A ​nyúl éve 97 csillagozás

Arto Paasilinna: A nyúl éve

A ​mai finn irodalom jellegzetesen gunyoros-kritikus hangját, a szatirikus kispróza és regény műfajait műveli Arto Paasilinna, akit a társadalmi ellentmondásokat vizsgáló új, fiatal nemzedékbe sorolhatunk: 1942-ben született az észak-finnországi Kittiläben. Mint kisregényének hőse, Vatanen, ő is volt fakitermelő erdei munkás, újságíró, szerkesztőségi munkatárs, A nyúl éve tehát nemcsak írói ötletekkel, a cselekmény fordulataival mulattatja az olvasót, hanem figurák, típusok, magatartások pontos megfigyeléseivel is szolgál.
Az író első kötete Nemzeti vendégkönyv címmel jelent meg, „a finn illemhelyek milyenségéről írt tanulmányának” nevezte magát (nem ok nélkül: a civilizáció foka mérhető ezeken a szociográfiai objektumokon világszerte), ezt két szatirikus kalandregény követte, a Finlandia-hadművelet és A Mennyország-sziget foglyai (inkább szórakoztatónak szánta Paasilinna e két művet), majd A nyúl éve meghozta a nagy sikert. Ezt több nyelvre lefordították, a belőle készült… (tovább)

Eredeti mű: Arto Paasilinna: Jäniksen vuosi

Eredeti megjelenés éve: 1975

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Rakéta Regénytár

>!
Magvető, Budapest, 1983
302 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632718925 · Fordította: Pap Éva

Enciklopédia 4

Szereplők népszerűség szerint

Vatanen


Kedvencelte 13

Most olvassa 3

Várólistára tette 66

Kívánságlistára tette 55

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Timár_Krisztina ISMP
Arto Paasilinna: A nyúl éve

Nagyon akartam szeretni, de nem mindig jött össze.
Pedig az alapötlet igencsak nekem való: a jól kitaposott útról spontán döntéssel letérő, a világból kilépni próbáló ember átalakulása. Főleg, hogy még nyúl is kell hozzá!
Maga a történet azonban sajnos nem váltotta be a reményeimet. Olyasmit éreztem olvasás közben, hogy nem énhozzám beszél, hanem valaki máshoz a fejem fölött. Nem szeretem ezt az érzést.

A Walden nagyon nagy élmény volt annak idején. Talán valami ilyesmit vártam, csak több humorral, hiszen ez a regény mégiscsak társadalomkritikus szatíra. Csak hát jóval több volt ebben a humorban a keserű, mint a mulatságos. Még csak elmosolyodni se tudtam rajta. Persze ettől még lehet a könyv jó – és nem vonom kétségbe, hogy az a sok abszurd brutalitás, amit a finn életről elmond, az hiteles (vagy az volt a hetvenes években, amikor a regény íródott). Komolyan mondom, sokszor annyira ijesztő helyzeteket ír le, annyira kifordítja némelyik szereplőt emberségéből, hogy adott esetben én is kb. annyit tudtam volna kezdeni az egésszel, mint a nyúl. Csak sajnos nem vagyok olyan fürge.

spoiler

Ez eleve elidegenítette tőlem a regényt, de ez nem a regény hibája. Az viszont már igen, hogy nagyon, de nagyon sok szereplőt karikatúraszerűen túlrajzolt. Gyakorlatilag mindenki, aki városból érkezik (főleg, ha magas a rangja), rosszindulatú és elkényeztetett ötéves gyerek módjára viselkedik. Ellenben akik a falvakban vagy az erdőben élnek, az esetek kilencven százalékában jólelkű, elfogadó, segítőkész népek. Kis bogár, ezt én már tizenhat évesen se vettem be, volt szerencsém ugyanis faluban felnőni. Szeretem a falvakat, szeretem az erdőket, de aki hitelesen akar írni, az ne idealizálja őket, mert nincs az a nyúl, amelyik gyanakvóbban nézne az álcázott vadcsapdára, mint én az ilyen társadalomrajzra.

Nem azt állítom, hogy nincsenek ilyen rossz- vagy jóindulatú emberek. A világért sem. Tudom, hogy vannak. De egyáltalán nem ilyen egyszerű megragadni a kettő között a különbséget. Az nem úgy van, hogy ha valaki közelebb él a természethez, attól automatikusan tiszta lesz, ha meg távol, attól automatikusan üres életű és kártékony. Azért dolgozni is kell. Sokat.*

A regény főszereplője szerencsére nem karikatúra, és dolgozik is éppen eleget. Ez menti meg számomra a regényt, no meg a kellőképpen képtelen spoiler. De ezzel együtt sem maradandó élmény, nem az én könyvem. Thoreau okosabb, Thoreau nem próbálkozik egyszerű képletekkel, azért én őtet szeretem (https://moly.hu/ertekelesek/1578628). Paasilinnának se ez volt az utolsó könyve, amit olvastam. De most várok egy kicsit, mielőtt a következőbe belefognék.

* És nem létezik valamiféle „visszaút a természethez”. (Ilyet már Rousseau sem állított. Tényleg nem. A neki tulajdonított mondás félreértésen alapszik.) Először is azért, mert a természet nem a „hátunk mögött” található, hogy vissza lehetne menni oda, másodszor azért, mert az ember ember voltát nem tudja csak úgy kiiktatni, és nem is ajánlatos, harmadszor meg azért, mert azt megmondani, hogy mi is az a természet pontosan, amelyhez szeretnénk visszatérni, keményebb dió, mint filozófiából diplomázni. De ennek megvitatása túl messzire vezetne, nincs is rá feltétlen szükség a regényértelmezéshez, azért tettem lábjegyzetbe.

2 hozzászólás
>!
gesztenye63 P
Arto Paasilinna: A nyúl éve

A skandináv humorban nekem már alaphelyzetében is van valami végletesen komoly, valami édesen keserű, józanul is mámorosan őrült hangulat, amitől egyszerre válik számomra bensőségesen személyessé és szinte érthetetlenül és érinthetetlenül távolivá.
És akkor jön ez a Vatanennek álcázott finn szerző, aki szerkesztő, újságíró és fakitermelő idénymunkás is egyben és ír egy zseniálisan gunyoros, humorba rejtett kőkemény társadalomkritikát. És már megint itt ez a bizonyos kettősség. Nem tudom, hogy mit is kell, és meddig lehet komolyan vennem belőle.
A történet egy egészen egyszerű, hétköznapi szituációval kezdődik spoiler, majd egyre hihetetlenebb, de majdnem mindig mégis életszerűnek tűnő kalandok során végigutazzuk Észak-Finnlandot és eljutunk a főhőssel egy lehetetlenül szürreális végkifejlethez spoiler.

A kisregény legkülönbözőbb pontjain elhelyezett apróbb-nagyobb fricskák és „gunyoreszkek” céltáblája a skandináv jóléti demokráciák belső ellentmondásokkal terhes hétköznapjait célozza (és nyilván meg is találja). Lehet, hogy az a bizonyos finom, lédús narancs a mi északi testvéreinknél is sárga és savanyú néhanap?!
Mindenesetre a kettősség engem végigkísér a művön. Vatanen az én olvasatomban egyszerre menekül minden különösebb cél nélkül saját jóléti társadalmának civilizációs börtönéből és egyben tudatosan keresi a visszautat a természethez, a csak a független, szuverén individuumot jellemző önkifejezés és önmegvalósítás igényéhez. Elege van a társadalmi konvenciókból, a tökéletesen megkonstruált, beszabályozott „kényelem” dögunalmából és magában csak a jelre vár, ami visszavezetheti emberségéhez, talán az ösztönlényhez, talán a tudatos alkotó, építő humánumhoz. Ez majd kiderül…
És akkor megjelenik a jel – nem egy izzó csipkebokor, hanem egy igazi hús-vér vadnyúlfi képében. És itt kezdődik a történet…

Nagyon izgalmas, rendkívül érdekes gondolatok egyénről, természetről, civilizációról és mindezek együttélésének lehetőségéről, anomáliáiról. Most, hogy felfedeztem Arto Paasilinnát, biztosan olvasok még tőle és a sokszor vele párhuzamban emlegetett Erlend Loet is meg akarom ismerni.
A nyúl évét pedig ajánlom, üdítő és tanulságos olvasmány.

>!
Magvető, Budapest, 1983
302 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632718925 · Fordította: Pap Éva
>!
Csabi P
Arto Paasilinna: A nyúl éve

OK, jól átvertetek megint, lehet röhögni. Na nem ezen a könyvön, hanem rajtam. Hasonló élmény volt, mint korábban Jan Šmíd: Életem ártatlan örömei című csehszlovák remeklése.
Szatíra lenne ez, vagy legalább is azt ígértek. Az alapsztori alapján lehetne is, egy Doppler-gänger (bocsánat), csak itt Vatanennek hívják a mukit. Középkorú újságíró, ideális alanya az életközepi válságnak, unja a feleségét és a munkáját is, így aztán egy vidéki riportról hazafelé autózva kiszáll a régi életéből. A végső lökést éppen egy út közepén ücsörgő nyúl adja meg neki (vagyis hogy ő a lökhárítóval), aki aztán hű társa lesz a későbbiekben. Itt kezdődik az utazás, bejárva egész Finnországot, csak éppen az marad el, amiért ez az egész regény megíródott, tudniillik, hogy szatirikus módon mutassa be a finn társadalmat, ami Vatanent a végzetes lépésre vezette. Ehelyett jövés-menés van, apró kalandok, humor egy szál se. Már amit én annak nevezek. Hősünk mindenbe belevág, fakitermel, házat újít fel, vagy éppen kompot bont, de ha vadásznia kell, az sem hozza zavarba. Ilyenek ezek a finn újságírók, kidobod őket a vadonba, és egyszerre mindenhez értenek, nem töri a kezüket a baltanyél, szemük élesen céloz, mint Winnetou-é, és közben egyre csak erősödnek. Az életszag meg terjeng.

Meg kell mondjam, azt hittem, hogy Paasilinna valami helsinki flasztergyerek volt, annyira fogalma nincs a vidékről, de meglepetve olvastam, hogy Lappföldön született és nőtt fel, bár lehet, hogy a szülei nem engedték ki a szobából. Az állatokról alkotott elképzelései siralmasak, a nyula inkább egy kutyába oltott macskaként viselkedik, de fura elképzelései vannak az emberekről is. Vatanen egyszer pl. megtanít úszni egy részeges vén csavargót, aki másnap már tíz méter mélyen búvárkodik a folyóban, ahol német haditechnikát talál. Természetesen ki is emelik. Ilyen képtelen baromságokkal van tele a történet. Másik kedvencem, amikor az égő erdőből terelik ki a marhákat, és egy helyen Vatanenünk gondol egyet, nem kerülget ő az erdőben, inkább rövidít a mocsáron keresztül. Ja, nyakában egy frissen ellett bornyú, mögötte az anyja (a bornyúé). Persze elkezdenek süllyedni, ő még épp kilábal, de a tehény szügyig a sárban. Ezután Vatanen már úgy jár a mocsáron, mint Jézus a Genezáreti tavon, kerül balta is, meg tízméteres kötél, kimenteni a tehenet, és tudja is, hogy hogyan kell. Sorolhatnám még, de fáraszt (jajj, a pap, amikor a saját lábába lő, de utána még levezet egy esküvőt, Dwayne ’The Rock” Johnson alakításában).

Szóval szatírának nyomát sem láttam, de ha már bejárja az egész országot egy nyúllal, akkor talán a természettel való harmóniában teljesedne ki a történet. De nem, egy alkalommal pl. az ételét megdézsmáló hollót brutális kegyetlenséggel nyírja ki (ahelyett, hogy egy biztonságos helyet keresne a zsákjának), aztán meg egy medvét üldöz végig az országon, hogy kicsinyes bosszúból lelője.

A történet eleje egyébként rímel Paasilinna saját életére, ő is otthagyja hirtelen az újságírást, hogy író legyen, és be is jött neki az élet, mindjárt nagy sikert arat ezzel a könyvvel. Pedig se humora, se stílusa. Én némi internacionalista segítségnyújtást érzek a háttérben, ha nem is feltűnően, de azért kilóg a ló(bal)láb. A Szovjetuniót és hadseregét pl. valami olyan kedélyességgel ábrázolja, mintha csak egy piknikező cserkészcsapattal hozná össze a sors.
Siralmas az egész, nyúl ide vagy oda.

8 hozzászólás
>!
Kkatja P
Arto Paasilinna: A nyúl éve

Hú, de utálok számítógépen olvasni, ezt is bizonyítja, hogy majd egy hónapig tartott ezt a nyúlfarknyi könyvecskét itt elolvasni, de szerencsére túléltem.
Kedves kis történet, de a másik kettő jobban tetszett (bár lehet, hogy csak a fent említett okból kifolyólag).
A főhősünk Vatanen folyamatosan mindenféle Dopplerbe oltott és Münchausen báróra hajazó kalandokba keveredik, hol saját akaratából, hol a sorséból kifolyólag, ím egy remek összefoglaló részlet: http://moly.hu/idezetek/548032 de ott van neki a nyúl, akihez miután megmenti, vadul és szeretetteljesen ragaszkodik és az is őhozzá. A tipikusan finn stílusjegyek itt is kiütköznek, a végére már átfagytam a sok jégben-hóban való síeléstől a medvevadászat során és berúgtam a sok piától, amit elfogyasztanak közben és a politikusokat-pártfunkcikat-katonákat sem kíméli, jópár huncut fricskát bevisz nekik mindenkinek Paasilinna, vajh mi baja lehetett velük? :))

>!
Magvető, Budapest, 1983
302 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632718925 · Fordította: Pap Éva
8 hozzászólás
>!
sztimi53 P
Arto Paasilinna: A nyúl éve

„A Nyúlban nincs semmi forradalmi, viharos, szenvedélyes. Megbízható, jóindulatú, bár olykor kissé fondorlatos.” Mondá a kínai horoszpók. Aha. Amikor befejeztem, úgy éreztem magam, mint az ősi klubkoncertek után, amikor kimenekültem a cigifüstből a friss légbe. Az első korty levegő, akár A nyúl éve, olyan, ha összevetjük az előző olvasmányaimmal. Nem tudom mi van ezekkel az északi népekkel, de mind menne az erdőbe, ráadásul valami állattal párban. Hihetetlenül szórakoztató és szórakoztatóan hihetelen. Nehéz az állatbarát sorsa, és sokszor tüzes a szituáció. Jó is az, amikor jó dolgában az ember megteheti, és kivonul a természetbe. Mondom, mint egy korty harmatos lég.

>!
Bla IP
Arto Paasilinna: A nyúl éve

A nyúl éve – egy friss, üdítő olvasmány egy ember egy évéről, amelynek kezdetén revelációként éri egy nyúllal való találkozás, amely a jövőben meghatározza sorsát, s városi patkányból normális, természetben szívesen élő lénnyé válik. Rendhagyó írás – egy friss fiatal(?), kiváló tollú írótól – letehetetlen, élvezet volt olvasni! Mindenkinek ajánlom!

6 hozzászólás
>!
AfterEight P
Arto Paasilinna: A nyúl éve

„Megpróbálta végiggondolni, hogy s mint tovább az életben.
Számtalan lehetőség villant fel előtte,
de egyikben sem tudott annyira elmélyedni,
hogy a foszlányok gondolattá formálódjanak agyában.
Ez a gondolatkergetés végtelenül szórakoztatónak tűnt számára,
bár maga sem tudta volna megmondani, mi ebben olyan nevetséges.
Egy biztos, bolond egy ötlet volt.”
A nyúl éve vitathatatlanul kedvenc lett. Pont úgy kezdődött mint ez az idézet
a könyv vége felől.
Vatanen otthagyta addigi hazug, szürke, képmutató, önbecsapó életét és felváltotta
a szabadságra.
Eszembe jutott Doppler nekem is,spoiler
Számomra ez sokkal üdítőbb, mindenféle mesterkéltségtől mentes.
Tetszett a társadalomkritika , nemzetiségi kritika. Mik is azok a nagy botlások, miféle törvényeket szeg meg a kisember és mit tehetnek meg a „nagy” emberek?!
Azt hiszem a legtöbben szívesen feláldoznánk a civilizált várost
egy csendes erdei házikóért.
A nyúl nekem a szabadságot jelképezte, amihez körme szakadtáig ragaszkodott
és védelmezte, senkinek oda nem akarta adni. A börtönbe ugye nem vihette,
de mikor megszökött újra vele volt :)
Ajánlom mindenkinek, akik elégedettek a mostani életükkel, azzal ahogy társadalmunk reagál a történésekre, és azoknak, akik nem.
Garantáltan mindenkit elgondolkodtat. Örülök, hogy olvashattam.

>!
regulat 
Arto Paasilinna: A nyúl éve

Legyünk Na jó, csak én, szóval: Lesz őszinte. Ekkora leittasodást már rég olvastam.
Ez a regény úgy működik, mint a kocsmában mesélt katonatörténetek. A mesélő szesztartalmának erősödésével, azaz ahogy emelkedik a maligánfok, a történet úgy válik a reálisból szürreálissá…

Adva van a szerző, Arto Paalsilinna, aki színjózanon belekezd tanmeséjébe, amiben civilizációtól megcsömörlött Kaarlo Vatanen szerkesztő ledobja a láncát, és megindul egy „tisztább” lét felé, vissza a természetbe…

Ezen az úton segítője, afféle totemállatként, egy nyúl. [A fiatalabbaknak mondom, hogy igen, mint Doppler és a rénborjú… de ez akkor is más, bár Vatanen legalább annyi hülyével találkozik, mint Doppler.]

Szóval Vatenen és a nyúl, afféle hobóként lemond az anyagi javakról és utazni kezd.
Tehát adva van a csóró meg a nyúl. Hopp ilyen történetünk nekünk is van. Csak szólok.

Tehát a „szegény ember” meg a nyula, először csendes, mosolyogtató utazása egyre hajmeresztőbb kalandokat él át. Összetalálkozik az emberi gyarlósággal, hülyeséggel.. és megküzd a gonosszal, egy hollóval (a holló az okos, de rosszindulatú, ismerünk ilyen embereket), és egy medvével (mondjuk a mackó nem túl okos, de bitangul erős, és mer élni vele… jé, ilyet is ismerek néhányat)…
Ahogy halad előre a történet úgy kap a kedves lágy színekkel indított mese egyre erőteljesebb színezetet. Erősödnek az érzelmek és az indulatok…
Azt hiszem a medve üldözése a tetőpont.
…és a történet elkezd egyre hihetetlenebbé válni. Pont, ahogy a részeg ember képzeletében válnak a ködös képek valósággá…

Örülök, hogy összefutottam ezzel a regénnyel. Bár bevallom, hogy amikor a történet kezdett eltávolodni a valóságtól, még akkor is reméltem, hogy megtörténhet(ett), hogy Vatanenek, mint ahogy a jó katonatörténetek hősei, létezhetnek…

5 hozzászólás
>!
Arianrhod MP
Arto Paasilinna: A nyúl éve

Időtlen idők óta akarom elolvasni ezt a művet, és évek óta lökdösöm, nem vitt rá a lélek eddig. Mert mit érdekel engem egy nyúl? Most végre rászántam magam, és nagyon nem bántam meg. Voltaképpen végül beleszerettem a nyúlba!

Miközben haladtam a történettel, magamban röhigcséltem, mert anyukám a minap mesélte, hogy egy orosz ügyvéd megelégelte a nyomasztó mindennapokat, és kiköltözött egy fakunyhóba az erdőbe. Csak egy nyúl él vele közös háztartásban, és mindenhova követi. Nahát az orosz biztos olvasta ezt a könyvet, és ötletet merített belőle! Milyen igaza van, ahogy itt a kiábrándult újságírónak is.

Azért találta el a szívemet ez a könyv, mert végülis magam is hasonlóképpen döntöttem, és vonultam el a világtól, csak nincs nyulam. De jól ismerem az érzést, amikor mindenben és (majdnem) mindenkiben csalódik az ember, és egy másik világba menekül. Én nyúl és eladható javak nélkül a mítoszok világába, a könyv szereplője a valóság egy másik dimenziójába. Az író száraz humora megfogott és nem eresztett. Kell egy nyúl nekem is!

>!
SteelCurtain
Arto Paasilinna: A nyúl éve

Oly sok borzalomról olvastam az utóbbi időben, hogy igazi felüdülés volt ez a könyv. Sőt, lényegesen több! Igazi lelki dopping. (Csak be ne tiltsák, mint nem engedélyezett teljesítményfokozót!) Vatanen és a nyúl története valóságos balzsam az elidegenedett ember meggyötört pszichéjére. Vatanen nem hippi, nem csavargó, és nem is valamiféle múltba menekülő hóbortos természetvédő. Fát vág, épületet újít fel, bármi kemény munkát elvégez. A technikai fejlődést sem utasítja el, hiszen motoros fűrészt, puskát használ. Egyszer még egy jellemzően civilizációs betegség is leteríti. (Nem! Nem a stressz, hanem az alkoholmérgezés.) Mindez csak annak a fényében döbbenti meg környezetét, hogy mindezért elismert újságíró praxisát adta föl. Vatanen valós értékén kezeli a dolgokat. Ügyeletes celebekről írott semmitmondó cikkeinek együttes gyűjteménye sem hajt társadalmilag annyi hasznot, mint egyetlen kerítés kijavítása. Ő nem menekül, hanem értelmes tevékenységet keres. Egy teljesen fejre állt világból szemlélve persze csodabogárnak, különcnek tűnhet. De ha csak egy pillanatra is megállunk és kiszállunk a mókuskerékből, s kívülről vetünk egy pillantást világunkra, akkor egy teljesen illogikus képződményt látunk, ahol értéktelen az értékteremtés, és hatalmas megbecsülése van az értéktelen értékesítőjének. Ráadásul ebben a világban az értékteremtők többségének fogalma sincs róla, hogy mit csinál, mi lesz abból a fém, fa, vagy éppen műanyag kütyüből, amihez csak annyi kapcsolata van, hogy szívből gyűlöli, mert egyre többet kell belőle csinálnia. Vatanen visszatér oda, ahol még lehet tudni, hogy mit miért csinál. Ha fölszegel egy deszkát, akkor ott nem bújik át a rénszarvas. Primitív, de legalább érthető. Mindehhez a liberális finn állam igen toleránsan viszonyul, senki nem áll útjába. (Azért kíváncsi lennék, ha tömegesen hagynák el az emberek a műhelyeket és irodákat, hogy végre értelmes tevékenységet fejtsenek ki, ahhoz hogyan viszonyulna a hatalom.) Amikor azonban Vatanen átlép egy láthatatlan határt – meg persze ugyanakkor illegálisan a szovjet határt is – akkor elfogy a türelem és 22 vádpontban bűnösnek találtatik, ha feje éppen nem is vétetik. A korlátlan szabadság illúzióját a korlát láthatatlansága nyújtja. Kár, hogy Paasilinna arra nem tér ki, hogy a 22 vádpont egy gyors és alapos nyomozás eredménye e, vagy egy rég keletkezett aktából bújtak elő a bizonyítékok.
Szimbolikus, hogy a nyúlnak nincs neve. A vadon élő nyúl nem házi kedvenc, még ha felelősséggel is tartozunk neki. Hozzánk szokhat, együtt élhet velünk, de alapvető tulajdonságait nem változtathatjuk meg. Barátunk lehet, de ha önös céljainkra használjuk fel, akkor bizony belebogyózik a tányérunkba. Jó volna mindezt észben tartani a természethez való viszonyunk során.

21 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
egy_ember

Mindhárman befészkelődtek éjszakára a szénapajtába. Vatanen pokrócokat hozott, Irja pedig levest szerzett. A pajta hátsó falánál megvetette az ágyat. Vatanen becsukta a pajta ajtaját. Leszállt az est.
– Jaj ne, nézd, hogy figyel! – hallatszott belülről.
A pajta ajtaja kivágódott, és kirepült rajta a nyúl. Vatanen kihajította a rétre. Az ajtó becsukódott, a nyúl riadtan ott maradt ülve a szürkületben. Fél óra múlva Vatanen megjelent az ajtóban, és elnézést kért a nyúltól, amiért kidobta.

109. oldal

>!
Csabi P

Amint soványka kis vacsoráját eszegette, felpillantott az ágon üldögélő hollóra, és hallani vélte, amint az jóllakottan böfög.

4 hozzászólás
>!
egy_ember

A Sokos Áruház sarkán egy elgyötört rénszarvas álldogált, tán a fájdalomtól csukott szemmel, miközben egy vedlett télapó rugdosta.

231. oldal

>!
Kkatja P

    Micsoda munkahely, micsoda munka! Egy folyóirat, amely látszólagos hibákon rágódott, de gondosan elhallgatta a társadalom alapvető ellentmondásait. A címlapon hétről hétre más és más léhűtő arca, zenész családok legújabb csemetéi, missek és manökenek. Fiatalabb korában Vatanen nagyon elégedett volt magával, hogy egy jelentős lap riportere lehetett, s különösen elégedett volt, ha meginterjúvolhatott valamely meg nem értett személyt, lehetőleg az államhatalom elnyomottját, áldozatát. Úgy érezte, hogy hasznos munkát végez, hogy legalább ez az egy visszásság lelepleződött, nyilvánosságra került. Most már azonban, hosszú évek múltán, nem érezte, hogy valami nemes tettet hajtana végre; elvégezte, amit feltétlen megköveteltek tőle, s hozzászokott, hogy ne nyilvánítson különvéleményt. Munkatársai is ugyanilyenek voltak, munkájukba belefáradt, cinikus emberek. A piackutatónak már nem is nagyon kellett mondania, milyen cikkeket vár a kiadó, a szerkesztők mentek és csinálták. Ismeretet ugyan nem közölt, azt elhallgatta, elfeledte, felszínes szórakozássá szelídítette, a lapnak mégis sikere volt. Hitvány egy szakma.

20. oldal, II. A számadás (Magvető, 1983)

Kapcsolódó szócikkek: újságírás
>!
Kkatja P

Vatanen a távolsági busz hátsó ülésén ült, ölében tartotta a nyulat egy kosárkában. Hátul néhány falusi gazda pöfékelt. Amikor észrevették a kosárban lapuló nyulat, beszélgetni kezdtek róla. Megállapították, hogy ezen a nyáron a szokásosnál is több nyúlkölyök volt a vidéken, s találgatták, ez a nyúl hím-e, vagy nőstény. Vatanentől afelől érdeklődtek, levágja-e majd, ha megnő, és megeszi-e? Vatanen azt válaszolta, hogy nincsenek ilyen elképzelései. Erre aztán megállapították, hogy tényleg, kinek is jutna eszébe például a saját kutyáját megölni, s hogy néha jobban lehet ragaszkodni egy állathoz, mint egy emberhez.

26. oldal, III. Rendszabályok (Magvető, 1983)

2 hozzászólás
>!
egy_ember

Mesebeli látványt nyújtottak a patak két partján lángolva égő fák, amelyek mint hatalmas, libegő, piros virágok álltak, és bevilágították az éjszakát. A forróság elviselhetetlen volt, úgyhogy a férfiak kénytelenek voltak nyakig elmerülni a patakban, csak a fejük izzott a lobogó fényben. A pálinkásbutykost magukkal vitték a patakba, meg-meghúzták, és átszellemülten figyelték a természet őrjöngő pusztítását. Recsegett-ropogott a parti erdő, lángnyelvek sziszegtek a fák között, sistergő zsarátnokok repültek a patakba, ahol vörösre főtt arccal röhögött a két férfi, és nagyokat húzott a pálinkásbutykosból.

94. oldal

>!
sophie P

A nyúl puha, fehér pofaszőrei hevesen megrezdültek, mintha beleegyezését jelezték volna: a medvét meg kell ölni! A nyúl a medve vérére szomjazik!

275. oldal, XXI. Látogatás (Magvető, 1983)

>!
morcosmosómedve

Sírj egy kicsit gyorsabban, ez a beszélgetés már úgyis túl sokba kerül!

28. oldal, III. Rendszabályok (Magvető, 1983)

>!
robinson P

Két nyomott kedélyű ember ült a kocsiban.

(első mondat)

>!
robinson P

– Gyere már, nincs arra időm, hogy egy idióta nyúl miatt itt rostokoljak!

7. oldal


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Jonathan Swift: Gulliver utazásai
Charles Dickens: Karácsonyi ének
Dickens Károly: Karácsonyi ének prózában
E. T. A. Hoffmann: Murr kandúr életszemlélete
Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije
Mark Twain: A lóvátett város
Mark Twain: Puddingfejű Wilson
Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
Szadriddin Ajni: Az uzsorás halála
Maros András: Befutunk