A ​halálról / A faj élete / A tulajdonságok öröklése 4 csillagozás

Arthur Schopenhauer: A halálról / A faj élete / A tulajdonságok öröklése

A Franklin-társulat 1918-as kiadásának reprint kiadása.

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Reprint ex Hungarica

>!
Hatágú Síp Alapítvány, Budapest, 1992
100 oldal · ISBN: 9637615040 · Fordította: Bánóczi József

Enciklopédia 1


Várólistára tette 4

Kívánságlistára tette 5

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Bla IP>!
Arthur Schopenhauer: A halálról / A faj élete / A tulajdonságok öröklése

Betekintés Schopenhauer filozófiájába, aki 1788-ban született. Tehát nem egy mai gondolkodó. Kissé pesszimistának érzett gondolatvilága ellenére is érdemes megismerni írásait. Nagy írói erejével, rendkívül gazdag gondolatkincsével engem további gondolkodásra ösztönzött.


Népszerű idézetek

ajikarei P>!

Ha a mi a halált oly szörnyűnek tünteti föl, a nemlét gondolata volna, úgy hasonló borzadással kellene arra az időre gondolnunk, a midőn még nem voltunk. Mert megdönthetetlenül bizonyos, hogy a halál utáni nemlét miben sem különbözhetik a születés előttitől s így nem is fájlalandóbb. Egy egész végtelenség folyt le, a midőn még nem voltunk; de ez legkevésbé sem szomorít. Ellenben, hogy a tünékeny lét pillanatnyi intermezzóját egy második végtelenség kövesse, a melyben már nem leszünk, súlyosnak, sőt elviselhetetlennek tartjuk. Onnan eredt-e talán a létezés e szomja, hogy ime, megizleltük és oly igen kellemesnek találtuk? Mint már föntebb röviden kifejtettük: épen nem; a nyert tapasztalat inkább a nemlét elvesztett paradicsoma után ébreszthetett volna végtelen epedést. A lélek halhatatlansága reményéhez továbbá mindig hozzáfűzik egy «jobb világ» reményét is – jele, hogy ez a mostani nem sokat ér.

11. oldal, I. A halálról (Hatágú Síp Alapítvány, 1992)

ajikarei P>!

Voltakép e szóban «Én» a legnagyobb kétértelműség rejlik, mint azt mindenki be fogja látni, aki lényünk akaró és megismerő részének elválasztását szem előtt tartja. Aszerint, a mint e szót értem, mondhatom: «A halál végleges végem»; vagy ezt is: «A mily végtelenül kis része vagyok én a világnak, ép oly kis része személyes jelenésem igazi lényemnek. » De az Én a sötét pont az öntudatban, amint a recehártyán is a szemidegnek épen belépő pontja vak, a mint az agyvelő maga teljesen érzéketlen, a nap sötét és a szem mindent lát, csak magát nem. Ismerő tehetségünk egészen kifelé irányul, annak megfelelően, hogy a puszta önfenntartás, tehát a táplálékkeresés és a prédafogás céljára keletkezett agyműködésnek származéka, produktuma. Azért mindenki magáról csak mint ezen egyénről tud, amint a külső szemléletben megjelenik. De ha öntudatára jutna annak, mi ő még ezen felül és ezen kívül, örömest felhagyna egyéniségével, hozzá való ragaszkodásának szívósságát megmosolyogná, és így szólana: «Mit bánom én ezen egyéniség elvesztését, hiszen számtalan egyéniség lehetségét hordom magamban!» Be fogná látni, ha egyénisége nem fog is fennmaradni, mégis annyit ér, mintha fönnmaradna, mert magában hordja tökéletes kárpotlását.

38. oldal, I. A halálról (Hatágú Síp Alapítvány, 1992)

ajikarei P>!

Az akarat által meg nem vesztegetett ismeretnek mindazonáltal nincs kérdés, mely természetszerűbben kínálkoznék ennél: végtelen idő folyt le születésem előtt – mi voltam én ez egész idő alatt? – Metafizikailag tán ez lehetne felelni: « Én mindig Én voltam; azaz, a kik ez idő alatt azt mondák, hogy Én, mindazok Én voltam. »

11. oldal, I. A halálról (Hatágú Síp Alapítvány, 1992)

ajikarei P>!

Próbáljuk élénken elképzelni azon mindenesetre nem nagyon távol eső időt, midőn meghaltunk. Ekkor magunkat nem létezőnek gondoljuk, a világot pedig tovább is fennmarasztaljuk; ámde nagy csodálkozásunkra csakhamar azt fogjuk fölfedezni, hogy mégis ott voltunk, jelen voltunk. Azt hittük ugyanis, hogy a világot magunk nélkül képzeltük, pedig a tudatban az Én a közvetetlen, s a világ is csak ő általa közvetíttetik s egyedül az ő számára van meg. Minden lét e központját, minden realitás e magvát meg kellene szüntetni, a világot pedig mégis tovább fennmarasztani – oly gondolat, melyet elvontan gondolhatni ugyan, de nem valósíthatni. A fáradozás, hogy ezt megtegyük, a kísérlet, hogy az utána következőt a megelőző nélkül, föltételezettet a föltétel nélkül, a hordozottat a hordozó nélkül gondoljuk, mindannyiszor sikertelen marad, ép úgy, mintha egyenoldalú derékszögű háromszöget, vagy az anyagnak levését vagy veszését és egyéb hasonló lehetetlenséget akarnánk gondolni. E helyett önkénytelenül amaz érzés áll elő, hogy a világ nem kevésbé van mi bennünk, mint mi ő benne és hogy minden realitás forrása bensőnkben rejlik. Az eredmény voltakép ez: Az idő, melyben nem leszek, objektíve el fog következni, szubjektíve azonban nem állhat be soha, – Sőt kérdezhetni, menynyire hisz valaki igazában egy dologban, melyet voltakép el sem képzelhet s vajjon, minthogy ama csupán értelmi, de többé-kevésbbé világosan mindenki által megtett kísérlethez hozzájárul még a legbensőbb öntudat lényünk pusztulhatatlanságáról – a saját halálunk igazában nem a legmesésebb dolog-e a világon?
Ama mély meggyőződés, hogy a halál bennünket meg nem semmisít, melyet mint a közeledésénél beálló lelkiismereti gondok is bizonyítják, mindenki keble mélyében hordoz, egészen eredetiségünk és örökkévalóságunk tudatán függ; a miért Spinoza azt úgy fejezi ki: sentimus, experimurque, nos aeternos esse – érezzük és tapasztaljuk, hogy örökkévalók vagyunk.

33. oldal, I. A halálról (Hatágú Síp Alapítvány, 1992)

ajikarei P>!

A halál ijedelmei nagyobbrészt azon téves látszaton alapulnak, hogy az Én elenyészik, a világ pedig megmarad. Pedig az ellenkezője az igaz: a világ elenyészik; ellenben az Én legveleje, amaz alany hordozója és létesítője, amelynek képzetében egyedül volt a világnak léte, az megmarad. Az agyvelővel elvész az értelem és ezzel pusztán ami képzete: az objektív világ is. Hogy más agyvelőkben hasonló világ tovább is él, az értelemre, mely elvész, közömbös. – Ha tehát nem az akaratban rejlenék a voltaképi realitás, s ami a halálon túl átnyúlik, nem az erkölcsi lét volna, akkor minthogy az értelem és vele együtt az ő világa véget ér, a dolgok lényege egyáltalán nem volna egyéb, mint rövid és zavaros, egymással össze nem függő álmok végtelen egymásutánja: mert az ismeret nélkül való természet megmaradása csak az ismerőnek időképzetében áll. Egy oly világszellem volna tehát mindennek az intézője, aki cél és terv nélkül többnyire igen zavaros és nehéz álmokat álmodnék. Ha valamely egyén halálos aggódást érez, akkor különös, sőt mosolyra érdemes látvány, hogy a világok ura, aki lényével mindeneket betölt, és aki által egyedül van léte mindannak, ami van, elcsügged, fél, hogy elvész, hogy az örökös semmiség örvényébe sülyed – pedig voltakép minden tele van ő vele s nincs hely, hol ő nem volna s nincs lét, amelyben ő nem élne; mert a lét nem őt hordja, hanem ő a létet.

48-49. oldal, I. A halálról (Hatágú Síp Alapítvány, 1992)

ajikarei P>!

Ha az idő a maga erejéből vihetne bennünket a boldogságos állapot felé, akkor már rég benn volnánk: mert végtelen idő fekszik mögöttünk. És viszont; ha megsemmisülés elé vihetne bennünket, már rég nem volnánk többé. Abból, hogy most itt vagyunk, ha jól megfontoljuk, az következik, hogy mindig itt kell lennünk. Mert mi magunk vagyunk a lényeg, melyet az idő, hogy ürességét kitöltse, magába fölvett, ezért tölti be épen az egész időt, jelent, multat és jövőt egyaránt s ép oly lehetetlen a létből kiesnünk, mint akár a térből. Jól megfontolva képzelhetetlen, hogy ami egyszer a valóság minden erejével fölruházva megvan, valaha semmivé váljék és azután végtelen időn keresztül ne legyen. Innen ered a keresztények tana minden dolognak újra létesüléséről, a hinduké a világnak Brahma által folyton megújuló teremtéséről, és némely görög filozófusok hasonló dogmája.

36. oldal, I. A halálról (Hatágú Síp Alapítvány, 1992)

ajikarei P>!

Őszintén kérdezzük magunktól, hogy az idei tavasznak fecskéje egészen más volt-e, mint a legelső tavaszé, s hogy a kettő között igazán milliószor megújult e a Semmiből való teremtés csodája a végből, hogy ugyanannyiszor abszolut megsemmisülés legyen az eredmény? – Jól tudom, ha valakinek egészen komolyan mondanám, hogy a macska, mely most az udvaron játszik, még mindig ugyanaz, mely ott háromszáz évvel ezelőtt ugyanazokat az ugrásokat és csintalanságokat tette – őrültnek tartana; de tudom azt is, hogy sokkal nagyobb őrültség azt hinni, hogy a mai macska mindenestül és velejében egészen más volna, mind a háromszáz év előtti. – Ha ki e felsőbb gerinces állatok egyikének nézésébe igazán és komolyan elmerül, lehetetlen világosan be nem látnia, hogy ez a megfejthetetlen lény, amint magunk előtt látjuk, nem lehet Semmivé; s másrész mégis tudjuk, hogy mulandó. Ennek az az oka, hogy ez állatban eszméjének (fajának) örökkévalósága egyediségének véges voltában van kifejezve. Mert bizonyos értelemben csakugyan igaz, hogy az egyedben mindig más-más állat van előttünk – abban az értelemben tudniillik, mely az ok tételén nyugszik, a hová tér és idő is tartozik, melyek a principium individuationis-t, az egyénítés elvét alkotják. Más értelemben azonban nem igaz, abban ugyanis, mely szerint a valóság, a realitás, a dolgoknak csak állandó formáit, csak az eszméket illeti – s amely Platon előtt oly világosnak tetszett, hogy ezt tette filozófiája alapgondolatává és központjává, helyes fölfogását pedig a filozofálás tehetségének kritériumává általában.

28-29. oldal, I. A halálról (Hatágú Síp Alapítvány, 1992)

2 hozzászólás
ajikarei P>!

Az idő mégis puszta képe az örökkévalóságnak, mint Plotinos mondja – és időbeli létünk ép úgy puszta képe tiszta lényünknek. Ennek az örökkévalóságban kell rejlenie, épen azért, mert az idő ismeretünknek csak formája; csupán csak ennek segítségével pedig a magunk és minden más dolognak lényét mulandónak, végesnek és pusztulásra valónak ismerjük föl.

30. oldal, I. A halálról (Hatágú Síp Alapítvány, 1992)

ajikarei P>!

Aligha is filozófálna az ember, ha a halál nem volna.
Az állat él a nélkül, hogy a halált igazából ismerné: az állati egyed ezért a faj egész örökkévalóságát közvetlenül élvezi, mert magáról csak mint végtelenről van tudata. Az embernél ellenben az észszel együtt szükségképen beállott a halálnak elrémítő bizonyossága is. Valamint azonban a természetben minden bajnak kivétel nélkül megvan a maga orvossága, vagy legalább kárpótlása; azonképen ugyanazon elmélkedés, mely a halál ismeretét előidézte, bizonyos metafizikai nézetekhez is vezérel, melyek e fölött megvigasztalnak; ezekre pedig az állat sem nem szorult, sem nem képes. Minden vallás és minden filozófiai rendszer főképen e czélra irányul – elsősorban tehát nem is egyebek, mint az elmélkedő ész által a saját erejéből megteremtett ellenszere a halál bizonyosságának.

7. oldal, I. A halálról (Hatágú Síp Alapitvány, 1992)

ajikarei P>!

A természet nyelvén halál annyi, mint megsemmisülés. És hogy a halál komoly valami, már abból is következik, hogy az élet, mint mindenki tudja, épen nem tréfa dolog. Alkalmasint nem is érdemlünk jobbat e kettőnél.

9. oldal, I. A halálról (Hatágú Síp Alapítvány, 1992)


Hasonló könyvek címkék alapján

Radnóti Miklós: Bori notesz
James Norbury: Az utazás
Hamvas Béla: Silentium / Titkos jegyzőkönyv / Unicornis
Arany János: Arany János balladái
Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő
Srí Niszargadatta Mahárádzs: Én Az Vagyok
Faludy György – Eric Johnson: Jegyzetek az esőerdőből
Hamvas Béla: Fák
Eckhart Tolle: Új Föld
Selvarajan Yesudian – Haich Erzsébet: Sport és jóga