Alvajárók 27 csillagozás

Arthur Koestler: Alvajárók Arthur Koestler: Alvajárók

A ​Sötétség délben című regényével világhírűvé vált magyar származású író szerteágazó munkásságában kitüntetett helyet foglal el immár klasszikussá vált tudománytörténeti-tudományfilozófiai műve, az Alvajárók, amelyben az univerzumról alkotott kép változását, a csillagászat és a fizika kialakulását vizsgálja a babiloniaktól Newtonig. Miközben átfogó történelmi, tudományos és filozófiai ismeretekkel megrajzolja az adott korszak kulturális képét, és bemutatja azokat a kiválasztott személyiségeket – Kopernikuszt, Tycho de Brahét, Keplert, Galileit-, akiknek a tudományos gondolat fejlődése köszönhető, a szerző korszerű tudományképet sugall. "A tudomány haladását általában egyenes vonalú, józanul töretlen fejlődési folyamatnak tekintjük – írja –, holott nagyon is szabálytalan, olykor a politikai gondolkodás evolúciójánál is cikcakkosabb csapást követ. Különösen a kozmológiai elméletek fejlődése nevezhető – túlzás nélkül – a kollektív megszállottság és kiegyensúlyozott skizofrénia… (tovább)

Eredeti cím: The Sleepwalkers: A History of Man's Changing Vision of the Universe

Eredeti megjelenés éve: 1959

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Természet- és Társadalomtudományi sorozat

>!
Európa, Budapest, 2007
856 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630782111 · Fordította: Makovecz Benjamin
>!
Európa, Budapest, 1996
812 oldal · ISBN: 9630761084 · Fordította: Makovecz Benjamin

Kedvencelte 8

Most olvassa 6

Várólistára tette 42

Kívánságlistára tette 36

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Arthur Koestler: Alvajárók

Ritka szerencsés pillanat, amikor egy magasan kvalifikált szépíró és a nyitott tudományos gondolkodás egy személyben találkozik – az Alvajárók ilyen pillanat eredménye. Végig lenyűgözött az a lelkesültség, ahogy Koestler a természetfilozófia világát kezelte a babilóniai asztronómusoktól egészen a newton-i szintézisig. Ez a lelkesültség éppúgy lemérhető Kepler iránt érzett vonzalmán, mint Galilei-kritikáján – az volt a benyomásom, hogy ilyen éllel csak azt tudjuk bírálni, aki már-már személyes ismerősünk. Ez a helyenként lírai hév nagyon megkapó, mert jelzi, Koestler mély szerelemmel szereti a gondolkodás bátorságát, ami a tárgyalt elmékre oly igen jellemző – és ami engem is elkáptáztat, mert alig hiszem, hogy Isten (akit most mint munkahipotézist emlegetek) olyan világot teremtett volna, amit minél tüzetesebben megismerünk, annál távolabb kerülünk a teremtőjétől. Lássuk be, egy ilyen teremtett világ elég rossz vicc lenne – egy igazi patkányfogó.

Másrészt Koestler az igazi szintetizáló gondolkodók mintapéldánya. Arra törekszik, hogy az elemekből egészt hozzon létre, egyetlen gigantikus felépítményt. Persze az effajta építmények részleteikben esetleg vitathatóak, mégis lenyűgözőek, mert öröm továbbgondolni őket. A koestler-i szintézis bőven használ analógiákat – ilyen például a biológiai evolúció és a tudományos gondolkodás párba állítása. Előbbi is számos zsákutca, megtorpanás és tömeges fajkihalás után jutott el oda, ahova, és a természettudomány esetében sincs ez másképp. A nagy görög „kognitív forradalom” után, ami elhozta Püthagoraszt, Arisztarkhoszt, a heliocentrikus világképet és az atomokat, az agy behúzta a kéziféket, visszatáncolt és leragadt Platónnál meg Arisztotelésznél. Innentől kétezer éves böjt következett, amiből csak Kopernikusz, majd Kepler és Galilei, végül Newton szabadított ki minket. Ez a folyamat időbeliségében gyanúsan egyszerre zajlott a reformációval, ami újabb analógiára csábítja Koestlert, aki a két eseményt ugyanarra az igényre vezeti vissza: a megcsontosodott dogmatikával való leszámolás vágyára. Ugyanakkor az író tagadja, hogy tudomány és vallás elhidegülése törvényszerű lett volna, szerinte inkább hibás személyes döntésekre (elsősorban Galilei döntéseire, hogy pontosak legyünk) vezethető vissza. Ez Koestler megközelítésében szerencsétlen szakítás volt, hiszen amíg a XVI-XVII. században vallás és tudomány többé-kevésbé azonos nyelvet beszéltek (a jezsuiták közül kerültek ki a korszak legjobb csillagászai), addig a szakadás után nyelvük és univerzumuk szinte összevethetetlenül elkülönült, így fel is adták annak esélyét, hogy érdemben tanuljanak egymástól.

A harmadik analógia, amivel Koestler dolgozik, értelemszerűen a múlt és a jelen között állítható fel. Az író az ötvenes évek közepéből küldi hozzánk utószavát, abból a korból, amit alaposan meghatározott a félelem, hogy bolygónk atombomba által fogja megöngyilkolni enmagát. Ennek fényében értelmezendő az óva intés: Ember, vigyázz a tudományos zsákutcákra! Ne hidd, hogy feltalálni valamit önmagában bármit is jelent – keress hozzá koncepciót is, egy célt, ami meghatároz. És folyamatosan, újra és újra vizsgáld felül a dogmáidat, hogy nem megszokásból ragaszkodsz-e hozzájuk. (Ezt ő mondja, nem én mondom. Én így nem embereznék le senkit.)

Szóval nagy könyv, csodás könyv. Nem klasszikus értelemben vett természettudomány, a szónak abban az értelmében, hogy bár akad benne bolygópálya-modellezés és némi matematika, mégsem ezeken van a hangsúly – sokkal inkább magán a tudományos gondolkodáson, a folyamaton, amikor az elme szépen, lassan, kínlódva lebontja az elődei által épített mentális falakat, és a törmelékből új lakhelyet épít magának. És ez jó így, mert amíg előbbi elem Einstein és a kvantumfizikusok óta veszített aktualitásából, addig ez utóbbi örök. És az örök könyvek azok bizony a legjobb könyvek.

4 hozzászólás
>!
anesz P
Arthur Koestler: Alvajárók

Csillagászattörténetként kezdtem el olvasni, a könyvtárban ennél a polcnál találtam rá, de igazából ez eszme-, gondolkodás-, tudománytörténet. Viszont igazi tudományos- ismeretterjesztő: a stílusa nagyon olvasmányos és szórakoztató, könnyed. A tudományos, fizikai levezetéseket, amiből nincs sok, teljesen megértettem, pedig ezen a területen nem vagyok egy nagy talentum. Mindenkinek ajánlhatom bátran, senkit ne riasszon el a magas oldalszám!
Három főszereplője van a könyvnek: Kopernikusz, Kepler és Galilei. Megismerhetjük a munkásságukat, azt, hogy hogyan változtatták meg a tudományos gondolkodásmódot. Legfőképpen azonban az életükről, személyiségükről tudhattunk meg nagyon sok mindent. Egyikük sem egy könnyű ember, valamelyik kifejezetten ellenszenves, de mindegyikük élete egy kész regény. Egymással való kapcsolatuk is nagyon érdekes.
A cím, amikor először megláttam, azt hittem, hogy arra utal, hogy a csillagászok akkor dolgoznak, amikor más alszik. A művet olvasva azonban rájöttem a mélyebb összefüggésre, nevezetesen, hogy mint az alvajárók nem tudnak magukról, cselekedeteikről, ezek a tudósok sem voltak tisztában azzal, hogy mit is fedeztek fel. Kepler például csak mellékes dolognak tartotta a híres törvényeinek a feltalálását. Teljesen másként gondolkoztak dolgokról, ezért is emelkedtek ki a kortársaik közül, mégsem voltak képesek teljesen elvonatkoztatni magukat a kor eszmeiségétől. Ezért nem értették meg találmányaik súlyát, és a változást, amit elindítottak.
Nagyon sok téveszmét is eloszlat a könyv. Az egyik, hogy a tudomány fejlődése egyenes vonalú. Egyáltalán nem! Inkább bakugrásokhoz hasonlít. Aztán Galilei pere kapcsán: a per nem a tudományos munkásságának az elítélésére irányult, hanem Galilei tűrhetetlen magatartása, hibái, kötözködő, gúnyolódó természete és a kortársainak a mérhetetlen lenézése következtében indult ellene. Az egyház egyáltalán nem volt tudományellenes abban az időben, sőt Galilei volt az egyik akadálya annak, hogy nem 200 évvel korábban ismerték el a heliocentrikus világképet. Aztán Kepler sci-fi írása nagyon meghökkentő volt számomra. Miért torpant meg a fizika fejlődése napjainkban? Miért rossz a vallás és a tudomány elválása? Hogy jön össze az evolúció és az ember agyának a kapacitása, amikor annak még ma is csak 3-4%-t használjuk? Ezekre is választ kaphat az olvasó.Egy csomó érdekességgel, elgondolkodni valóval lepett meg a könyv.
Mindenkinek ajánlom, aki nyitott a világra!

>!
cinkos
Arthur Koestler: Alvajárók

Csak dőljünk hátra, és hagyjuk, hogy Koestler meséljen: arról, hogy babonázta meg a nyugati gondolkodást majd kétezer évre a Platón-féle kördogma, miként lehet, hogy Arkhimédész korában többet tudtak a világról, mint kétezer évvel később; engedjük, hogy bevezessen minket Koppernigk kanonok frauenburgi tornyába, hogy bemutassa, morális gyávasága hogy fedte el előle saját felfedezésének nagyszerűségét; hogy megismerhessük azt a Johannes Keplert, aki állandó konfliktusban állt környezetével és saját magával, mégis rátalált az égi harmónia törvényeire; hogy bejárjuk Tycho de Brahe saját szigetét, ahol a kor legfejlettebb csillagásztechnológiáját építette ki, s ahol zsarnokként uralkodott; hogy megismerhessük Galilei összeférhetetlenségét és álnokságát, amely által saját magát hajszolta bele a történelem egyik leghírhedtebb perébe, majd pedig eljussunk Newtonhoz és az egész történet káprázatos végkifejletéhez. Koestler két fő szempont alapján építi fel gigantikus művét: vallás és tudomány termékeny összhangban is állhatnak egymással, s amikor ez sikerül, akkor születnek az emberi kultúra legcsodálatosabb vívmányai; a tudomány fejlődése nem egyenes vonalú felívelés, sokkal inkább előrelendülések és megtorpanások állandóan váltakozó folyamata. A XX. századi tudomány állása pedig Koestler szerint épp egy ilyen megtorpanásról tesz tanúbizonyságot: mintha végleg megszakadt volna a kapcsolat a világ és a természet valódi lényegének a kutatása és a tudományok között. Koestler szerint a mai tudomány nem képes kielégíteni az ember elemi filozófiai kíváncsiságát, mindössze a mérőműszerek adataival van elfoglalva. A Kepler-féle, Püthagorasz-féle, Newton-féle nagy szintézis egyelőre sehol sem látszik.
Mindez – a kozmológia lélegzetelállító fejlődése, amely tévhitek állhatatos burjánzásán és zseniális tudósok karrierjének elképesztő vargabetűin keresztül vezetett el mai világképünk megformálódásához, ennek a könyvnek a lapjain életre kel és mi testközelbe kerülünk hozzá. Koestler bámulatos éleslátással, tökéletes áttekintéssel, remek humorral, veretes költőiséggel, kikezdhetetlen precizitással, nagy adag merészséggel és megfékezhetetlen mesélőkedvvel tárja elénk a nagy történetet – a nyolcszáz oldalas könyv egyszerre könnyű nyári kalandregény és ólomsúlyos tudományfilozófiai kódex. Nagyon-nagyon fontos olvasmány.

>!
thpth
Arthur Koestler: Alvajárók

Koestler jó író. Jelentősége elsősorban ott érhető tetten, hogy képes a nem reál érdeklődésűeknek is testközelbe hozni a természettudományok világát. A könyv olvasása közben magam is elcsodálkoztam, hogy mennyi utánajárásba kerülhetett számára, mire összeálltak ennek a monumentális alkotásnak az apró kis részletei. De mire is jók ezek a részletek? Gyanítom az idő lassítására és gyorsítására.

Ennek megértéséhez nézzünk egy látszólag ide nem illő történetet:
A gyorslábú Akhilleusz versenyt fut a gyorsnak egyáltalán nem nevezhető teknősbékával. Ki lesz a győztes? Nyilvánvalóan Akhilleusz. Legalábbis a józan ész és az s = v*t képlet alapján. De mi van akkor, ha az időt lelassítjuk, úgy ahogyan azt annak idején Zénon is csinálta. Akkor bizony Akhilleusz is csak közelít, de utol sose ér.
Koestler is játszik az idővel, amikor tobzódik a részletekben. Miközben persze a geocentrikus világkép is fokozatosan átalakul heliocentrikussá.

Koestler remek narrátor, de egy kissé szubjektív. Érezteti velünk a tetszését és a nem tetszését. A középkort sötétnek minősíti például. De itt álljunk meg egy pillanatra. A görög matematika ragyogása után a rómaik kora következett. Őket nem érdekelték az elvont számítgatások, csak a gyakorlatias dolgok. Sötétnek nevezhető-e a rómaiak világa? Vagy fogalmazzuk át a kérdést a Rómaiakat Gyűlölők Baráti Köre szemszögéből: Ugyan mit kaptunk mi a rómaiaktól? A sötét középkor mindazonáltal nem ért véget 1492-ben. Lobotómia műtéteket még a legújabb korban is végeztek. Vigyázzunk tehát a minősítő jelzőkkel!

Érdekes, hogy már a görögök is ismerték az atomokat és voltak elképzeléseik a napközpontúságra is. Miért nem ezek a paradigmák váltak a tudománypolitika meghatározó dogmáivá? Miért maradtak meg a köztudatban alternatív lehetőségekként? Ezekre a kérdésekre a matematikai eszközök kidolgozatlansága nem túl nyomós érv. Matematizált, azaz mért adatok alapján Galilei tétele a szabadon eső golyókról téves, mert a földi körülmények között a közegellenállással mindig számolni kell. Látszólag a mérések Arisztotelészt igazolják. Newton tétele, mely szerint létezik olyan vonatkoztatási rendszer, amelyben a vízszintes asztallapra helyezett golyók maguktól a végtelenségig mozognak, tapasztalatilag nem igazolható. Az ilyen vonatkoztatási rendszerek meglátásához zsenialitás szükséges. És ezzel el is érkeztünk a fő lassító tényezőhöz: A szemléletváltás, mi szerint a matematikai formát öltő törvényszerűségek állnak a természet működése mögött (és nem valamiféle első mozgató) hosszú időn keresztül a társadalmi berendezkedési viszonyok alapját érintette.

Koestler olyan elfogult időutazó, aki különösen érzékeny a politikailag szabályozott gondolatrendszerek torzulásai iránt. Elszántan üldözi az igazság teknősbékáját, miközben különböző korok nagy tudósainak az életéről tudósít. Átérezteti velünk mit érezhetett Akhilleusz Zénonnal szemben. Az idő lassan pereg, sok minden történik. És végül a teknőst tényleg sikerült nekünk embereknek utolérnünk, az egymásra épülő tudásunk segítségével.

Hurrá, és ezerszeres éljen! De most már éppen ideje egy újabb teknős után néznünk!

>!
István_Zachar
Arthur Koestler: Alvajárók

Kiváló olvasmány, élvezetes, gördülékeny. Meglepő őszinteséggel rántja le a leplet a tudománytörténet vélt héroszairól, s mutatja be gyarló emberségüket. Abszolút üdítő volt végre tényszerűen olvasni arról, hogyan is működött ezeknek a legendás tudósoknak az agya, s hogy mennyire nem azt az utat járták be az elméleteik megformálása során, mint amit az utókor tulajdonít nekik. Ironikus, de Koestler is abba a hibába esik, mint hősei. Kortársai közt nem ismeri el (vagy fel) a legfontosabb kozmológiai paradigmaváltót, akit aztán az idő igazolt: Einsteint. Természetesen a könyv megírásakor, ahogy azt maga az Író is megjegyzi, Einstein elméletei még nem épültek be teljes mértékben a közgondolkodásba, kozmológiai világképünkbe. Az azóta eltelt fél évszázad alatt ez megtörtént.
Ami az életrajzi leírásokat illeti, szerintem az Író helyenként túlságosan is elveszett a részletekben, melyek jócskán többet tesznek ki, mint maguk az egyes kozmológiai modellek. Tény, hogy a mű nem kozmológia-történeti enciklopédiának készült, hanem kortörténeti, tudományfilozófiai darbnak, s így nem várható el tőle, hogy a személyeket háttérbe szorítsa a modellek javára.
Ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a tudomány tényleges (valódi) történelme iránt.

>!
lencsemate IP
Arthur Koestler: Alvajárók

Nem hittem volna, hogy végigolvasom. Most meg pakolom a kedvencek közé. Mindenkinek érdemes lenne elolvasni, tényleg sztereotípiákat és legendákat döntögető mű. De ezt nem öncélúan teszi. A stílusa pedig remek.

>!
libapásztor
Arthur Koestler: Alvajárók

Ez első rész és az utolsó (az epilógus) a lényeg. A középső, a leghosszabb, ahol Kopernikusz, Kepler, Tycho Brahe és Galilei tévelygéseiről, illetve a newtoni kiteljesedésről olvashatunk, amolyan tudomány és kultúrtörténeti értekezések sora, ami izgalmas, de kevésbé különleges..
Az epilógusban leírtak mellbe vágtak, mert igazából a vaskos könyv olvasása közben nagyjából állandóan ezek a gondolatok motoszkáltak odabenn…
1. Vajon Kopernikusz, Kepler, Galilei alvajárása nem ugyanaz a jelenség-e, ami a mai elméleti fizika alvajárása ? A lényegen való tapogatás, annak ezerszer való körbejárása, el nem érése… A régieknek égi kerekeket, Kopernikusznak negyvenegynéhány epiciklust kellett beépíteni, hogy a rendszerük működjön, a maiaknak mindig egy-egy új dimenziót (nem tudom hánynál tartunk). Biztos, hogy lényegesen egyszerűbb az egész. Az égi kerekek eltűntek, az epiciklusok eltúntek néhány kézenfekvő felfedezés következtében.. a sokdimenziós világ is valószínű így fog eltűnni, mikor egy zseni rájön arra, ami végig az emberiség lába előtt hevert… nap, mint nap belébotlott.
2. A klérus, de főleg az akadémista tudóstársadalom hozzáállása a tudomány (illetve az áltudomány) következtetéseihez. Nem szabad elfelejteni, hogy a föld gömbformája, illetve gömbszerű formája, a mozgása, forgása, keringése, a világ változatlansága egykor az áltudomány kategóriájába tartozott. Érdemes körülnézni, hogy ma mi tartozik oda…
Nem érdekes-e, hogy azon ma már senki sem csodálkozik, hogy az elektron úgy jut az egyik pályáról a másikra, hogy közben nem teszi meg a kettő közti utat, de ha ugyanilyen közvetítés nélkül, ismert érzékszervek nélkül jut információ a tudatunkhoz, vagy más ember tudatához, az áltudomány…
Hogy a zsiráfnak hosszú nyaka van az evolúció, mert a zsiráfnak hosszú nyakra van szüksége, a teknősöknek páncélra van szükségük, evolúció.. de az embernek miért van szüksége olyan agyra, aminek a kapacitását csak néhány százalékban tudja kihasználni.. evolúció??
Én azt is elképzelhetetlennek tartom, hogy mirigyek és hormonok által vezérelt mechanizmus lennék.. miközben olyan agyam van, amiről feljebb írtam.. vagy olyan elektronok vannak az alkotórészeimben, amelyek úgy kerülnek egyik pályáról a másikra, hogy közben egy pillanatra sem találhatók meg a pályák közti közegben… (???)

1 hozzászólás
>!
eipi_1
Arthur Koestler: Alvajárók

Egyszerűen zseniális alkotás!
Az ember nem gondolná, hogy egy ilyen hosszú könyv végig le tudja kötni a figyelmét, de aztán rájön, hogy mégis.
Koestler igazán részletesen és mélyen utánanézett a dolgoknak. Egyszerre objektív és (a jó értelemben) szubjektív is a könyv. A XXI. század kis biztonságosnak és szilárd alapokon álló dobozaiban ülő embereinek a legjobb kérdéseket ülteti el a buksijában.
KÖTELEZŐ OLVASMÁNY! :)

>!
batyuvitéz
Arthur Koestler: Alvajárók

Nagyon jó könyv. Hosszú, de érdekes. Alapos, olvasmányos. Ha lenne időm, olvasnék mást is Koestler-től.


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

A tudomány és a tudományosság szempontjából az intézményes kereszténység első hat évszázada olyan jégkorszaknak számít, melyben a fagyos síkság fölött csak a neoplatonizmus sápadt holdfénye dereng.
Az olvadás nem a Nap hirtelen felemelkedésével, hanem az Arab-félsziget felől Mezopotámián, Egyiptomon és Spanyolországon át közelítő, kanyargós, meleg szellemi Golf-áramlat, a mohamedanizmus révén következett be.

140. oldal

10 hozzászólás
>!
Kuszma P

A tragédiát az okozta, hogy az Ágoston építette hídon nagyon is szabályozott volt a forgalom. Isten Városának vámkapujánál visszafordítottak minden, az antikvitás tudásával, szépségével és reménységével rakott szekeret, mert minden pogány eredetű dolog „aljas és visszataszító ördögök mocskával szennyes…” Távozzon hát Thalész az ő vizével, Anaximenész a levegőjével, tüzükkel a sztoikusok és Epikurosz meg az ő atomjai.
És távoztak. Egyedül Platón és tanítványai nyertek bebocsáttatást és részesültek szíves fogadtatásban, mert ők tudták, hogy a tudás nem szerezhető meg a test érzékszerveinek segítségével, és allegórikus kiegészítést kínáltak a Genezishez: az Édenkertből kiűzött Ádám egyenesen a Barlangba vezettetett, hogy megláncolt trogloditaként folytassa életét.

117. oldal

11 hozzászólás
>!
Kuszma P

A vallás nem nyerheti vissza régi erejét, amíg nem képes úgy szembenézni a változásokkal, mint a tudomány. A vallás mindig támad vagy védekezik. Úgy festi le magát, mint ellenséges hadaktól körülvett erődítményt. Minden efféle ábrázolás kifejez bizonyos féligazságokat – ezért olyan népszerűek. Ez a beállítás pedig igen alkalmas arra, hogy felszítsa a harcos pártszellemet – ami valójában a hit végső hiányát leplezi le. Nem mernek változtatni, mert félnek, hogy a szellemi üzenet kiszabadul a pedáns szóképek világából…
A. N. Whitehead: Science and the Modern World

761-762. oldal

4 hozzászólás
>!
Kuszma P

Ha hibás és téves eredményeim mégiscsak megközelítették a valóságot, az kizárólag a véletlen műve volt. … Ezek az okoskodások nem érdemlik meg a nyomdafestéket, ám örömömre szolgál a visszaemlékezés a tévutakra és vargabetűkre; arra, hogy hány fal mentén kellett végigtapogatóznom tudatlanságom sötétségében, mire megtaláltam az ajtót, melyen át az igazság fénye beáradhatott. … Az igazságot mindig valahogy így képzeltem el.

Johannes Kepler: Mysterium Cosmographicum

367. oldal

>!
Kuszma P

Freud világában Kepler fiatalsága a neurózis szublimációjának története; Adlerében a sikeresen kompenzált kisebbrendűségi komplexusé, Marxnál a történelem válasza a pontosabb és használhatóbb navigációs tabellák iránt felmerülő követelő igényre; a genetikus szempontjából bizonyos korcs gének sajátos kombinációja. Ám ha csupán ennyiből állna a dolog, minden dadogós Démoszthenésszé válna, s a szadista szülőket a legnagyobb megbecsülésnek kellene öveznie. Lehet, hogy a Merkúrral konjunkcióban álló Mars – némi kozmikus fűszerezéssel – éppoly jó magyarázat minderre, mint a fentiek közül bármelyik.

371. oldal

>!
Kuszma P

Az OGPU és az inkvizíció hasonlósága sokkal több, mint holmi, a politikai zsargonban is használatos metafora. A titkosság, mely az eljárás teljes egészét, sőt azt is elfedi a vádlott elől, hogy egyáltalán vádolják valamivel; a védelem hiánya; annak feltételezése, hogy a vádlott bűnös, amíg ártatlansága be nem bizonyosodik, a pszichikai ráhatás módszere, a fenyegetés és a pártfogó atyai bátorítás váltogatása és mindenekelőtt az a metafizikai axióma, alapfeltételezés, hogy az egyház és a vezeklő szándékai azonosan – csupán a legszembeötlőbb vonások, amelyeket az OGPU beható tanulmányozás után átvett az inkvizíciótól.

696. oldal

>!
anesz P

Tudományos kutatás dolgaiban nem ismerte a magántulajdon fogalmát. Ez a magatartás napjaink tudósai között is szokatlan, Kepler idejében azonban egyenesen őrültségnek tűnhetett; ám ez volt fantasztikus és ellentmondásos egyéniségének legelbűvölőbb vonása.

577. oldal Keplerről

>!
anesz P

A harmincéves háború óta az egyház soha nem fojtotta el a gondolatot és a szólás szabadságát oly mértékben, mint azt tette a „tudományos” ideológia alapjain álló náci Németország vagy a Szovjetunió.

754. oldal

>!
anesz P

Lényegtelen, hogy a felmerülő kérdések egyikére – másikára nem találta meg a helyes választ; amint a hőskor ión filozófusainál, a reneszánsz gondolkodók esetében is úgy áll a dolog, hogy még a megtalált vagy megtalálni vélt válaszoknál is nagyobb érdemnek kell tartanunk a forradalmi jelentőségű kérdések megfogalmazását. Paracelsus és Giordano Bruno, Gilbert és Tycho Brahe, Kepler és Galileo Galilei rátaláltak néhány máig is érvényes igazságra, de főleg és elsősorban mindnyájan a kérdezés mesterei voltak. Post factum nem könnyű felmérnünk, hogy mekkora képzelőerő, eredetiség és merészség kellett a soha még meg nem fogalmazott kérdések megformálásához, de e vonatkozásban a pálma mindenképpen Keplert illeti meg.

365. oldal

>!
anesz P

Egy modern tudós a tudományos forradalommal kapcsolatban a következő szellemes megjegyzést tette: „Az egész magasztos és lenyűgöző történet egyik legkülönösebb jellegzetessége, hogy legfontosabb szereplői közül egy se volt tisztában azzal, hogy mit is csinált, és hogyan csinálta.” Kepler is felfedezte a maga Amerikáját, s mindvégig úgy hitte, Indiában jár.

386. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Richard Panek: 4% univerzum
Victor F. Weisskopf: Tudás és csoda
Magdics Gáspár (szerk.): Tanulságosabb fejezetek a természettudományok köréből
Helmut Hornung: Fekete lyukak és üstökösök
Bernard le Bovier de Fontenelle: Beszélgetések a világok sokaságáról
Simon Singh: A Nagy Bumm
Esko Valtaoja: Mindentudó kézikönyv
Szabó Árpád: Antik csillagászati világkép
Hédervári Péter – Marik Miklós – Pécsi Tibor: A Vénusz és a Mars ostroma
Timár László: Galileo Galilei