Türelemkő 76% 73 csillagozás

„(…) sajnos, vagy sem, de nem lehet mindenki boldog, sem az életben, sem a mesékben. Az egyik ember boldogsága egy másik ember számára mindig boldogtalanságot szül. Szomorú, de így van.”

A Közel – Keletről szóló történetekről mindig Az Ezeregyéjszaka meséi I-VII. jutnak eszembe, pedig számos könyvet olvastam már, ami nem éppen a boldogságról szólt. Az élet ezeken a tájakon teljesen eltér a számomra megszokottaktól, hiszen, a kulturális különbözőségen kívül, számos olyan tényezővel kell szembesülnöm – ha eme népekről hallok, olvasok –, amelyek befogadhatatlanok számomra minden téren. A történelmük kaotikussága, a végeláthatatlan háborúk után maradt pusztulások és az emberi elkorcsosulások, valamint a vallás által félreértelmezett társadalmi nézetek szinte fojtogatóvá válnak az olyan „szabad”, biztonságban élők számára, mint amilyen jómagam is vagyok. Mégis úgy gondolom, hogy a sok negatívitás ellenére is vonz és szükségesnek érzem, hogy mélyebben beleássam magam ebbe a témakörbe.

Atiq Rahimi író, filmrendező. 1962-ben született Kabulban, egy magas rangú köztisztviselő gyermekeként, és a Lycée Esteqlal középiskolába járt. A szovjet inváziót követően Rahimi elmenekült Afganisztánból, egy évig Pakisztánban talált menedéket, majd 1985-ben, miután politikai menedékjogot kapott, Franciaországba költözött.

A Sorbonne-on folytatott tanulmányai befejeztével egy párizsi székhelyű produkciós céghez csatlakozott, ahol hét dokumentumfilmet készített a francia televízió számára, valamint számos reklámfilmet. Írással a kétezres évek környékén kezdett foglalkozni, amellyel egy új izgalmas világhoz nyitotta meg kapuit. Első, perzsa nyelven írt regénye számos díjjal gazdagodott. Jelenleg kétlaki életet él, hiszen hol Párizs macskaköves útjait járja, hol pedig Afganisztán pulzálásában keresi a lehetőségeit.

Atiq Rahimi: Türelemkő című kisregénye a negyedik könyve a szerzőnek és kis hazánkban 2010-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.

Valahol Afganisztán háborgó „gyomrában” egy füsttől és vértől szennyezett, haldokló városban fekszik egy férfi magatehetetlenül. A ház csendjét néhol gyermekei visongása, a külső világban zajló forrongások és felesége hangja töri meg. Egy sebesült lélek, akinek egy „eltévedt” golyó megpecsételte sorsát, hiszen az élet és halál peremére száműzte, akaratlanul is fültanúja lesz, ahogy a magára hagyott asszonya szépen lassan elmeséli féltve őrzött vágyait, titkait. Ezek az alkalmak először szorványosan törik meg a csendet, később egyre hosszabban, míg végül az igazság otromba talppal tiporja szét a hit legbiztosabbnak vélt mezsgyéjét. Vajon milyen titkokról hullik le a homály fátyla és mennyit ér egy megfélemlített asszony szava, ha a legkisebb hibáért is a halál ölelő karja várja a bűnbeesett lelkeket? És mit számít a múlt, ha a jelen vörös ködén át csak az infúzió cseppjei jelentik az életet? Az idő lassan folydogáló folyama egy letűnt időszak képeivel festi fel a díszleteket, amelyek hol fájdalmasan, hol félelemtől átitatva ragadják el a lelkeket.

„Néhány hangya járkál a légy hullája körül, a szőnyegen. Aztán rávetik magukat, és elviszik.”

A történet akár egy színházdarab is lehetne, ahogy az olvasó előtt kibontakozik egy asszony tragikus sorsa. A két idősíkon mozgó kötet számos meghökkentő meglepetéssel szolgál, amelyek nézőponttól függetlenül, valószínűleg felháborítják, később pedig elborzasztják az olvasót. Ezeket természetesen az asszony vallomásaiból ismerhetjük meg, amelyek pont olyan lassan csordogálnak, ahogy az infúzió cseppjei eljutnak a férje szervezetébe. Élet és halál, hit és remény, fájdalom és megváltás, hazugság és őszinteség váltakozik a lapokon. Minden oldal nyomasztó hatással bír, rövid, tő mondataival, kesernyés szájízt hagyva a kíváncsi „szemlélődőben”.

„Féltem, féltem mindentől, tőled, az ágytól, a vértől. Ugyanakkor olyan félelem volt ez, amit szerettem. Ismered a félelemnek azt a fajtáját, amely nincs messze a vágytól, ellenkezőleg, izgat téged és szárnyakat ad, még akkor is, ha éget?”

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy semmi újat nem olvashatok majd ebben az alig 143 oldalas kiadványban, hiszen a csapból is a nők eltorzítása, bántalmazása folyik, ha egy olyan országról kapunk információt, mint amilyen maga Afganisztán is. Természetesen lázong a lelkem, minden bántalmazott asszonyért, gyermekért, de a tehetetlenség fojtogatása alatt, csak a levegőm és a reményem fogy el, hiszen mit tehetnék egymagam ennyi szenvedő lélekért? Önsanyargatás, mondják sokan nekem, hogy olyan történetekről szóló könyveket veszek kézbe, amelyekről tudom előre, hogy fájni fognak. De, hogy értethetném meg bárkivel is, mennyire fontosnak tartom a széles látásmódot, a sokszínűséget, hogy jómagam is értékelni tudjam minden egyes nap, hogy hova születtem és hol élek. Amikor ilyen életekről olvasok – legyen igaz történet vagy éppen fikció –, mindig arra a konzekvenciára jutok, hogy az én gondjaim eltörpülnek mások fájdalma mellett és szerencsés vagyok.

Egy asszony fájdalmán át „láthattam” azt a majd 300 évvel lemaradt barbarizmust, ahogy egymással bántak az emberek. A nőket oly régóta tartják félelemben, és az önző birtoklás jogán elvesznek mindent, amit egy puha szépség adni képes. A nemek közötti egyenlőségről papolhatnék napestig, de semmi értelmét nem látom, hiszen nem itt kell leírnom ezeket, ellenben ezáltal mindenki sejtheti, milyen nézetekkel élek.

„Az életemben két mesterem volt, a nagynéném és az apád. A nagynénémtől azt tanultam meg, hogy kell élni a férfiakkal, az apádtól, pedig azt, hogy miért kell velük élni.”

Bővebben: link

    Akárhány csillagot is adhattam volna, végül arra jutottam győzedelmeskedjék a tartalom a forma felett. Bár azok a nagyon rövid mondatos részek olyan feszültséget hordoznak, amit akár értékelhetnék is. Jó lenne eredetiben olvasni. Na mindegy.
    Adott tehát egy 27 éves asszony. 27 éves! Csajnak mondanánk, ha párizsi lenne, de ő valahol az afgán-pakisztáni határ közelében él. Háborús övezet, menekül aki csak tud, de az ő férje tarkólövéssel kómában fekszik, nem mozdítható. De életben van. Asszonynak, gyereknek a férj mellett a helye, úgyhogy ők így együtt hátra maradtak.
    Nem szabad elfelejteni, hogy ez egy egészen más kultúra, az iszlám világ számos elemét mi egyszerűen a józan ész ellen valónak látunk. Szerintem ezt manapság nem kell senkinek sem magyarázni, de a könyv megjelenése idején sem kellett. Például olvasom, hogy 2009-ben az afgán törvénykönyvbe iktatott törvény Szentesíti a családon belüli nemi erőszakot: előírja, hogy a nő legalább minden negyedik éjjel köteles eleget tenni férje szexuális igényeinek, feltéve, hogy nem beteg vagy nem utaznak éppen (132. tc.).*, hogy a többi paragrafusról ne is beszéljünk. Ez csak egy adalék, csak azért mondom, hogy talán nem szerencsés megpróbálni megérteni minden gondolatot és reakciót.
    Tehát van ez a fiatal asszony – neve sincs a történetben –, s két gyerek. A kötelessége, a vallása, az egész addigi életében belénevelt tudata, és valamiféle ragaszkodás is azt követeli, hogy a férjét ápolja, gondját viselje, még akkor is, ha magatehetetlen, még akkor is, egyébként a szeretetre kevés okot adott. Miközben szembe csepegtet, infúziót köt be, kart, lábat, hasat és egyéb testrészeket tisztogat, az összes titkát elsorolja fennhangon. Azt mondja, van az a dolog a türelemkővel. Mekkába kell menni, el kell mondani a kőnek minden bűnt és titkot, a kő magába szívja az egészet, szétrobban és ezzel felszabadít. Azt mondja, akkor őneki most a férje lesz az a türelemkő. spoiler

*http://magyarnarancs.hu/kulpol/noellenesseg_afganisztan…#

Boldog vagyok, amiért a szolnoki Verseghy Könyvtárban rátaláltam erre a gyönyörű és tragikus könyvre. Ha a szerző is olyan szépen ír, ahogyan a fordító lefordította a regényt, akkor az egyik legtehetségesebb író, akitől valaha olvastam.
Nem is értem, miért nem olvastam korábban afgán szerzőtől. A Papírsárkányokat még olvasom, az sem olyan könyv, amit az ember egy hét alatt befejez; emészteni-feldolgozni kell, ahogyan a Türelemkő című Rahimi-regényt is.

Az afgán és a többi muzulmán ország asszonyainak sorsát olyan drámaian és erőteljesen mutatja be Rahimi, hogy nem is jutott az eszembe, hogy a szerző férfi. Mélyre merültem ebben a világban, és minden alkalommal, amikor letettem a könyvet, fuldokolva úsztam a felszínre. Szomorú voltak.

Én is azoknak a táborába tartozom, akik elismerően szólnak a műről. Igen, nem feltétlenül és mindig szép. De az afganisztáni élet sem az, évtizedek óta. És igen, nekem tetszik, hogy egy férfi ennek a könyvnek a szerzője. Mert ez azt jelenti, hogy igenis vannak olyan férfiak, akik érzékelik, és nem hajlandók a szőnyeg alá söpörni az afgán nők sanyarú helyzetét. (Az ajánlás az elején már önmagában igen szíven ütő.)

A könyv ugyanakkor szerintem nem csak erről szól. Ez egyben az afgán férfi segélykiáltása is, akinek azt tanítják: légy kemény, határozott, vedd el, ami kell, a te szavad parancs. Mindazok, akik erre a szerepre nem vágynak, vagy nem illenek bele (és meglepően sokan vannak), a társadalom kirekesztettjei lesznek (ld. após és az időről időre felbukkanó kamaszfiú). De ennek áldozata a férj is: valószínűleg soha nem látott más példát, sosem gondolta, hogy a felesége háztartási alkalmazotton és ágymelegítőn kívül más tekintetben is figyelembe veendő/vehető.

Az értékelésekben oly gyakran előkerülő szexualitás is társadalmi problémára reflektál (nem csak Afganisztánban, de az egész muszlim világban): a hagyomány szerint testi kapcsolat csak házas férfi és nő közt lehet. A házasságnak azonban komoly (anyagi) feltételei vannak, amelyeket nem mindenki tud megengedni magának, vagy éppen a családok elvárásai irreálisak a házastárssal kapcsolatban. De emellett az is gond, hogy – mint ebből a műből is kitűnik – az emberek nem beszélnek semmi nemiséggel kapcsolatos dologról, így a házastársak jobb esetben a szülők/idősebb testvérek elbeszéléséből, vagy véletlen leskelődésekből sejthetnek valamit, és félnek, mit szól a világ, ha kitudódik, hogy esetleg örömet okoznak egymásnak.

Az, hogy a férfi/családfő becsülete a lánya(i) érintetlenségében mérhető, szintén az egész muszlim világra jellemző. Sok helyütt nincs lehetőség udvarolni, közeli rokonon kívül más ellenkező neművel szabadon találkozni, beszélgetni, vagy éppen csak távolról figyelni, ami rengeteg elfojtott vágyat eredményez, és ez időről időre felbuzog, általában erőszakot szülve. És ezt bizony tudja a vallástudósok tömege (az a hatalom, amely az emberek közti viszonyokat szabályozza évszázadok óta) is, nem véletlenül találnak ki mindenféle furfangot a feszültségek levezetésére (ld. Hakim) – csak az a baj, hogy a vallástudósok is mind férfiak, és az iskolák látogatása, ahogy a világban másutt sem, itt sem feltétlenül jelent műveltséget, bölcsességet és belátást. Na, és persze reflektál erre a kibeszéletlenségre a fantázia világa is (ld. a mesét a királyról és a lányáról).

Talán a szerző írótársának kegyetlen és értelmetlen halála csak lökést adott ahhoz, hogy ezt az évszázados társadalmi problémát ilyen szokatlan formában, egy nő szájába adva, meglehetős szabadossággal nyíltan ábrázolni merje az író. Az se véletlen, hogy ezt egy Franciaországba emigrált művész vállalta fel, és nem egy Afganisztánban élő… Szép és szomorú mű ez, különösen, ha belegondolok, hogy akár ma is játszódhatna Afganisztánban, Jemenben, Szíriában, Líbiában és még oly sok helyen. :(

Látom, hogy ellentétes véleményeket vált ki az olvasókból ez a könyv, de én is azon a parton állok, ahol a befogadóbbak vannak. Mondanám, hogy sütkéreznek, de ez nem igaz. Mert nem egyszerű elfogadni mindazt, amit ez a vékony kötet tartalmaz.
Most arra gondolok, mi lett volna, ha ezzel a könyvvel kapcsolatban találkozom először azzal, hogy milyen a nők helyzete Afganisztánban? Milyen a nők helyzete a keleten? Milyen a nők helyzete egy háborúban? Azt hiszem még lejjebb lennék.

Mert mi is történt?
Van egy nő, két kislány anyja, akinek férje, sok évi háborúzgatás után, egy véletlen baleset körülményeként, átlőtt fejjel, magatehetetlenül fekszik a házban. Az utcán dúl a ki tudja épp milyen polgárháború, orvosság nincs, egészségügyi ellátás nincs, így az asszony jobb híján cukros-sós vizes infúzióval tartja életben a férfit. A gyerekeket biztonságba helyezte, és teljes lényét a férjének szenteli. Közben mesél neki magáról. Azokról a dolgokról, amiket soha nem tudott elmondani neki. Aztán gyón. Súlyos nagy terheket pakol a félholt elé. Rettenetesen nyomasztó az a környezet, ahol mindez történik. Olvasás közben is komoly bezártságérzés uralkodik el az emberen. A férfi önnön testébe van bezárva. Nem beszél, nem mozog. Szeme nyitva, csak lélegzik. Vagy hall és ért, vagy nem. A nő a helyzetébe van bezárva. A társadalmi szerepébe, a kiszolgáltatottságába, és a reménytelenségbe. Mit is remélhet is valaki, pláne egy nő? (De tényleg?)
És a feleség monológja közben mindent megszentségtelenít. Sorban, monoton hangon duruzsolva. Az a cifra a dologban, hogy az olvasó, kiváltképp, ha nőnemű az illető, teljesen jogosnak, sőt európai fejjel még természetesnek is tartja az asszony reakcióit.
Persze, hogy semmi jó nem sülhet ki ebből. Az olvasó érzi ezt a feszültséget. Mégis, mivel olvasó, titkon remél valami ici-pici feloldást.
Nem tudom, hogyan alakult volna ez a történet egy női szerző tollából, de én értékelem, hogy Rahimi megengedte azt, hogy átverhető, sőt a baleset kapcsán még nevetségessé is válhasson a kelet istenített „férfija”.

Olvastam néhány hete egy török népmesét. Ebben a kötetben: https://moly.hu/konyvek/kunos-ignac-a-szotlan-szultankisasszony . Különös, szokatlan motívumokat találtam benne. Nem is tudtam igazán értelmezni. Most megint megkerestem. Nem véletlenül. A címe: Türelemkő, türelemkés.
Érdekesek a párhuzamok. Csak néhány motívum, ami adalékul szolgálhat a könyv értelmezéséhez:
– A leány és társai közé hirtelen leereszkedik egy fal. Elrekeszti mindentől és mindenkitől, akit addig ismert.
– Halott férfi fekszik egy szobában. Rajta írás: aki mellette negyven nap és negyven éjjel imádkozik, az megtalálja a sorsát.
– A szolgasorban sínylődő leány türelemkövet és türelemkést kér ajándékba. A kőnek meséli el éjszakánként a bánatát talán átadja neki indulatait?, ami ettől folyamatosan forr, fortyog, végül felrobban.
– A lány a türelemkést maga ellen fordítja: így akar megszabadulni szenvedéseitől.

Rahimi műve ennek alapján népi motívumokból építkező dráma vagy inkább ballada prózában.

Megrendítő erejű, tragikumában is szép írás. Lecsupaszított, rövid mondatok teremtik meg pillanatok alatt a sűrű atmoszférát. A szavak kegyetlenül koppannak az üres térben. A börtönné vált szobában. Kívül gépfegyverek ropognak, gránátok robbannak. Pusztulás, sivárság mindenütt. Kívül is, belül is. A lélekben is. Ám a rendkívüli helyzet, rendkívüli folyamatokat indíthat el az emberben. Ez történik itt is.
Szimbolikus ez a mű, ezért teljesen felesleges valósághűséget várni tőle, bár én éppen a kifogásolt részeket tartom lélektanilag hitelesnek. A férj iránti ambivalens szeretet a függőségből fakad. A megváltozott ám kilátástalan helyzetben átrendeződnek a hatalmi viszonyok, a külvilágban azonban minden a régi. Az asszony öntudatra ébredése lassú és vívódásokkal terhelt folyamat. Nemcsak a be-betörő külvilág akadályozza ebben, hanem saját belsővé vált szokásai is. Az elfojtott indulatok lassan szabadulnak fel, és hirtelen robbannak. Persze hogy a szexualitásra irányulnak, hiszen eddig ennek tárgyául használták. Mégis leegyszerűsítés pusztán erre redukálni a művet. Évezredes elnyomatásból szabadul ez az asszony. Asszonyok millióinak indulata tör fel belőle. Miért ne lehetne hiteles? Miért gondoljuk, hogy aki iskolázatlan, más vallású, más kultúrában él, annak nem ugyanúgy fáj, ha megvágja az ujját? A lélektani folyamatok egyformák. Ami más, az a környezet, a külvilág, ami egyértelműsíti, hogy ebből a helyzetből nincs kiút. Még áldozat árán sincs megszabadulás. És ettől végtelenül tragikus.

Jó, hogy Rahimi megírta ezt a könyvet. Jó, hogy férfi írta. Egy afgán férfi!

–

Afganisztán – iszlám – háború – nők helyzete.
Mindez egy 27 éves fiatal nő életébe sűrítve, aki tehetetlen férjét ápolja lakásukban. S az ő gondolatai. Főleg a férfi-nő viszony tekintetében, amiről amúgy megkövezés veszélye miatt nem érdemes beszélni.
Félelmetes írás.

Erőteljes cucc. Igen, lehet, hogy a mi nyugati szánk íze szerint van megírva, de szerintem el van ez találva így is. Egyébként én simán el tudom képzelni, hogy ez így megtörténjen, hogy egy ilyen kultúrában élő nő kimondja ezeket a szavakat. Mesterien ábrázolja a felszakadást, ahogyan a végletes helyzetbe helyezett, egész életében elnyomott nőből végre kiszakad, kirobban az igazság. Izgalmas a hatalmi helyzet vibrálása: a nő hol felülkerekedik a mozdulatlan, tehetetlen férfin, hol behódol a tanult tehetetlenségnek és bűntudatnak, és megkérdőjelezi a saját igazát. Filmre vagy színpadra kívánkozó lélektani dráma.

Nem írhatom, hogy nem tetszett, mert az nem lenne igaz. De vannak fenntartásaim. Mivel utána néztem és megvilágosodtam, hogy az író férfi, így olvasás közben néhány gondolatom a helyére került.
De,
a történetben ezek a belső gondolatok, mondatok valódiak-e ?
Gondol-e, gondolhat-e ilyet egy olyan nő, aki egész életét kívül-belül fegyelemben éli le? Aki gyerekkorától azt lát azt gondol azt érez azt eszi azt mondja, amit elvárnak tőle. Ez a Törvénye. Az ő életének a Törvénye. Nincs más választása, nincs más lehetősége, talán még gondolatban sem. És még ha gondolja is használ-e, használhat-e ilyen szavakat, jelzőket amik itt neki vannak tulajdonítva.
Lehet, hogy nincs igazam. Lehet, hogy nem tudok (hogy tudnék) egy ott élő nő fejével gondolkodni, de én még ilyet, így kimondva – leírva ottani nők szájából nem hallottam. Tudom, hogy nagyon kemény, nagyon nehéz életet élnek és minden okuk-indokuk meg lenne erre, mégis furcsa volt. (a fordításon is merengtem Mészáros Ernő )
Ettől még elhihetem.
De az is megfordult a fejemben, hogy az író indulatait olvasom, azt amit ő érez, azt amit ő mond ki a nő helyett. Ahogy ő érezne és mondaná…
Legyen így.

…lélegzetvételben mért idő a bűntudat fojtásában.

(Filmajánló hozzá: http://www.port.hu/pls/fi/films.film_page…)

Megrendítő, mélyreható és számomra hihető történet, csak a végével nem tudok, vagy talán nem is akarok mit kezdeni.