Az ​akasztott rókák erdeje 91% 125 csillagozás

Még hogy a finneknek nincs humora!

Paasilinnanak legalábbis biztosan van!

Már a A nyúl événél megkedveltem a stílusát, bár az a regény a vége felé már egy kicsit már sok(k) volt nekem, de a rókák erdejében tett barangolásunk során végképp megvett magának. Annak ellenére, hogy már közel negyven éve íródott a szöveg, egy másodpercig sem tűnik avíttnak, az abszurd helyezetekből adódó poénok ugyanis örökérvényűek.

A nyúl évéhez hasonlóan hőseink most is menekülnek az urbánus világból, de ezúttal nyomós okuk is van rá, főként Juntunennek, aki az igazságszolgáltatás karmai elől kénytelen önkéntes száműzetésbe vonulni. A sors furcsa fintora éppen egy kiégett katonatisztet, vagyis őrnagyot, Remest sodorja az aranytolvaj mellé, hogy kettősük nemsokára kiegészüljön a legidősebb lapp öregasszonnyal és annak vénséges vén macskájával. Ez a furcsa kompánia aztán abszurdabbnál abszurdabb helyzetekbe keveredve tölti napjait az akasztott rókák erdejében, én pedig csak úgy faltam a lapokat közben.

A sok humor mellett ezúttal a megindító és szomorú történetekben sincs hiány, azonban az író tökéletes arányérzékkel adagolja nekünk ezeket a kissé melankolikusabb részeket, nehogy túlságosan megfeküdje a történet a nyájas olvasó gyomrát.

A Nyuszi történetéből készült filmadaptációt a saját lelki nyugalmam érdekében inkább kihagyom az életemből, de ez a regény igazán filmvászonra, vagy akár színpadra kívánkozik.

Az abszurd humor, a skandináv irodalom és az északi tájak kedvelőinek melegen ajánlott!

Már pehelysúlyú nordikus etológiai tudással is könnyedén megállapítható, hogy a róka és a nyúl viselkedésformái nagyban hasonlatosak egymáshoz, valamint az is, hogy Arto Paasilinna mester eszmerendszere és gondolatisága a két kötet megjelentetése között szemernyit sem változott.
Ahogyan Vatanen és nyula, úgy a lappföldi Akasztott Rókák Erdejének északi szelek által összefújt rönkházlakói sem véletlenül menekülnek az urbánus világból. Kinek-kinek megvan a jó oka erre, ahogyan az is törvényszerű, hogy a kör végül mégis bezárul, és a botcsinálta „természetjárók” túlélői törvényszerűen visszatalálnak a civilizáció kebelére.
Paasilinna mélységes emberséggel átitatott fanyar humorbombáinak egyszerűségükben is nagyszerű, groteszk iróniája akkor is tökéletes telitalálat lenne, ha a közel kétszáz oldalon nem történne semmi. Ám a meghatóan fájdalmas és szépségesen rút események egy rendkívül szórakoztató és kicsit sem hihető mese szálait szövik tablóvá, aminek minden apró részeleme valami önálló, furán északi mintát ölt. Utánozhatatlan és megkapó az írásmód. Paasilinnát egyszerűen nem lehet komolyan venni, mégis minden sora véresen komoly.
Az akasztott rókák erdejéről sokezer oldalnyi elemzést írhat a hozzáértő, de úgy vélem, hogy képtelenség visszaadni azt a hangulatot, érzést, amit a befogadó olvasóban ébreszt. Az északi irodalom egyik kihagyhatatlan gyöngyszeme, feltétlenül ajánlom.

Furmányos fickó ez az Arto Paasilinna. Második olvasásom tőle, s A nyúl éve után a második könyve is hatalmas kedvenccé vált. Meseszép emberi történet, s mégsem mese. Lényeges dolgokban a szerző sosem lépi át a realitás határát. A bűnöző nem válik szentté, az alkoholista nem válik az ital ellenségévé, a korrupció nem számolja föl önmagát, és sajnos a halál sem kullog el örökre, ha tündéri emberekre bukkan. De a zimankós lappföldi vadonban a világtól elzárva, az egymásra utaltság lassan mindenkiből kihozza jobbik énjét, még ha hibáikat, bűneiket nem is tudják maradéktalanul levetkőzni. Paasilinna utánozhatatlan humorral kormányoz minket a felismerés felé, hogy mindez ember és természet harmóniájának eredménye. S nem puszta szerzői szeszély, hogy mindezek ellenére a végén a bűnöző és az alkoholista őrnagy emberileg megújulva ugyan, de visszatérnek a társadalomba, korábbi közegükbe, hiszen az embernek emberi közösségre van szüksége, s a természetet sem lehet túlterhelni több milliárd depressziós homo sapiens rászabadításával. Az erdő maradjon csak meg Ötszázas, a róka birodalma, aki ugyan megeszi a kutyatápot és eliszkol a gumicsonttal, de azért távolról vicsorít, s nyalja a szája szélét, amikor csapdába esett erdészt lát.

Az eleje kicsit döcögősen indult, a bűnözős bevezetés annyira nem győzött meg, de aztán ahogy be(ki)kanyarodott a történet az erdőbe, egyre jobban belerázódtam, sőt a végére nagyon megszerettem a fura főszereplőket. :)
Érdekes, a fülszöveg nem is említi a másik főszereplőt Remes-t, a zakkant-keserűpálinka-vedelő őrnagyot, akit emiatt (is) kényszerszabadságra küldenek és így keveredik bujkáló bűnözőnk mellé, ahol először jó aranymosó és egyéb csicskája lesz Juntunennek, annak rejtett aranytartalékai végett spoiler. A legöregebb (kilencvenéves) kolta lapp asszonyság (Naska), a dorombolásra igencsak könnyen hajló és hasonlóképp agg macskájával (majdnem húszéves) Jermakkal, nem mindennapi körülmények között, csak a harmadik részben csatlakozik hozzájuk és kavar egyet ő is a kialakuló helyzeten, ami sokszor vicces és szarkasztikus, de leginkább életszerűen szomorkás mégis végtelenül melegszívű és szórakoztató. Na erre varrjatok gombot! :))

Több könyv is eszembe jutott közben pl. a nemrég olvasott Doppler, ahol hasonló kivonulást olvashatunk a természetbe (bár más okból), amikor meg Ötszázas-nak elnevezett rókica volt színen akkor A macskaróka és hangulatilag Leena Krohn is befigyelt no meg a skandináv stílusjegyek itt is jól látszanak, és hiába vagyunk a didergősen hideg Lappföldön, ez a könyvecske valóban melegített minden szempontból, ahogy @dontpanic nagyon jól megfogalmazza értékelésében. http://moly.hu/ertekelesek/549482

Az utolsó mondatok meg egyenest haláliak, ez a kép belém égett: spoiler és valóban:
„Aki egyszer látta őket, sose tud megszabadulni varázsuktól, és nem felejtheti el az egzotikus, aranyos Lappföldet.” :))))

Úgy szimmantom, új kedvencem van születőben, szóval jöhet a következő! És valaki megdobhat A nyúl évé-vel is, ami meg nincs meg a könyvtárban!!
Ezer ördög és pokol és cséphadaró! :))

Mikor olvasni kezdtem, nem nagyon tudtam, mire számíthatok. A fülszöveg különben is elég félrevezető.
Ez a vékony könyvecske tele van abszurd elemekkel, önironikus, keserédes humorral, és – meglepő módon – csupa szeretettel. Első pillantásra zordnak tűnik, mint a hóval borított lappföldi táj, de a karakterek megmelengetik a szívünket. Juntunen, Remes, Naska, Jermak… Ó, és Ötszázas, a róka…
Olyan visszafogottan, tökéletes arányérzékkel adagolja a szerző a humoros és a megindító jeleneteket, néha keverve, néha külön-külön, mégis akadt, amit megkönnyeztem. Nem akart rám erőszakkal hatni, és éppen ezért hatott.

Nem tudom szó nélkül hagyni azt sem, mennyire filmre kívánkozna ez a történet. A magam részéről Martin McDonagh-t kérném fel, hogy írjon belőle forgatókönyvet és rendezze meg. Tökéletes lenne!

De a könyv magában is tökéletes.

Őrületes és szórakoztató. Micsoda remek filmalapanyag, Guy Ritchie remekelhetne ebből a történetből. Fura figurák, némi lopott arany és az élet élvezetes értelme a hóborította Lappföldön.

Akármilyen skandináv írótól olvastam eddig mind árasztja magából ezt a részint depressziós, részint alkoholista, részint bolond hangulatot. Azt is megfigyeltem, hogy ezek a népek többnyire ki akarnak vonulni a természetbe a társadalom elől (mindegy ha annak hasznos vagy haszontalan tagjai), a jóléti államok keserve. Hát nem volt egy világmegváltó könyv, ám jól szórakoztam. Elég ironikus amikor a bűnöző filozofál a bűnözésről az északi társadalmakban. Volt benne egy-két illogikus cselekmény is, de a végén rájöttem, miért kellett azokat beleírni.A legjobb karakter szerintem az öregasszony bölcsességgel vegyes naivságával. Jól mesél Paasilinna, szerintem olvasok még tőle. Csak az a fülszöveg. Csak azt tudnám feledni.

A könyvet egész sokáig csak nézegettem olvasás közben is, mert olybá tűnt a fülszöveg alapján, mintha egy másik könyvet vettem volna le a polcról. De mivel roppantmód szórakoztatott, nem bántam. Aztán persze mindenki felbukkan, akinek illik, és az is akinek nem, és egy tökéletes, vagy tökéletesen abszurd történet kerekedik ki belőle. Rókástól, macskástól, kádastól, szaunástól, aranyostól és nénistől. Szórakoztató, sokszor nagyon humoros, és olykor szomorkásan elgondolkodtató. Tele iróniával, komikummal, és sok szeretettel. Úgy jó, ahogy van.

     Ez a könyv egy hatalmas ellentmondás: hogy lehet egy ilyen című, hóval borított lappföldi történet ennyire szívet melengető?
     Az elején elképzelni sem tudtam, hová fog kilyukadni ez az egész, de hogy egy ilyen mesevilági történetben találom magam, arra álmomban sem gondoltam volna. Egy menekülő bűnöző és egy részeges őrnagy mellé kerül egy mindenki nagymamája nénike, és hogy ők hárman minden ellenére ilyen szerethető triót alkotnak, akikért végül csak izgultam, bár ne háborgatná rejtőzködő, idilli életüket senki. De az ő életük sem csak játék és mese; sajnos senki nem tud elbújni a rossz dolgok elől, főleg a halál elől nem.
     Ahogy nekik az a kis erdei házikó a havazás elől, úgy nekem ez a kis könyvecske nyújtott menedéket a valóság elől.
     És most utólag az értékelések olvasása közben jöttem rá, hogy van másik könyve is a szerzőnek. Ezek után arra is kíváncsi lettem.

„A rendőr szórakozottan nézett az őrnagy után. Vadonatúj motoros szánja van, az új szán tele van áruval… és utánfutóként itt ez a fürdőkád, az is tele karácsonyi ajándékokkal. A rendőr erősen eltűnődött, mi lehet az oka annak, hogy egy őrnagyi rangban lévő tiszt egy fürdőkádat maga után húzva száguldozik a havas pusztaságban.”

A zord című regényre évek óta vadásztam, közben elolvasva Paasilinna két másik művét is. A nyúl éve nagyjából tetszett, az Üvöltő molnár viszont számomra csalódás volt: a tragikomikum helyett szimplán tragikusnak meg szomorúnak tűnt a sztori, poén maximum az elbeszélésmódban akadt.
Nade Az akasztott rókák erdeje!
Öt csillagot csupán azért nem adok, mert elég döcögősen indult, és aztán viszonylag sokáig csupán mérsékelten jópofa. Ekkor is szórakoztatott, de főleg az írótól már megszokott közönyös stílussal, nem a cselekmény által. Aztán hopp, hirtelen beszippantott a történet, és áthullottam valami tökéletesen elvont, alternatív valóságba, ami mégis elképesztően racionális, csuda pozitív, és sziporkázóan zseniális. :D Ez lesz akkor, ha összebarátkozik egy rabló, egy részeges őrnagy, és egy kilencvenéves lapp nénike! spoiler Itt minden megtörténhet, és jellemzően meg is történik, amin aztán senki nem lepődik meg. A szürreális jeleneteket az koronázza meg igazán, hogy az író mindezt abszolút szenvtelen módon meséli el nekünk, kb. mintha egy képtelen vígjátékot egy tárgyilagos tévébemondó közvetítene. Nem szoktam villamoson röhögni csak vonaton, de olvasás közben viszonylag sűrűn mázolódott természetellenes szélességű vigyor az arcomra. Nagyszerű film lenne belőle, sőt, én akár egy komplett sorozatot el tudnék képzelni ezzel a szereplőgárdával! spoiler
Már csak arra lennék kíváncsi, milyen lehet az a hallal bélelt szavói kenyér? Nyamm. Biztos jobb, mint a levegőn aszalt, fagyott virsli. :D (A baljós cím senkit ne riasszon, nagyon szerethető regény ez, amilyen bizarr, olyan kedves. :))

„Remes őrnagy úgy döntött, megpróbál a kolta lapp öregasszony templom iránti vágyán segíteni. Gyalult egy nagy méretű ikonkeretet, Christine pedig, aki sminkelésben mindig jeleskedett, egy ikonhoz hasonló képet festett hozzá. Az őrnagy előbb filctollal fölvázolta az egy méter magas falapra Szűz Mária és a kis Jézus alakját, majd a szent képet Christine négy óra alatt kiszínezte, jóllehet saját arcának csinosítása alig két órát vett igénybe. Az eredmény valóban szép lett. A kép alapján Szűz Mária sikerrel indulhatott volna akár a Miss Európa szépségversenyen, és a kis Jézus is aranyosabb volt, mint annak idején Shirley Temple. Az ikon tartósságát ugyan egyikük sem merte garantálni, mivel elkészítésekor Christine szempillafestéket, ajakrúzst, arckenőcsöt, és körömlakkot használt.”