Az ​Apró Dolgok Istene 84% 344 csillagozás

„Talán igaz, hogy a dolgok egy nap alatt megváltozhatnak. Hogy néhány tucat óra egész életek végkimenetelét befolyásolhatja.”

Eszta és Ráhel gyerekként élik mindennapjaikat a nemrég szabaddá váló India egy tartományában, Ajemenemben. Különleges gyerekek, akik sokat gondolkodnak és nagybátyjuk, Cseko az elméleti képzésükre is gondot fordít. Egy napon megérkezik hozzájuk unokatestvérük, Sophia. Évekkel később ő már nincs az élők sorában, Ráhel Londonból tér vissza, míg Eszta valamiért némaságot fogadott…

Arundhati Roy regénye egy kiválóan felépített, két idősíkban játszódó regény. Miközben egy rejtélyes családi drámát tár elénk, megismerjük a 20. század második felének Indiáját. A kasztrendszer még mindig sok gondot okoz az embereknek, hőseinknek is, pedig őseiké az Édenkert Konzervgyár. Érintőlegesen szó esik a függetlenség kivívásáról, a britekkel való viszonyról, a Kínával és Pakisztánnal folytatott háborúról és a fogyasztói társadalom betöréséről az országba, elsősorban a Coca-Cola, a televízió és Elvis által. Terítékre kerül a kommunizmus eszméje is, melynek a legnagyobb képviselője a tudós Csako, a nagybácsi.

A szerző nagyon részletesen vezet el minket a felvázolt társadalmi háttér mellett a család tragédiájához, kiragadva hétköznapjaikat. Ammu, az anya neveli az ikreket, akik között különleges kapcsolat van. Gyerekként a történelem miértjeire és egyes szavak jelentésére keresik a választ, ezt példázza a következő idézet:

„Ráhel úgy gondolta, hogy a csomagtartó pompás szó. Mindenesetre sokkal jobb, mint a mokány. A mokány borzalmas szó. Akár egy törpe neve.”

Kedvenc filmjük A muzsika hangja, amelyet többször láttak már moziban és fontos rész, amikor sokadszorra megnézik, mert Eszta különös esetén keresztül megjelenik a deviancia is.

A két idősík történései által eleinte elég nagy balladai homály merül a történetre, amit az írónő fokozatosan old fel számunkra, és csak a végére derül ki szokás szerint, hogy mi történt. Ennek ellenére könnyű ráhangolódni, mert az olykor lírai történetvezetés magával ragadja az olvasót és nem ereszti. A kissé rejtélyes történetből nem hiányozhatnak a mély gondolatok sem:

„A szagok, akár a zene, emlékeket hordoznak.”

„És a Levegő tele volt Gondolatokkal és Mondandókkal. Ám az ilyen pillanatokban mindig csak az Apró Dolgokat mondják ki. A Nagy Dolgok odabent lapulnak kimondatlanul.”

„Végül is olyan könnyű összezúzni egy történetet. Megtörni egy gondolatsort. Szétrombolni egy álomtöredéket, amelyet olyan óvatosan hordoznak körbe, akár egy darab porcelánt.”

A történelmet kedvelők a következő idézetben találhatnak csemegét:

„Évszázadok zsúfolódtak egyetlen szertefoszló pillanatba. A történelem rossz útra tévedt. Lemállott róla minden, akár az öreg kígyóbőr. A régi háborúkban és hátrafelé igyekvő időkben szerzett bélyegei, forradásai és sebei mind eltűntek. Olyan légkör, olyan tapintható csillámlás maradt utána, amelyet tisztán lehetett látni, mint a folyó vizét vagy a napot az égen. Tisztán lehetett érezni, mint a hőséget egy kánikulai napon, vagy a hal ringatását a megfeszült zsinóron. Olyan nyilvánvaló volt, hogy senki nem vette észre.”

Különleges könyvvel van dolgunk, amely lassúsága ellenére végig izgalomban tarthatja az olvasót. Ajánlható a bárkinek, aki érdeklődik az Indiai kultúra iránt és egy lassú lefolyású történetre szomjazik.

Nagyon régen ott várakozott már a várólistámon. Mikor pár hónapja a férjem azt kérte, ajánljak már neki valamilyen jó könyvet Indiáról, ezt hoztam neki haza a könyvtárból – persze azzal a hátsó gondolattal, hogy egyúttal én is elolvasom. Mivel azonban ő sokkal lassabban és alaposabban olvas, mint én, a hosszabbítások után vissza kellett vinnem a könyvtárba. A férjem viszont annyira odavolt a könyvért, hogy nem nyugodott, míg be nem szerzett nekünk egy saját példányt.
Tologattam az olvasást, de mivel már több családtagot is beetetett, és odaígérte nekik a könyvet, igyekeznem kellett, mielőtt eltűnik a saját könyv is a látóteremből…
Őszintén szólva, ha elsőnek olvastam volna, nem biztos, hogy ezt ajánlottam volna neki. De így volt jó, a véletlen is hozzásegítette, hogy egy rendkívüli olvasmányélménnyel gazdagodjon. Nekem sokáig nem állt össze a történet, eléggé feladta a leckét. De a második felétől már teljesen magával ragadott, színeivel-szagával-szövevényességével-borzalmaival együtt.

Arundhati Roy tagadhatatlanul zseniálisan ír.
A szöveg maga gyönyörű, lüktető és buja, mint az indiai nők szárijának a mintái, mint a dzsungelben őshonos virágok és növények kavalkádja.
A könyvet olvasni olyan volt, mint valakinek az álomvilágába vagy gyerekkori emlékeinek tárházába csöppenni. Az elbeszélés áradó, mint az óceán. Sokszor ugráltunk az időben, a cselekményszálak sokszor összekeveredtek és végül mégis összeálltak teljes egésszé. Titkok, szerelem, vér és mocsok.
Nagy hatással volt rám a könyv, mivel mostanában sokat foglalkoztat a gondolat, miszerint életünk nagy, jelentős esményei valójában az apró dolgok felismeréséből, értékeléséből állnak össze.
Ezen kívül ráébresztett, hogy milyen rettentően hálás vagyok azért, hogy a világnak olyan földrajzi és történelmi pontjára születtem, ahol szabadon szerethetek, nem köt sem törvény, sem szokás, sem társadalmi elvárás, hogy kit szerethetek, hogyan és mennyire.

Hogy az író ennyire burjánzó, színes nyelvezettel ennyire durva, a legkevésbé sem nyálas dolgokat tud mondani, az már önmagában is figyelemre méltó. A szerkezet meg az idősíkok váltogatása is remekül van megoldva, és hiába van sok szereplő, valahogy rögtön megjegyeztem, hogy ki kicsoda. De ami talán a legnagyobb teljesítmény, hogy bár ez egy rettentően megcsinált és tudatosan összerakott könyv, mégsem hat erőltetettnek.

–

Újra, 2019

Most kivételesen nem plagizálom ide 9 évvel ezelőtti önmagam, mert már nem annyira értek egyet akkori önmagammal, és most nem vagyok annyira oda ettől a regénytől. Elég jó, meg minden, csak most már másféle dolgoktól nyűgöződök le.

Azt látom ám, hogy régen is zavart már valamelyest ez a nyelvi felfokozottság, ami ezt a regényt jellemzi, de most meg aztán végképp zavar – erőltetettnek, modorosnak érzem ezt a fenenagy fülledt költőiséget, a random Szavak nagybetűvel Írását, meg ezt az egész kimódolt kuszaságot.

Mellesleg az utóbbi években kifejlesztettem egy tesztet az idősík-bizgeráló, fura-narrációs, nagyon-megcsinált könyvekhez: ha a regény újraolvasásakor – az elbeszélésmód meg a végső történet már meglévő ismeretében – is úgy érzem, hogy ezt csak így lehetett elmondani, és sokadjára is úgy érzem, hogy a forma elidegeníthetetlen része a tartalomnak, nemcsak okoskodós cselezés, akkor az – hm, jó.

De ebben a regényben csak első olvasásnál működik ez a kimódolt kuszaság*, többedjére engem már csak zavar, és jajistenem, én szeretnék egy kis tökéletlenséget inkább néha. Lelket, mondjuk. Meg hogy ne legyen minden szimbólum és metafora, és hogy a szavak néha azt jelentsék, amit jelentenek.

–

* Arról az esetről meg, ha már első olvasáskor is úgy érzem, hogy az összes narratív trükk csak arra van, hogy a majdnem-semmit dúsítsa, inkább ne is beszéljünk.

Vegyes érzésekkel tettem le a könyvet. Megindító és érdekes volt, azonban számomra túl színes és főleg túl szagos.
Személy szerint gondot okozott a sok név és időben való ugrálás; nem mindig tudtam, ki kivel van,szererncsére azonban viszonylag hamar a helyükre kerültek a szereplők.
Egyáltalán nem érzem azt, hogy szeretnék elmenni a könyvben megismert Indiába, sőt. Szomorú, hogy a kasztok miatt még mindig ekkora különbség van ember és ember között, hogy a szabad szerelem ennyire bűnös és elítélendőnek tartott dolog.
Bizonyos részeknél spoiler szinte rosszul lettem.
Egyik szereplőt sem éreztem igazán szimpatikusnak, így végig kívülálló maradtam történetben.

Csodálatosan megírt drámai történet szeretettről, gyűlöletről Indiában. Arról, hogy ki kit szerethet és mennyire.

Egy nagyon különleges könyvet olvashattam el. Már az első oldalakon magába szívott, nem engedett el, pedig a történetvezetés, a nyelvezet és az idegen kultúra miatt bizony bizony néha akadtak gondok az olvasásával.

A több idősíkban játszódó történet főszereplői az ikrek, Ráhel és Eszta, közülük is inkább a lány, aki több évig Amerikában dolgozik és testvérének hirtelen vissza-visszaszármaztatásával újból India földjére, családjának birtokára lép. Ezzel elindítva egy visszaemlékezést, hogy mi is történt abban a 2 hétben a múltban, ami gyökerestől megváltoztatta életüket.

India lüktetve jelenik meg a könyv lapjain, és a gyerekek kitalált álomvilága is ehhez csatlakozik, hiszen Ráhel és Eszta néha hercegkisasszony és Elvis, és olyanok történnek velük, amit értelmezni sem tudnak, talán ezért menekülnek túl gyakran az elképzelt világukba. Hiszen ők nem tehetnek arról, hogy keresztény családba született az anyjuk, hogy anyjuk nagynénje élete egy csőd, hogy anyjuk menekülve a családi házból szerelmi házasságra lép, ami mint kiderül az minden, csak nem szerelmi, és később szégyenszemre hazamegy 2 gyerekkel. Konvenciók, kasztok, szabályok Indiája jelenik meg, ahol kegyetlenül eltaposnak minden fejlődést, büntetnek kicsinyességből és megszokásból. A gyerekek érzik, hogy valami nem kerek, de ott van Veluta, a kertész, a szerelő, az érinthetetlen, aki megsajnálja a két kis „árvát”, és belép abba a titkos világba amit a gyerekek hoznak létre.

De India nem felejt, nem is akar, megkövesedve a régi hagyományoktól nehezen lép ki a megszokások tengeréből. Visszafogja anyjukat, akivel néha még beszélni sem lehet, mert Ő is elrepül /elrepülne innét, oda, ahol szeretnék…és adott lesz két ember, két fiatal, akik nem is érhetnének egymáshoz, mégis szeretik egymást. A csúcspont Sophie Mól megjelenése a nagybátyjuk lánya, aki Angliából érkezik az anyjával az elvált apjához, akivel szembe esélye sincs a két gyereknek, hiszen Ő a tökéletes, ők meg csak a kevert vérűek. És elindul egy folyamat ami tragédiához vezet, ami nemcsak a Ráhel és Eszta, és anyjuk életét változtatja meg véglegesen, de tönkreteszi a családot is.

Ez a történet nagyon jól megmutatja milyen kicsinyesek az emberek, mennyire bosszúállók, és milyen hataloméhesek. Egy korrajz Indiáról, a kasztrendszeréről, a kommunizmusról egyáltalán az ott élő emberekről. Brutális világ, ahol meg kell tanulni élni. Bár szerelmi történetet ír a fülszöveg, de számomra nem az volt, hanem első perctől egy tragédia. Fülledt érzékiséget is ígér, de itt csak lecsupaszított kéj van, undorítóan síkos.
Mindig megráznak az ilyen regények (főként indai), mert ezt a világot értem meg a legnehezebben, csak frusztráltnak érzem magam és dühösnek, mert nem tehetek semmit az elmaradottság ellen. Ilyen élményt nyújtott Az eltitkolt lány című regény is, habár a cselekmény teljesen másról szól, de itt is megjelenik India brutalitása. Érdemes azt is elolvasni.

Ez a Man Booker-díjas könyv porrá zúzza a romantikus Indiáról szóló képünket, de közelebb visz bennünket ennek az ellentmondásos országnak a lelkéhez. Évezredes kultúra, filozófia, építészet és megannyi lenyűgöző momentum áll szemben a számunkra elképzelhetetlen szegénységggel, megkövesedett társadalmi helyzettel, a kasztrendszer hagyományaival, amelyet a szerelem sem győzhet le. De nem ez a legrémesebb ebben a pokolian kemény történetben, hanem az, hogy a gyerekek életét teszi tönkre anyjuk azon döntése, hogy tiszteletreméltó család tagjaként meri megélni a szerelmet egy érinthetetetlennel, vagyis paravannal. Mert az érzelmek nem számítanak, a társadalmi korlátokat nem lehet áthágni, iszonyatos ára van annak, ha valaki mégis megpróbálja. És hiába értjük meg mi itt Európában, hogy egy nőnek igenis joga van az igazi szerelemhez, egy olyan kapcsolathoz, amelyben mindkét fél jól érzi magát, nem elég neki, ha „csak” anya. Indiában azonban ez a családtagok és az emberek szemében halálos bűn, ha egy olyan kasztból választ magának párt, amelyik születése alapján méltatlan hozzá, mert ezzel az egész családot hozza szégyenbe. Nagyon nem könnyű olvasmány ez, az elején teljesen széttöredezettnek tűnik a sztori, eltart egy darabig, amíg felveszi az olvasó a ritmust, és megérti, hogy az indiaiak gondolkodásának számunkra furcsaának tűnő logikáját akarja átadni nekünk az írónő, azt mutatja meg, hogyan élik meg a szereplők a tragikus eseményeket. Jelen, múlt és jövő összemosódik, tabuk sora dől meg ebben a különleges hangulatú regényben, amelyben romantika egy szál sincs, annál több elfecsérelt sors, tönkrement élet, és egy szerelem, amelyért két nemzedék fizetett borzalmas árat. Felelőtlen volt az anya és a szerelme, nem gondolták végig, mit cselekszenek, vagy ennyi boldogság nekik is járt az élettől? Olyan kérdések ezek, amelyekre nincs válasz, iszonyatos fájdalom árad ezekből a szépen megírt sorokból. Remekműnek nem mondanám ezt a könyvet, inkább az érzelmi hatás döngöli földbe az olvasó lelkét, mint az írói zsenialitás, de akinek van bátorsága szembenézni azzal, hogy milyen bonyolult India kasztrendszere, és milyen korlátok között élnek a nők (és a férfiak is természetesen, de ez a történet alapvetően nem róluk szól) még mindig, az olvassa el ezt a megrázó erejű alkotást.
A teljes kritika itt olvasható:
http://smokingbarrels.blog.hu/2017/11/06/konyvkritika_a…

Mindazzal együtt is, hogy ez a könyv teljesen rendben van, be kell vallanom őszintén, hogy majdnem beletört a bicskám.
Az eleje nagyon lassú és nagyon szétforgácsolt. Rengeteg minden kiderül Indiáról, viszont a történetünk szempontjából csak egyhelyben topogunk. Ahelyett, hogy haladnánk, mindig csak utalgatunk valamire, ami majd… Később. Sőt! Ké Sőbb.
Aztán elgondolkozik az ember, hogy 7 éves gyerkőcökkel mennyi borzalom történik, és a családjuk, aminek meg kellene védeni őket, pont ők okozzák a legnagyobb problémát… meg az is eszembejutott, hogy ebben a családban milyen feminimek a férfiak Majd egyszer csak beindul a könyv, mint az Édenkert Ételkonzervgyár, és a lapok „az ízek birodalmának császárai” lettek; hangulatuk, ízük, szaguk lett… onnantól összebarátkoztunk.
A fülszöveggel ellentétben én nem gondolom róla, hogy remekmű, de mindenképpen figyelemreméltó.
http://kulturleny.wordpress.com/2014/03/17/az-apro-dolg…

Az úgy volt, hogy én ezt a könyvet évek óta el akartam olvasni, de valahogy nem adódott rá alkalom. Aztán megjelent az írónő második könyve, amit egy barátnőmnél megláttam a polcon és a kezembe nyomta. Végigszenvedtem és nagyon szkeptikus lettem. De aztán @Viktória_Paulon ragaszkodott hozzá, hogy olvassam el ezt a könyvet, mert ez tényleg jó.
És tényleg jó.
Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha egy álomban sodródnék, aminek tudom mi lesz a vége és félig már éber is vagyok benne, és az is lehet, hogy jobb lenne felébredni, de azért végigálmodom. És ahogy haladunk a történetben spirálisan forogva időben az elkerülhetetlen középpont körül, legbelül remélem, hogy a történet közepe lesz érinthetetlen, nem pedig abban egy értékes és nagyszerű ember. És nem is. És mégis. Szép és fájdalmas, hihetetlenségében mégis hihető történet.