fejlődésnek indul a lélek újonnan szerzett szabadságában, soha nem tapasztalt belső békesség, öröm..Mintha saját olvasztóműhelyében minden eddig összegyűjtött kincse most egy nagy egésszé állna össze. Ennek ellenére mégis fázni kezd, elfárad magától. Jólesne egy kis embermeleg, de nincs hova visszamennie már. Még réges-rég elvesztett fiához sem talál vissza, és már csak messziről nézi a szerelmesek egymásra találását is, ahol a felek még próbát tesznek arra, hogy megküzdjenek a magányossággal.
Szeretné Istent szóra bírni, ilyen-olyan vallásba mártja bele magát, de mintha igazán nem találna semmit, nincs egy pont, ahol megnyugodna igazán. De nem adja fel: hazatértem magánosságomban – dolgozni és továbbharcolni egyedül. Így zárul a mű, nyitottan a reménnyel, hogy itt a magány legmélyén mégis van Valaki, akiből ez az egész délibáb felbukkan, benne a teremtő képzetével is..De ezt már csak én remélem hozzá..

Gonosz egy ember volt ez a Strindberg. Elmagányosodott, és sok Balzac regényt olvasott. Nekem Schopenhauer jut eszembe róla… Csúnya kis gonosz törpe. A drámáit nem ismerem. Pedig lehet, hogy kéne.

Írásgyakorlatként hatott. Mint aki kalapból kihúzza a témát, és képes rá, megírja. Vagy szorgalmas diákként, házi dolgozatban bizonyít. Bölcselkedő, nem hiszek neki. Felületes, nem vagyok kíváncsi rá. Szájbarágós, lekezelő. Zagyvál, megkönnyebbül. Egészségére.

Strindberg a termékeny magányról ír, egy olyan totális egyedüllét megteremtéséről és érzékeny megéléséről, amelyet szellemi gazdagság kísér és (így) nem őrül bele az ember. Magam olvasás közben több résznél is arra jutottam, hogy az utóbbi nem sikerült neki.