Sötétség ​délben 92% 255 csillagozás

Nagyon fontos, hogy ezt az üzenetet, ennek a könyvnek a mondanivalóját mindenki pontosan értse. Aktualitása napról-napra növekszik. Azonban valami végzetes félreértés lenne Koestler regényét leszűkíteni a sztálini diktatúra bűneire. Bár ennek a totális hatalomnak a tapasztalatai indították könyve megírására, a tanulság Koestler és általa Rubasov okfejtésében lényegesen általánosabb: nagyobb veszélynek tartotta a bármiféle eszme jegyében kialakított totális államiság terjeszkedését, mint a demokrácia bármilyen fogyatékos változatának megerősödését. Az egyén szabadságának, az emberi jogoknak a tiszteletben tartását tekintette a legfontosabb értékmérőnek minden társadalom megítélésében. S ma ez érték szinte globálisan veszélybe kerülni látszik, hiszen az eszmék kezdetben mindig jó célok érdekében fogalmazódnak meg, de megvalósításuk során – ahogy a cél egyre inkább szentesíti az eszközöket – elsilányulnak, beszennyeződnek, bemocskolódnak. Ez az általánosítható sorsuk, legyenek bár politikaiak, vagy vallásiak – sorsukat el nem kerülhetik.

A XX. század első éveiben Budapesten született, miskolci gyökerekkel rendelkező Arthur Koestler a harmincas évek elején több alkalommal a Szovjetunióba utazott, hogy tapasztalatokat szerezzen. Az ott töltött évei alatt nyitott szemmel és füllel járt és hamar rá kellett döbbennie, hogy nagy különbség van aközött, amit a sztálini rendszer kifelé láttat magáról és ami a valóság. Ez a felismerés mélyen megrendítette hitében. Csalódását az eszme iránt a tisztogatások tovább fokozták, míg – hét év kommunista mozgalmi tevékenység után – 1938-ban ki is lépett a pártból. Ez az időszak ihlette és ekkor írta meg a Sötétség délben című regényét.

Az eredetileg „Rubaschow” címet viselő, német nyelven íródott szöveg a II. világháború elején elveszett, és a világ egy angol fordításból ismerhette meg, amit akkori szerelme, Daphne Hardy készített. (A dolog érdekessége, hogy Hardy munkájából fordították később vissza német nyelvre.) Bart Istvánnak köszönhetően a magyar olvasók a ’80-as évektől kezdve ismerhetik a történetet, amely több kiadást is megélt. Ez a mostani különleges abból a szempontból, hogy időközben előkerült – egy zürichi könyvtárból – az eredeti kézirat, melyet Mesés Péter fordított magyar nyelvre.

A regény a Szovjetunióban, a sztálini tisztogatások idején játszódik, főhőse a pártfunkcionárius Rubasov, akit egyik napról a másikra letartóztatnak, bebörtönöznek és konstruált vádakkal illetnek. Rubasov alakja természetesen fiktív, azonban maga a kerettörténet, ahogyan a koncepciós perek és az azt megelőző eljárások zajlottak, valós tényeken alapul. Néhány évvel ezelőtt én pont egy koncepciós perről (Rajk László pere) írtam a szakdolgozatomat, és igyekeztem mélyen beleásni magam a témába. Most, hogy Koestler regényét olvastam, rögtön ráismertem az eljárás tipikus elemeire és örömmel tapasztaltam, hogy a szöveg hitelességéhez nem férhet kétség. De ezen ne is csodálkozzunk, hiszen maga a szerző is megjárta a börtönt, saját tapasztalatait szőtte e regény cselekményébe, amely csupán néhány napot ölel fel, és gyakorlatilag végig a börtönben játszódik.

Rubasovot bedugják a 404-es cellába, majd napokig magára hagyják. Letartóztatása előtti pozíciójának köszönhetően tisztában van vele, hogy mi vár rá. Míg az első kihallgatására várakozik, a szomszédos cella lakóival próbál kapcsolatot teremteni. Egy nagyon egyszerű és logikus kódrendszert használtak a börtön lakói a kommunikációra, melynek megértésében segítségünkre siet a könyv borítója. Az ábécé betűit öt sorban kell elhelyeznünk (a rabok természetesen csak képzeletben), mindegyik sorban 5-5 betű található. Az első kopogtatás azt jelzi, a kódolt betű hányadik sorban, a második pedig azt, hogy adott sorban hányadik helyen található. Ezzel a kopogtatási kódrendszerrel vette fel tehát főhősünk a kapcsolatot szomszédaival. Nem volt egyszerű dolga, személyét – érthető okokból – eléggé ellenségesen fogadták.

Számomra a történet egyik legérdekesebb része Rubasov első kihallgatása volt. Az ügye ugyanis nem máshoz került, mint régi barátjához, Ivanovhoz, akihez megannyi közös emlék fűzte, hiszen együtt szívták magukba a kommunista eszméket. És lám, most mint ellenségek ülnek egymással szemben. Rubasov nem is rejti véka alá a rendszerrel szembeni kritikáját (két és fél oldalon keresztül olvashatjuk a monológját, amelyben tökéletesen összefoglalja a rendszert és annak hibáit), de Ivanov tudja, hogy még hosszú időbe telik, míg a konstruált per anyaga összeáll.

Rubasov alakja hűen példázza a koncepciós perek áldozatait. Végigkövethetjük vívódását, a szinte szünet nélküli kihallgatásokat. Az ő esetében nem vetettek be fizikai kényszert, nem bántalmazták, egyszerűen csak alig hagyták pihenni. A kialvatlanságtól egy idő után az ember olyan idegállapotba kerül, hogy már bármit megtesz, amit mondanak neki, csak legyen már vége. Itt nem magán a cselekményen van a hangsúly, hanem azon a lelki procedúrán, amin a forradalmárból lett „bűnösnek” végig kell haladnia. Vissza-visszatérő gondolata („most megfizetek érte”) kihangsúlyozza, hogy bűnösnek tartja önmagát, de persze nem úgy és nem abban, amivel vádolják.

Egyetértek azzal az állítással, hogy Arthur Koestler műve kulcsregény. Bátor dolognak tartom, hogy megírta, és fontosnak, hogy minél többen megismerjék, mert a koncepciós perek áldozatairól ebben a formában és ilyen lélekbemarkolóan nem készült még szépirodalmi alkotás. Az új fordítás miatt még azoknak is ajánlom, akik már olvasták, hiszen érdekes lehet a két változatot összehasonlítani.

http://ekultura.hu/2019/05/16/arthur-koestler-sotetseg-delben

Nagyon megviselt. Rubasov, a kommunista mozgalom korábbi elkötelezett híve, a forradalom meghatározó szereplője, a kommunista felsővezetés tagja végül börtönbe kerül, és válik egy csapásra egy kirakatper legfőbb vádlottjává. Hátborzongató regény. Végtelenül nyomasztó. Szemfelnyitó. Fontos.

Bizonyos értelemben a sztálini Szovjetunióra mindig is félelemmel vegyes csodálattal tekintettem. A félelmet azért érzem, mert benne élni irgalmatlan szívás, és rosszat tesz az ember mentális és lelki egészségének. Valami olyasmire gondolok, mint amikor az első hidrogénbomba felrobbanása láttán valaki hümmögve megállapítja, hogy „aha, hát mi emberek ezt is meg tudtuk csinálni”. Ebben az egyszerre gépies és egyszerre őrült rendszerben számomra mindig is a legnagyobb kérdőjelt az jelentette, hogy miként tudta a forradalom felzabálni a saját gyermekeit. Hogyan tagadhatták meg Sztálin ellenfelei korábbi önmagukat, miként érték el náluk azt, hogy a mellüket döngetve határolódjanak el önmaguktól, hogy utána a kivégzőosztag elé meneteljenek.
Koestler leghíresebb műve ennek a kérdésnek az ördöglakatját próbálja feltörni. Számomra a legnagyobb meglepetést nem is az jelentette, hogy ez a könyv megszületett, hiszen azóta már sokkal több sejtésünk van a sztálinizmus működéséről. Hanem az, hogy mindezt 1940-ben(!) vetette papírra, amikor a szovjet rendszer mechanizmusairól Európa szerencsésebb felén legfeljebb rózsaszínű ködös álmokat kergethettek a népfrontmozgalmak meg az Oroszországban körbekalauzolt nyugati újságírók révén. Koestler főhőse, Rubasov (akit állítólag Buharinról mintázott) úgy győzi meg saját magát a történtek logikus szükségszerűségéről, hogy közben mélységesen lenézi az új nemzedéket. Szerinte ők előemberek, akik csak a Nagy Egyes elgondolásait teljesítik ösztönszerűen, intellektuális háttér nélkül. Ám mindez a forradalomból származó logikus következmény, ezért ő maga is elfogadja azt a sorsot, hogy egy legyen a falról leakasztott képek közül. Ez a történelmi szükségszerűség. Hogy mi a történelmi szükségszerűség, azt pedig a Párt határozza meg. Rubasov maga is szívszélhűdés nélkül szolgáltatta ki a külföldi kiküldetése alatt a Párt határozataival egyet nem értő figurákat, vagy éppen a saját szeretőjét. Amikor az ő neve következik a rubrikában, megadja magát. Koestler tehát a véglegekig tolt logikában látja a feloldását a sztálini koncepciós perek bekövetkezésének. Bár történelmi szinten nyilván lehetne ezzel a megállapítással vitatkozni, irodalmi értelemben kevés ennél hatásosabb feldolgozását ismerjük a kommunista Szovjetuniónak.

Apropó, irodalmi szint: ez a könyv más korból származik és más súlyt képvisel, és azt vettem észre magamon, hogy nehezebben fogadom be. A könnyebb, szórakoztatásra szánt műveket olvasva talán túlságosan türelmetlenné váltam. Meg kell tanulnom egy kicsit jobban koncentrálva és odafigyelve olvasni. :)

Megint remekművet sikerült kifognom a Molyon böngészve, mégsem lett kedvenc, mint még túl a felén is gondoltam. Nem mintha nem érdemelné meg, csak annyira megviselt lelkileg, hogy nem akarom most ott látni. Majd később. Később talán mégis felteszem. Mert ezt a könyvet mindenkinek olvasnia kellene. Olyan remekmű, aminek ott lenne a helye minden gondolkodó ember polcán. Hiába kötődik erősen egy korhoz, aktualitását soha nem veszíti el. Ma sem.

Koestler azt mutatja be Rubasov alakjában, miként válik a becsületes, önfeláldozó forradalmár (ember), aki tele hittel, jó szándékkal, segíteni akarással indul a világnak, végül a diktatúra kiszolgálójává, engedelmes végrehajtójává. Miként termeli ki a forradalom hőskorának világmegváltó elitje a saját filozófiájának megtestesüléseként a dogmákba merevült új generációt, és miként válik közreműködésükkel éppen saját filozófiájának áldozatává.

A könyv központi kérdése a tiszta ész és a becsület viszonya. Lehet-e a becsületet feláldozni bármiféle eszme érdekében? Van-e létjogosultsága a machiavellizmusnak? Feláldozható-e az egyén a logikai szükségszerűség érdekében?

Rendkívül sűrű atmoszféra, a lélektani folyamatok kiváló, mélyreható ábrázolása jellemzi a regényt. Cselekménye rövidke, a lényeg a belső folyamatokon, Rubasov gondolatain van, mégis mindvégig magasfeszültégen izzik a történet. Hiába tudjuk a véget szinte első perctől, Rubasov és vallatói közötti intellektuális párharc mindvégig fogva tartja a figyelmet. Akár a Bűn és bűnhődésben Raszkolnyikov és a vizsgálóbíró. A párhuzam egyértelmű.

Mikor pedig a regény végén az öreg házmester a Rubasov-perről szóló tudósítást hallgatva a Bibliából idéz párhuzamokat, nekem futkosott a hátamon a hideg.

Kegyetlen, szomorú, ám kiválóan megírt tudósítás ez a regény egy kegyetlen, szomorú korszakról. Kegyetlen, szomorú korszakokról.

Érdekes, hogy szinte minden valamirevaló író a történelem sorsfordító pillanatait az emberi tudatban vájkálva próbálja megfejteni. Pedig a puszta fizikai valóság hatása a tudatra, a realitás fel, vagy el nem ismerése legalább ilyen izgalmas. Koestler ugyan jelzi a realitások korlátait, ám nézőpontja megmarad a szubjektivitás keretei között. Regénye így is kiemelkedik a hasonló témájúak tömegéből. Kitűnően ábrázolja a kiérlelt sztálinista rendszer működését. Ugyanakkor a rendszer kifejlődét úgy vélem Koestler tévesen fogja föl, bár kétségtelen, hogy az általa vázolt mód is izgalmas lehetőségeket rejt magában, amelyeket nem is hagy kihasználatlanul. Nagyszerűen megrajzolt alakjaihoz rendkívül feszes, tökéletesen megkomponált történetet kerekít. Igazi mestermunka, ínyenceknek való.

Igazából két apró tény miatt vettem kézbe a könyvet. Elsősorban azért, mert gyűjtöm az Európás 100 könyv sorozatot, másrészt egy olyan ember egyik kedvence, akinek adok a véleményére. Az utóbbi tény bőven elősegítette azt, hogy viszonylag hamar kézbe vegyem. És hát igen, a regény stílusvilága az 1984-ére (főleg, hogy most újraolvastam) és A pokol tornácáéra emlékeztetett. Ennek köszönhetően mind a három műre azt hiszem, megtaláltam a tökéletes szót, bár ezt személyiségi jogok megsértésének elkerülése érdekében torzítom a nagyvilág felé: olyan „osztályfőnökösek”, mostantól így fogom hívni őket :)
Ha rangsorolnom kellene a Sötétség délbent, hogy mennyire tetszett, a két könyv közé tenném.

De térjünk vissza magára a Sötétség délbenre.
Egyszerűen hihetetlen, hogy mennyire kegyetlen volt ez az akkori rendszer azokkal, akiben nem bíztak száz százalékosan, mennyire semmibe vették az embereket még akkor is, hogyha párttagok voltak, hiszen tisztogatások mentek a kommunista párton belül is, folytak ellenük a koncepciós perek, bár ezeket már az iskola óta tudjuk, tanultuk, de úgy vélem, ha az ilyeneket regényes formában olvassa az ember, sokkal jobban benne marad.
A főszereplő kapcsán keserű érzések kavarognak bennem, összességében annyit mondanék, hogy szerintem nem érdemelte meg a sorsát.

Minden tiszteletem az íróé, aki magyar anyanyelvűként német nyelven írta meg a könyvet, melynek helyszíne egy szovjet börtön, ehhez azért kellett erős tehetség.

Ó és ezt a kopogós kommunikálási módszert én is el akarom sajátítani.

„A történelem a priori amorális; nincs lelkiismerete.”

„A forradalmár ne akarjon a más fejével gondolkozni.
Vagy mégis? Lehet, hogy még kötelessége is?
De hogyan lehet megváltoztatni a világot, ha az ember mindenkivel azonosul?
Hogyan másképp lehetne megváltoztatni?
De aki mindent megért és megbocsát – az olyan embert ugyan mi sarkallná cselekvésre?
Vagy mi tarthatná vissza a cselekvéstől?”

„Az az igazság, hogy én már nem hiszek a magam csalhatatlanságában. Ezért vagyok én elveszett ember.”

Nagyon fontos könyv. Aktuális lesz akkor is, amikor a Szovjetunió és a kommunista diktatúra csak távoli történelmi adat lesz, de visszamenőlegesen is az, bármilyen korra, annyira érvényeset kérdez a társadalomról és benne az egyénről.
A regényben Rubasovot, a magas rangú kommunista funkcionáriust, aki a kezdetektől a Párt tagja, börtönbe zárják, majd kivégzik. Nem ezek az események fontosak, hanem mindennek az eszmei megokolása, értelmezése, az, ahogy a történelem logikája és az egyén élete és lelkiismerete megütközik. Van-e eszme, ami nagyobb az egyes embernél vagy magánál az egész emberiségnél? Van-e hibátlan, csalhatatlan eszme? Ember kigondolhat-e ilyen eszmét? Ember megvalósíthat-e ilyen eszmét?
Rubasovnak közelgő halálával szembesülve kell válaszolnia ezekre a kérdésekre és megküzdenie saját bűnössége kérdésével. A sürgető elvi kérdések mellé belépnek életének döntései, a regény zsenialitása pedig abban áll, hogy három ember a múltjából (akiket Rubasov árult el és küldött ezáltal a halálba) és egy rabtársának a sorsa (egy öreg és naiv kommunista, akinek naivsága és szeretete miatt kell elpusztulnia) egy szintre tud kerülni, érvényesen szembe tud szállni a milliók életét meghatározó eszmével.
Rubasov és vallatói összecsapásaiban, Rubasov emlékirataiban (magyarázataiban) benne van, ameddig az ember az eszméiben eljuthatott a XX. században, de mindez áttevődik egy még ennél is magasabb síkra, megidéződik a vallás is (Jézus és Mózes alakja), mindennek irodalmi összetartója pedig nem is lehetne más, mint a Bűn és bűnhődés, Rubasov alakmása pedig Raszkolnyikov.
Nem lesz olyan politikai rendszer, aminek ne kellene feltennie a regényben feltett kérdéseket, sem egyén, akinek ne kelljen szembenéznie velük, ha nem is olyan látványosan, mint Rubasovnak (bár ezen a szinten is érvényes, pl. Kádár összeroppanása élete végén – Nagy Imre kivégzése), de benne van, hogy a társadalomnak és az eszméknek mik a végső határai.

A regény a kommunista diktatúra idején játszódik a Szovjetunióban, ezt persze nem nagy szám észrevenni. Az azonban már sokkal érdekesebb, hogy a regény során egyetlenegyszer sem említik szó szerint sem az eszmét, sem az országot, mégis, az első oldaltól kezdve tökéletesen tisztában vagyunk mindkettővel.

Tulajdonképpen a legérdekesebb a történetben a nézőpont: egy olyan személy utolsó pár napján-hetén keresztül ismerjük meg a történetet, aki maga is a rendszer része volt korábban, a kommunista felsővezetés egyik tagjáról van szó. Tegyük hozzá, hogy nem egyszerű kommunista vezetőről van szó: Rubasov már a polgárháború idején jeleskedett: legendás, régi bolsevik forradalmár, aki annak idején mindent megtett a rendszerért. Olyan dolgokat is, amelyek erkölcsileg finoman szólva is kifogásolhatók, azonban őt mindig csak a nagy végcél vezérelte, ezért is áldozott fel mindent. A regény csak két ilyen múltbéli történetet emel ki: az őszinteséget, becsületességet jelképező kis Loewy alakját, és a hűséget, önfeláldozást jelképező Arlovát. Mindkettő haláláért Rubasov tehető felelőssé, így a regényen végighúzódik a bűn és bűnhődés motívuma is, amelyet Dosztojevszkij regényének szó szerinti megidézése, valamint Rubasov folytonosan ismétlődő gondolatai ("most fizetek érte") is alátámasztanak.

Ezzel együtt a történet az eszméből történő kiábrándulás regénye is. Itt most ugyan épp a kommunizmusról van szó, de amolyan Madách-jelleggel akár úgy is felfoghatjuk, hogy bármely eszme szerepelhetne: minden eszme ugyanolyan életpályát fut be ugyanis: az alapelvei nemesek és jószándékúak, azonban a megvalósítás során valami undorítóvá és ezzel együtt mélyen emberivé alakul át mind: rohadttá válik. Az ember tragédiája óta tudjuk, hogy minden eszme sorsa ez. Ezt a szálat a regény egyébként hangsúlyosan ki is bontja. Különösen az Ivanovval folytatott beszélgetéseknél érezni ezt: ezek a dialógusok tulajdonképpen Rubasov belső, lelki vitáinak kivetüléseiként is értelmezhetők.

Akinek vannak még illúziói politikai téren, és esetleg még a Mikulásban is hisz, az ne olvassa ezt a regényt. Mindenki másnak melegen ajánlom.

Az egyszemélyes hatalom előbb-utóbb felszámolja hátországát: az eszméjéhez hű embereket – legyen az dokkmunkás, tudós, képzett ideológus – bebörtönzi, kivégzi. Elég egy szó, egy pillantás, s máris a vallatótiszt előtt kell elmászolni a gyanús megmozdulásról. Az igazságba vetett hit így válik béklyóvá, rettegéssé, s kúszik be észrevétlenül mindenki életébe.
Ez történik Rubasovval, a hatalom elitjéhez számító férfival is.
Koestler olyan regényt írt, ami nemcsak a szovjet hatalom „kiteljesedéséről” szól, hanem a világban uralkodó összes látszatdemokrácia kiépüléséről és működésének elvéről. Sajnos a regény mondanivalója ma is aktuális.