A ​Highgate temető ikrei 290 csillagozás

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

A ​legendákkal övezett híres londoni viktoriánus temető, a Highgate szomszédságban áll egy fura ház, a Vautravers. Mielőtt rákban elhunyt, itt élt az excentrikus Elspeth, aki lakását Amerikában élő ikernővérének huszonegy éves ikerlányaira, Juliára és Valentinára hagyta. A lányok birtokukba veszik Elspeth hagyatékát, beköltöznek a lakásba, és lassan felfedezik Londont: megismerik szűkebb környezetüket, a baljós árnyakkal teli temetőt, a bogaras szomszédokat, sőt, Elspeth volt szeretőjét, a megtört lelkű, gyászoló Robertet is.
Az ikrek kapcsolatára azonban rányomja bélyegét Valentina rossz egészségi állapota, a folyamatos egymásra utaltságuk, és egy szörnyű titok, amely miatt anyjuk és Elspeth valamikor régen örökre eltávolodtak egymástól.
Amikor Valentina és Robert kapcsolata elmélyül, kiderül, Elspeth kísértetként még mindig a lakásban él, és egyáltalán nem nézi jó szemmel a bimbózó viszonyt…
Az időutazó felesége szerzőjének legújabb regénye igazi megható mese a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2009

>!
Athenaeum, Budapest, 2010
424 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632930763 · Fordította: Gálvölgyi Judit

Enciklopédia 16

Szereplők népszerűség szerint

David Tennant · Robert Fanshaw · Valentina Poole · Dante Gabriel Rossetti · Elizabeth Siddal · Elspeth Noblin · Julia Poole · Martin Wells

Helyszínek népszerűség szerint

London


Kedvencelte 24

Most olvassa 6

Várólistára tette 140

Kívánságlistára tette 62

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

Ibanez P>!
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Sokáig halogattam ezt a könyvet a százaléka miatt. Körülbelül a könyv háromnegyedéig nem értettem, miért ilyen alacsony a százalék, tök jó volt, olvasmányos, könnyedén pörögtek a lapok. Igaz, azt aláírom, hogy az ikrek abszolút idegesítőek voltak, az egyik az ugráltatásával (no meg az Egérkézésével), a másik meg a mulyaságával, no meg mindkettő a gazdag, szőkepics@ jellemével, akik egész életükben egy hajszálat nem tettek keresztbe. Plusz ehhez hozzájött az erőltetett tény, hogy megérkezésük után spoiler. Szóval haladtam rendesen, igaz, azt a végéig nem sikerült megértenem, hogy a Martin-Marijike szálat miért kellett belerakni, szerintem semmi pluszt nem adott a történethez, simán ki lehetett volna hagyni, anélkül is megállta volna a sztori a helyét – no nem ilyen befejezéssel. Mert az marhára feldühített, egyrészt spoiler Na, kidühöngtem magam, ezért még mindig levonok két csillagot, amúgy meg tök gyorsan elolvasható. Ja, a borító se tetszik. :-D Kár érte egyébként, mert az ötlet nagyon jó volt, csak tényleg valami normálisabb, akár sötétebb típusú véggel. spoiler

vicomte P>!
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Viktoriánus módon távolságtartó és hűvös kísértethistória a XXI. század elejéről.
Nem olyan fagyos, hogy metszően belehasítson az idegekbe, de elég hideg ahhoz, hogy a kevésbé edzettek számára kényelmetlen legyen sokáig időzni benne.

Nehéz szívből szeretni ezt a történetet, de még nehezebb közönyösnek maradni vele szemben.
Aki Az időutazó feleségében megismert punkosan szenvedélyes, nyersen áradó érzelmekre vágyva veszi kézbe a könyvet, az csalódni fog.
Ebben a regényben a pasztell halványságúra tompult remények, a melankolikus és tétova várakozás keveredik a tehetetlenségbe való belenyugvással, melytől inkább lesz a könyv hangulata hasonlatos egy kamarazenekar koncertjéhez, mintsem egy vad, gitártépéses bulihoz.

A cselekmény meglehetősen lassan bontakozik ki, s hasonló komótossággal ismerhetjük meg a szereplőket, akik között csupa esendő, múltjuk kínos titkait, a jelen görcsös félelmeit és elfojtott vágyait magával cipelő, árnyalt karakter van.
Niffenegger nagyon figyel rá, hogy kerülje a sztereotípiákat, s az egyik szereplőről a másikra rebbenő narrációval remekül be tudja mutatni, hogy egy-egy karaktere az összes hibája és hiányossága ellenére, miért is válhat szerethetővé.
S az olvasó azon veszi észre magát, hogy megkedveli ezeket az önmagukkal birkózó embereket, miközben egyre erősödik az a szorongás is, hogy a történet mégis rossz irányba fog fordulni, mert a vágy és az önzés végül kétségbeesetten őrült tettre ragadtatja majd őket.

A történet eredeti címe: Rettentő szimmetria, s én úgy éreztem, hogy valóban ennek jegyében fogant a mű, s nem csupán a kulcsszereplő ikerpárok miatt.
Az események és a szereplők mintha mind egymást tükröznék, így mintha kénytelenek lennének együtt mozdulni, bármennyire is nem akarják ezt.
S ebből a kényszerű kettős táncból, csak úgy tudnak szabadulni, ha a párjuk elfoszlik a képből, és így végre megszabadulva a birtoklási vágy béklyóiból rátalálhatnak a szabadságra.

S végén aki érdemes rá, szárnyra kellhet, még ha csupán varjúszárnyon is…

21 hozzászólás
Amadea>!
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

2021:
„Julia és Valentine Poole szerettek korán felkelni.” Hetekig ez a mondat visszhangzott a fejemben – nem pontosan, mert ahhoz túl régen olvastam a könyvet, de a lényege, és a hozzá tartozó miliő szirénéneke addig csábítgatott, míg megadtam magam a késztetésnek és harmadjára is elmerültem ebben a füst-és alkonyillattú történetben, amelyet az elmúlás áttetsző párája burkol magába.

Ha van regény, ami számomra elmúlhatatlanul összekapcsolódik egy évszakkal, akkor az A Highgate. Úgy idézi meg számomra a kékesszürke, komor esős napokat, a korán gyűlő, sötét árnyékokat és a sárgán világító ablakokat, mint semmi más. Az élet törékenysége, az elmúlás antik dekadenciája lengi be, összekapcsolva a viktoriánusok sötét jóslatával és alvilági félelmeivel. Megszólít bennem valamit, ami azonos ezzel a világgal, nem bánva, hogy maga a történet közel sem tökéletes, de kinézem Niffeneggerből, hogy ez volt a szándéka – annyira fájón hétköznapian gyarlók a szereplői, hogy óhatatlanul beindítják az olvasóban a „bezzeg én” reflexét –, mintha a mi életünkben nem találnánk olyan döntéseket, mozzanatokat, amelyek szinte egyenértékűek a szereplők apró hülyeségeivel.

A korábbi olvasások esetében nem tűnt fel, hogy Marijke kivételével milyen rettenetesen diszfunkcionálisak a szereplők; ha a szerző nem írna olyan ellenállhatatlanul, már 2010-ben falhoz vágtam volna a kötetet és többé felé se néztem volna. Elspeth és Edie, akik annyira magasan funkcionáló, de olyan ostoba pszichopaták, hogy ilyen viselkedés-és gondolkodásformát csak kitalálni lehet. Robert, aki egy zsinórjait vesztett bábu és keserves árat fizet a gyengeségéért. Jack, aki szintén az ikrek bűvkörébe került és nem csapott az asztalra igazi, amerikai tuskómódon (amire szükség lett volna), hogy elég ebből a hülyeségből. Ironikus módon Martin volt közülük a legszimpatikusabb, aki tökéletesen tisztában van a betegsége természetével és azzal, hogy annak valami kifacsart módon része, hogy a beteg ne akarjon meggyógyulni, mert van, aki még életében szeretné megjárni a purgatóriumot, van az önbüntetésnek egy kéjes ízű mellékhatása. A Julia iránti érzéseim leptek meg a legjobban; kispórolták belőle az összes, egyénekre kiszabott érzelmi-szociális intelligenciát, az előzékenységet, udvariasságot és mindet megkapta az ikertestvére, Valentina, akin a hiperérzékenysége olyan vastag héjat képez, amit szinte lehetetlen felkalapálni.

Andalító, megkapó emberi pillanatok, a mesés, titkokkal terhelt, baljós Vautravers-ház, és a regény valódi főszereplője (vagy inkább irányítója), az élettől lüktető Highgate-temető, amelyben a viktoriánusok valamennyi elszabadult őrült gondolata, sóvárgása testet öltött. Megkönnyebbülés volt olvasni, hiába ismerem a fő fordulatokat, egy pillanatig sem untam és biztos vagyok benne, hogy nem most olvastam utoljára.

2014-es újraolvasás után:
Még mindig imádom.

2010:
Gyász, továbblépés, elszakadás, szerelem, szeretet, önfeláldozás… túl sok mindenről szól, hogy pár sorban össze lehessen foglalni.
http://amadea.freeblog.hu/archives/2011/01/21/Rettento_…

50 hozzászólás
ggizi>!
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Ez nagyon fura könyv volt.
Egyrészt imádtam a sajátos hangulatát, ami belengte az egészet, a lányok eltévelyedése során bemutatott londoni környezetet, de elsősorban magát a Highgate temetőt, a történeteit, és igazából mindent, ami a temetőkkel kapcsolatban előkerült. Annyira különleges atmoszféra lengte be az egészet, hogy jobban örültem volna (így utólag), ha megragadunk ezen a szinten. Mert sajnos a történetet magát az ikrekről és a környezetükről nem tudtam hová tenni. Az első része pedig még kellemes is volt, ahogy megismertük az egypetéjű ikrek (pontosabban tükörikrek) történetét, sajátos (külső szemmel kissé beteges) kötődésüket egymáshoz, amit egy normál szerető kapcsolatban lévő testvér se tud igazán átérezni. Összességében nem nagyon fogtak meg a szereplők. Talán Martin volt az egyetlen, aki közel került hozzám, de neki is túl ideálisan alakult kényszerbetegségének kezelése. És aztán eljutottunk Valentina agyament ötletéhez, amitől minden kifordult magából és egy morbid és romlott masszává vált. Mintha egy fura szemüvegen keresztül néznénk a történéseket. Tele volt emberi butasággal és önzéssel.
Sajnálom, hogy a szereplők viselkedése ennyire lerontotta ezt a könyvet, pedig a könyv maga is nagyon tetszett a fejezetcímeivel és betűtípusával.

4 hozzászólás
tasiorsi>!
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Nagyon nehéz értékelnem, pedig rengeteget agyalok rajta. Érdekes, mert tény, hogy nagyon olvastatta magát, mégsem tetszett.
Az alaptörténet kíváncsivá tett, a helyszínnek pedig különösen örültem, hiszen gyakorlatilag szerelmes vagyok Londonba (többek között a London-képem hiányzott a könyvből). Mégis… az egész annyira… kidolgozatlan, néhol ellentmondásos, esetenként értelmetlen. Lehet szőrszálhasogató vagyok, de nem akarok spoilerezni, így csak apróságokkal példálóznék: melyik huszonéves unja magát halálra a tévé elromlása esetén, és fekszik le inkább korán aludni, ha előtte azon szenvedett, hogy el ne felejtsen átalakítót venni, hogy tudja majd használni a laptopját?

A szereplőkért sem tudtam különösebben izgulni, pláne, hogy tudtam előre végig, hogy mi fog történni (egy szálat kivéve, de az amúgy is akkora baromság volt, mint ide Lacháza), de nem azért, mert olyan ügyes vagyok, hanem mert mindent konkrétan leírt előre. A platinaszőke ikreket egyszerűen el se tudtam képzelni, pláne talpig fehérben. Tipikus amerikaiak, jáj. A Roberthez hasonló karakterekbe normál esetben szerelmes vagyok. Hát, ebben az esetben nem jött be a séma. A többi szereplő is cselekvőképtelen és önző.
Egyedül Martin és Marijke párosát tudtam őszintén szeretni. Martin a tényleges betegségével együtt normálisabb volt, mint a ház összes többi lakója együttvéve. A Marijkével bevezetett ici-pici holland szál pedig nekem hangulatosabb és érdekesebb volt a szeretett angol környezetemnél.

Ebben a könyvben mindenki vesztes. Aki kap kárpótlást, az is olyan keveset, hogy tanmesének se lenne jó.
Viszont nagyon remélem, hogy Niffenegger fog még írni beteg emberekről, mert engem érdekelne egy regény külön Martinról vagy egy sorstársáról.
(Persze még mindig kavarog bennem, hogy hány ponton volt elrontva, de ezeket csak egy bögre kakaó mellett tudnám kifejteni jó részletesen.)

Ui.: Az eredeti cím nagyon klassz. A borító meg… tegyük fel, hogy tetszik ez a kép (nem.), de akkor is, mi ez a betűtípus, és az eleve rányomtatott piros plecsni? Agyam eldobom.

11 hozzászólás
RandomSky>!
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

2008-ban jártam életemben először és eleddig utoljára a Highgate temetőben. A London Book Fair miatt fordultam meg Londonban, és az első (egy évvel korábbi) alkalommal találtam rá a Brompton temetőre, a szállásom meg a Könyvvásár akkori helyszínének közelében. Csodás hely, s egyike a Magnificient Seven-nek, a hét temetőnek, melyet a viktoriánus korban alapítottak az akkori London körül. Persze már réges-rég körül- és túlnőtte őket az a gigászi város, és még „csak” négyet láttam közülük, ám máig a bromptoni a kedvencem, mert olyan szépen rendben van tartva, akár valami park. A Highgate más. Vadregényesebb, sötétebb, sűrűbb – s persze híresebb is, az a legismertebb mind közül. Az élményt, hogy járhattam ott, némileg rontotta, hogy az idegenvezető, egy idősebb brit fószer, szívből rühellte a magyarokat, alighanem II. világháborús bűneinkért, bár felteszem, nem én bántottam, s nem is rokonom (persze mit lehet azt tudni, ha pl. van lélekvándorlás). Akárhogy is, a hely valami csoda, esszenciálisan benne van London régisége, sűrűsége, az, hogy annyi hagyomány és annyi élet és halál és emlék tobzódik ott. De ez a regény ébresztett rá, hogy mindig, ha ott vagyok, van valamiféle sötét érzés valahol a gyomrom környékén, hasonlít a félelemhez és baljós sejtelmekhez, mely mégsem tisztán rossz. London különleges hely, na.
Audrey Niffenegger regénye pedig 2009-ben jelent meg. Akkoriban, mikor én ott jártam, ő már nem dolgozott a Highgate temetőben idegenvezetőként. Most persze boldogan visszamennék – meg annyira nem is. Mert ez egy rém félelmetes regény ám.
Nemcsak a temető, a történet is viktoriánus – a viktoriánus kori gótikus/természetfeletti/horror irodalom nélkül biztosan nem született volna meg. Persze Audrey Niffenegger nem az az író, aki egy az egyben azt hozná, amiből merít, ami megihlette. Kellett valamit hozzátennie, nem is feltétlenül modernizálva, de továbbgondolva. És ebből egy lassan építkező, végül elég borzalmas regény lett. Mely csak ritkán tudott meglepni (talán még leginkább a legvégével), de olyan jól építette fel, annyira magukkal ragadóak voltak az ikres, egyáltalán, a párkapcsolati, a családi részei, a temetősek meg pláne, hogy szívesen bolyongtam a regényben. Sőt, mivel sejtettem, mi lesz, addig volt jó, amíg bolyongani lehetett. Ahogy beindult az események földcsuszamlásszerű sodra, hát… végül is nem várhattam, hogy majd minden jóra fordul.
Különleges könyv ez, illik Londonhoz és a Highgate temetőhöz, és remélem, eljutok oda még, hogy már ilyen szemmel is láthassam.

t_ildiko P>!
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

A Highgate temető ikrei azon könyvek közé tartozik, amit akkor is imádnék, ha nem történne benne semmi, és nem szólna semmiről, ennek pedig az oka a bűvös, kísérteties melankolikus, romantikus hangulata, amihez nagyban hozzájárul a helyszín, ahol játszódik, illetve a nem mindennapi, mégis különlegességükben hétköznapian életszerű szereplők. A történet azonban zseniális, borzongató és magával ragadó. Az a fajta, ami az ember bőre alá mászik, és mindig ott motoszkál a lényében, a gondolataiban. Az elmúlt években nagyon sokszor eszembe jutott ez a könyv, nem feltétlenül konkrétan a cselekmény egyes részletei, hanem a lenyomatok, az érzések, a gondolatfoszlányok, amiket hagyott bennem.

A regény stílusa páratlan, engem teljesen beszippantott és levett a lábamról, sokáig a hatása alatt leszek még, és biztosan újra fogom olvasni néhányszor. És London is sokkal szimpatikusabb oldala mutatkozott be a könyvben, nem a felhőkarcolókkal teli, szmogos metropolisz képe sejlik fel, hanem a történelmi, kanyargós utcákkal teli, titokzatos történelmi városé.

Bővebben: https://kuloncvelemeny.wordpress.com/2018/11/05/audrey-…

Újraolvasás 2021: Még mindig imádom, letehetetlen, borzongató, lélekig hatoló, mélységesen szomorú olvasmány. Minden egyes alkalommal felfigyelek egy újabb részletre, ami korábban nem tűnt fel, pedig idén olvastam már negyedszer. Igazi őszi olvasmány: rengeteg trauma, fájdalom, keserűség, érzelmileg sérült, diszfunkcionális karakterek, kísértetek, családi titkok, a Highgate temető és London, ahol még nyáron sincs meleg, a temető fáinak árnyékában legalábbis biztosan. Ez a könyv igazán különleges, nem egy hagyományos kísértettörténet, és a szereplők egymással való kapcsolata is túllép a megszokott kereteken.

Pixelhiba>!
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Első reakció: hűűű. Második: hűűű, ez nagyon ott van a topon. Bár az egészen nyilvánvaló, hogy az előző regényével való összehasonlításnak nulla a jogosultsága, ezentúl ha valaki Niffenegger-t akar olvasni, én inkább ezt fogom ajánlani (a megfelelő figyelmeztetésekkel), mivel nekem ez az írónő inkább, ebben éreztem, hogy valami igazán különleges atmoszférát teremtett meg, annak ellenére, hogy a szereplői korántsem voltak tökéletesek. Szép volt a kezdet, az ív, amin haladt, és lehet nem hiszi el senki sem, én tudtam, hogy mi fog következni, ezzel nem azt mondom, hogy kiszámítható, mert nagyon nem, egyszerűen ennyire bukfences a fantáziám, hogy most bejött. Sok-sok óóó jöhetne még itt, Robertbe az életben belezúgnék, Martin pedig mellékszereplőnek tökéletes volt, az ikervilág egy kívülálló számára örök rejtély marad, szóval engem teljesen elvarázsolt, még akkor is, ha egyáltalán nem hiszek az ilyen paranormális dolgokban. (de azért az mégis jelenthet valamit, ha egy könyv könnyet csal ki belőled, pedig nem sokszor lehetséges, az idei évben ez a második)

3 hozzászólás
Nita_Könyvgalaxis>!
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Ez is azon könyvek közé tartozik, amelynek a hatása alól nagyon nehezen vonja ki magát az ember. Amikor olvastam, minden gondolatot kitörölt belőlem, én magam is üres lappá váltam, amelyre Niffenegger szereplői vésték fel a történetüket. Hol fekete tintát használtak, hol pirosat, hol kacéran érintették meg a papírt, hol keményebben, hol pedig lágyabban, simogatásszerűen.


Népszerű idézetek

s_l_m>!

A haldoklásban az a rossz, hogy kezdem úgy érezni, mintha kiradíroznának.

47. oldal, 2010

Nita_Könyvgalaxis>!

– Miért tartasz öngyújtót a kesztyűtartódban? – kérdezte Jack, a férje.
– Ráuntam a kötögetésre. Mostanában gyújtogatok – felelte Edie.

13. oldal

1 hozzászólás
Lobo P>!

Szerelmesnek lenni… nyugtalanító – mondta Martin. Az ember tetszeni akar, aggódik, hogy ő olyannak fog látni, amilyen valójában vagyok. De akarom, hogy megismerjen. Vagyis…. az ember meztelen, jajgat a sötétben, semmi méltósága…. Azt akartam, hogy lásson, és szeressen, annak ellenére, hogy pontosan tudja, ki vagyok és én is tudtam róla.

292. oldal

1 hozzászólás
Miestas>!

Két lelkünk csakis úgy lehet,
ahogy körzőn kettős a szár,
tiéd a pontba-rögzitett,
mégis mozog, ha párja jár.

S ámbár e szár középen ül,
mégis ha párja útra kél,
hajlik felé, utána dűl,
feláll, mikor az visszatér.

Donne-vers (ford. Károlyi Amy)

192. oldal · John Donne

1 hozzászólás
Lobo P>!

A szex olyan, mint egy „belső poén”: az embernek részt kell benne vennie, hogy megértse.

137. oldal

island>!

… kétféle valóság van: az igazi és a megélt.

155. oldal

s_l_m>!

Viszlát, kísértet – mondta Valentina ellenséges hangon, és Elspeth arcába vágta az ajtót. A kísértet próbálta nem személyes sértésnek tekinteni.

161. oldal

piciszusz>!

– Szóval már akkor ismerte őket? – kérdezte Valentina. Mr. Roche annyira vénnek látszott, hogy azt is elhitte volna neki, hogy Viktória királynőt is ismerte.

Roche ügyvéd úr, 105. oldal

stippistop>!

A kényszercselekvések válaszok voltak a mániák által feltett kérdésekre. Ellenőrizd a gázt. Mosd meg a kezed:. Mosd meg nagyon alaposan, ne legyen benne hiba. Használj erősebb szappant. Használj hipót. A padló piszkos. Mosd fel. Kerüld meg a piszkos részt, ne lépj . Minél kevesebb lépéssel. Teríts a padlóra törölközőket. Újra. Megint. Nem így bemenni a hálószobába? Nem , miért? Csak. Előbb jobb lábbal kell. A testemet balra fordítva, így. Ez az. No és Marijke? Neki is így kell tennie. Nem tetszik neki. Nem számít. Nem akarja. Meg fogja tenni. Meg kell tennie. Rossz érzés, ha nem teszi. Valami szörnyűség fog történni. Pontosan mi? Nem tudom. Nem bírok rágondolni. Gyorsan22 szorzatai: 44, 66, 881122

29. oldal - Az elhagyatott ház (Athenaeum, 2010)

Miestas>!

Lám, új kertet kerítettem
Új Szerelmem köré:
Helyén hagytam a holt rózsát,
Az újat meg fölé.
Miért vártam, hogy jön a Nyár,
S volt szívem ostoba?
Régi Szerelmem arra járt,
S kertem kifosztotta.

Arcán a megfáradt mosoly
Épp úgy, ahogyan rég;
Körülhordta tekintetét,
S hideg lett, mint a jég.
Amihez nyúlt, mind elpusztult,
Mind megölte a dér;
Minden fehér rózsa lehullt,
S a vörös lett fehér.

Arthur William Edgar O'Shaughnessy (ford. Gálvölgyi Judit)

366. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Sarah Penner: A Londoni Szeánsz Társaság
Riley Sager: Várj, amíg sötét lesz
Karin Slaughter: Apja lánya
Colleen Hoover: Verity
J.D. Barker: Szíve helyén sötétség
Ker Dukey – K. Webster: Pretty New Doll – Csinos új babácska
Gillian Flynn: Holtodiglan
Amanda Stevens: Örök kísértés
Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtár
Nora Roberts: Örökség