Az ​üvöltő molnár 91% 45 csillagozás

Nem gondoltam, hogy egy nap alatt, „két ülésben” végigolvasom Arto Paasilinna könyvét (még ha nem is túl hosszú), de Gunnar Huttunen molnár sorsának alakulása minden figyelmemet magának követelte. Szegénylegény történet – a számkivetettségről, az előítéletekről, a kicsinyes emberi érdekek hatalmáról, a bűnbakállításról és a nyájszellemről mesél lebilincselően.

Gunnar Huttunen a második világháború után a déli országrészből érkezik Lappföldre. Nem alamizsnát kér, igyekszik hasznossá tenni magát és boldogulni akar: megveszi az évtizedek óta üresen álló, ezért erősen leromlott állapotban lévő vízimalmot. Azaz olyan valamit, ami az ott élőknek nem kell, nem tudnak vele mit kezdeni. Azonnal kész az ítélet: Gunnar bolond. Pedig nagyon is megvan a magához való esze. Rögtön a történet elején, aztán később is folyamatosan, roppant találékonyságról tesz tanúbizonyságot. Ám mindenekelőtt szeretne beilleszkedni. Mulattatja a falu ifjúságát, mókás történetei vannak, hitelesen tud utánozni állatokat és embereket egyaránt. Múltja azonban homályba vész. Az általa előadott történetet a falu lakói hiszik is, nem is. Furcsa viselkedését is nehezen tolerálják: időről időre búskomorságba esik, beveszi magát az erdőbe, és úgy vonít, mint a farkasok. Az igazi „bűne” azonban ennél sokkal nagyobb: rontja a falu boltosának üzletét, mivel olcsón árulja az általa készített fazsindelyeket. Még néhány kisebb ballépés, és a betelepült Gunnart máris kivetik maguk közül.

Paasilinna hibátlan pontossággal ábrázolja a folyamatot, ahogy egy közösség ellenségessé válik, és összefog egy olyan ember ellen, aki semmiben sem különbözik tőlük, éppen csak nem közülük való. A finn szerző egy nagyon szerethető, de nem idealizált hőst teremt az üvöltő molnár személyében. A falusiak által Kunnarinak nevezett molnár komoly indulatkezelési problémákkal küzd, ráadásul képtelen betartani az emberi érintkezés íratlan szabályait. Szóval tényleg van vele baj.

Nagyon örültem, mikor @Riru értékelésében a „népmesei hangulat” megjegyzéssel találkoztam, mert én is ezt éreztem, szinte az első lapoktól. A hősnek egyre nehezebb próbatételeken kell átesnie, vannak ugyan segítői a gonosszal vívott küzdelemben, de elsősorban saját leleményességére, furfangos eszére számíthat, a tét pedig természetesen a boldogság és a szépséges leányzó szerelme. Paasilinna nem fél a csodás elemek beépítésétől a történetbe: pl. a templom oltárképén látható Jézus-ábrázolás megszólaltatása a regény egyik legmulatságosabb és legjobb jelenete. A befejezés is egészen mesei: a rossz elnyeri a büntetését, a jók is megmenekülnek, de egyáltalán nem úgy, ahogy azt az olvasó várná.

Ez a kompakt kis történet megérdemelne egy újabb kiadást, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson. Biztosan siker lenne.

Kicsit filóztam rajta, hogy 4,5 vagy 5 csillagot kapjon, de aztán úgy döntöttem megérdemli az 5-öt, mert ugyan nem annyira vidám végkicsengésű, mint Az akasztott rókák, mégis remekül mesél itt is Paasilinna az emberek kedves és sötét oldalairól. Sajnáltam szegény molnárunkat, akinek csak annyi a bűne, hogy másabb, mint a falu „normális” lakói, mert szívből szeret állatokat és embereket utánozni vagy üvölteni néhanapján, ha túl nagy a nyomás a fejében és még annyi a bűne, hogy szeretne szabadon és „normálisan” élni, ami a falu többségének persze nem tetszik, mert előbb csak furának, majd egyre bolondabbnak tartják, ahogy egyre jobban belekeveredik önmaga védelme érdekében mindenféle örültségbe. Jó, lehet, hogy ennyire hirtelen haragúnak sem kellett volna lennie, de inkább az látszott, hogy milyen könnyen félreértik egymást az emberek, ha akarják… és itt ez történt mindkét oldalon folyamatosan és egyre mélyebbre merülünk mi is velük együtt az emberi szépség és sötétség mélységeibe. Huttunen, minden gaztette ellenére, azért is tudott szimpatikus maradni, mert nem gonoszságból csinálta, amiket csinált, ő csak azt szerette volna, hogy hagyják végre békén, de az embereket annyira megrémítette a mássága, hogy biztonságosabbnak látták eltávolítani köreikből. De öröm az ürömben, hogy azért mellette is állnak egy-ketten és a szerelem is megtalálja a Sanelma a kedves klubvezető személyében, aki nemcsak a zöldségkertjét tartja rendben, hanem a szívét is ápolgatja kitaszított hősünknek.

Szuper kis történet, ajánlom jó szívvel!

(Ja és filmben is nagyon el tudnám képzelni, természetesen Mads Mikkelsen főszereplésével, nagyon is illene hozzá Huttunen szerepe a „Zöld hentesek” és a „Férfiak és csirkék” után.:))

Két dolog történt az olvasása közben: egyrészt jött mindenféle érzelem, bosszankodtam, mérgelődtem, elszomorodtam. Másrészt meg az fogalmazódott meg bennem, hogy attól még, hogy most városokban lakunk és nem beszélgetünk a szomszédokkal, egyáltalán nem biztos, hogy olyan nagy különbség van köztünk és a szereplők közt. Ha egyáltalán.
Persze, manapság divat az önismereti tanulás, a mások tiszteletben tartása, legalábbis szavakban; közben igazából ugyanúgy félünk a mástól, a furcsától – érdekes párhuzamos gondolatként az járt az eszemben, hogy ebben a könyvben az egyetlen önmegismerésre és megértésre törekvő ember egy „őrült”.

Harmadik mű az írótól, aki, mióta ismerem úgy a szívemhez nőtt kalandos, szarkasztikus történeteivel. Természetesen most is különc emberekről olvashatunk, még mindig Észak-Finnországban járunk, és továbbra is a vadonban bujkálunk túlélőfelszereléssel. Nagyon szeretheti Paasilinna a szülőföldjét, azon belül is az erdőt, hiszen mindig azt választja a cselekmény helyszínének, mintha ott tudna igazán kiteljesedni. Én pedig nagyon szeretem őt ezért.

A molnár története igencsak különös, néhol komikus, de összevetve úgy érzem, hogy inkább volt szánalomra méltó, mint humoros. A komikumot többnyire az író megjegyzéseiben, hozzáállásában véltem felfedezni, mint magában a történetben. Paasilinna úgy alkotta meg a főhőse jellemét, hogy az utolsó oldalakig nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy tulajdonképpen Huttunen most dilinós vagy csak furcsa agglegény néhány kellemetlen szokással. (S az orvosok talán még kevésbé épeszűbbek, mint betegeik.)

Számomra talán az volt a legfontosabb mondanivalója, hogy bármennyire is ítélnek el más emberek néhány bosszantó tulajdonság, betegség miatt, ahelyett, hogy dühösen bosszút állunk, viszonozzuk a bántást, éljünk feddhetetlen életet, és ne nyeljük le a rosszindulatból fakadó sértéseiket; ellenünk irányuló tetteiket, ha tehetjük fordítsuk a magunk javára, elkerülve ezzel a növekvő kárt. Ha ez a mondanivaló nem is volt tudatos az író által, márpedig aligha hiszem, hogy az volt, mégis lényeges tanulsága a műnek.

Kedves történet, kicsit groteszk, népmesei hangulattal, mégis nagyon valóságos is, úgy éreztem, bárhol, bármikor megtörténhet hasonló. Nekem főleg arról szólt, hogy milyen könnyen lehet az ember megbélyegzett, kirekesztett, üldözött, ha csak kicsit más, mint az átlag, az elfogadott. És persze arról is, milyen jó lehet időnként hangosan üvölteni, sőt, talán szükséges is, ha normálisak akarunk maradni…

Stílusban és jellegben nagyon hasonlított az író másik általam olvasott könyvére, a Nyúl évére. A társadalomból kivonulás és a furaság ugyanúgy végigkísérte a művet, mint a tárgyilagos humor, de mégis, az valahogy sokkal jobban tetszett.
A Nyúl éve könnyedebb, vidámabb, az Üvöltő molnár hatványozottan depresszívebb, és nemegyszer tehetetlen indulat fogott el a galád igazságtalanságokat olvasva. Szegény molnár. „Szörnyű érzés lehet egyedül üvölteni!” Huttunen afféle áldozati kecskebak, akit a közösség közveszélyes őrültnek titulál, miközben persze saját szemükben a gerendát se veszik észre. Ha Huttunen darvakat utánoz, az ízléstelen bolondéria, de ha a köztiszteletben álló orvos teli szájjal harapdálja a medvebőr trófeáját, az jól előadott vadászélmény!
Ha az író másik könyve nem került volna már korábban a kezembe, lehet, jobban hat a történet. Így viszont nem tudtam olvasás közben elvonatkoztatni attól, hogy olyan ez, mintha a Nyúl évének a kevésbé szórakoztató, sokkal sötétebb demó verziója lenne.

Viszont nem nyugszom, míg el nem olvasom az Akasztott rókák erdejét. :)

„Happola szerint a kórház soha nem ült meg semmilyen ünnepet. Csak karácsonykor tanúsított némi lágyszívűséget: megengedte a pünkösdistáknak, hogy a házat körbejárva vigasztalan egyházi énekeket énekeljenek. Hozzátette még, hogy ilyenkor is nyomott hangulat üli meg a betegszobákat, a kórus fél ugyanis a zárt osztályok betegeitől, és ezért hadarva, és a biztonság kedvéért támadó hangnemben énekli zsoltárait.”

Mindig törekszem rá, hogy ne legyek előítéletes, annyira meg különösen nem, mint az emberek a templomos faluban. Ezért aztán dühített és elszomorított a gonoszságuk. Nagyon drukkoltam Huttunennek, elolvastam a regényt egy nap alatt, hogy gyorsan megtudjam, miként alakul végül a sorsa…
Gonoszság ide vagy oda, a regényt áthatja a humor és az irónia. Színtiszta élmény. Nekem ilyen a jó regény.

A finnországi Rambo szépirodalmi változata, sok keserűséggel, humorral, iróniával.
Paasilinna története ismét magával ragadott. Hangulata hasonló volt, mint az akasztott rókák erdejénél, és megint nagyon tetszett.

Végig egy kérdés járt a fejemben: ki az őrült valójában? A molnár, vagy a falu lakói?

A történet egy békés szándékú, teljességgel ártalmatlan, bár kissé különös ember viszontagságairól szól. Hogyan képes egy egész falu lakossága bedőlve a szóbeszédnek és a hatalom képviselőinek, egymást hergelve, jó adag rosszindulattal is megspékelve összefogni, és teljességgel ellehetetleníteni valakit, aki nem szolgált rá, csak egy kicsit különös, egy kicsit más, mint a többiek – azaz ők maguk. Mindig jól jön egy ellenségkép. :(