Detektívek 91% 69 csillagozás

Hailey egyik legjobbja, nem a szokvány krimi, izgalmas, fordulatos és érdekes. Letehetetlen!

@jehuka és @robinson, veletek biztos a találkozás ennél a könyvnél. Vagy azért mert ti olvassátok és én dicsérem, vagy mert éppen én olvasom és ti helyeseltek. Igaz? Arra kérlek benneteket, ha két éven belül újra „látnátok a kezembe”, lökjétek ki onnan. Megmagyarázom.
Nagyon szeretem Hailey regényét, kicsit úgy, mint amikor valami borzalmas dolog megbabonáz, odabetonozza a tekinteted, vonz és kiráz a hideg. Tisztába vagy azzal, hogy ebből nemalvós éjszaka lesz, hogy hányni fogsz, de van benne valami titok, valami olyan amibe a valós életbe még véletlenül sem szeretnél belenézni. Nemhogy belenézni, de még hallani se róla. Eddig csak ezeket éreztem a sorok között, ennél az olvasásnál viszont megláttam benne azt is, hogy mennyire elmúlt felette az idő, mennyire magyarázós. Nem szeretném elveszíteni azt, amit eddig adott. Vonz ez a könyves világ, fogjatok le. :)

Hosszú ideje hallgattam ismerőseimtől, hogy milyen nagyszerű regény a „Detektívek” és hogy igazán el kellene már olvasnom. Egy nap az Újgyőri-főtéren bóklászva – spoiler – megálltam az antikváriumos ablakánál, ahol most már maga a könyv is igyekezett felhívni figyelmemet, így ezt már jelnek fogtam fel, és újfent nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Életem egyik legjobb döntése volt.
A katolikus papból kiváló rendőrségi nyomozóvá lett Malcolm Ainslie épp vakációzni indulna, amikor megdöbbentő üzenetet kap: a többrendbeli gyilkosságért kivégzésre ítélt rab, Elroy Doil halála előtt gyónni szeretne. A nyomozó beleegyezik a sorozatgyilkos meghallgatásába, aki megígéri, hogy felfedi a bűncselekmények hátterében álló igazságot. Innen indul a mesterien szőtt történet, amelyben rengeteg csavar után bontakozik ki főhőseink múltja. Igazi fájdalmas, mélyre húzó thriller, gyakorlatilag kötelező olvasmány a műfaj iránt érdeklődők számára. Joggal mondhatom: hideglelős, zsigerekig hatoló. Megkímél a hatásvadászat legcsekélyebb gyanújától is: nem olvashatunk vészjósló szögben meglendített baltát, vérben ázó holttesteket, kiguvadt szemű démonokat, de még fantasztikus lényeket sem. Ellenkezőleg: a képzeletedet mozgatja meg, az elméddel hadakozik. Az ismeretlentől, a láthatatlantól való félelmedet gerjeszti. Ilyen a jó krimi. Ilyen az igazi, míves krimi. Ilyen Arthur Hailey 1997-ben írt mesterműve, „A detektívek”.

Hailey utolsó könyve. Nekem az első tőle (és lehet, hogy az utolsó). Hailey nem volt krimi író, ő bestseller író volt, ami az ő esetében azt jelentette, hogy beleásta magát bármilyen sikeresnek ígérkező témába, aztán írt belőle egy sztorit, amit általában zabáltak.
Ebben az esetben is ezt tette, egyértelmű, hogy belső információkat épít be a szövegbe, de ezt oly módon, hogy néha kikönyököl a könyvből. „Na figyelj csak pajti, azért csinálják így a rendőrök, mert…”.
Pedig jól indul a sztori, van egy sorozatgyilkosunk, aki a kivégzése előtt fel akar tárni valamit a nyomozó előtt, aki letartóztatta. Miközben az autó száguld a börtön felé megismerkedünk az ügy részleteivel. Aztán, miután megtudtuk a vallomást, kb a regény felénél, nagyon leül az egész. Ez köszönhető a sok kitérőnek, fecsegésnek, a fölös információk közlésének, a nyilvánvaló tények szájba rágásának, a sok önismétlésnek. No meg annak, hogy Hailey felrúgja a krimi egyik alapszabályát. Míg a könyv egy izgalmas whodunit kriminek indul gyakorlatilag a 300 oldal környékén már az író is nyilvánvalóvá teszi, hogy ki a tettes, és innen a történet átmehetne egy suspense történetbe, csakhogy elmarad az izgalom. Gyakorlatilag átismételjük, amit eddig is tudtunk, majd szépen megoldódok az ügy, ahogy az várható. Ennél több kell egy jó krimihez.

Könnyen olvasható, szerethető krimi, kb. a könyv 3/4 részéig. A történet jól indul. Egy nagyon szerethető nyomozóval, aki éppen szabadságra készül, hogy megmentse a házasságát és egy sorozatgyilkos, akit pár óra választ el a kivégzéstől és egy gyónás, ami mindent felborít. A baj csak az, hogy az író felfedi a gyilkos személyét és indokait 100 oldallal a vége előtt. Utána már nem érdekelt.

Érdekes, jó stílusú, lendületes regény. A főszereplő Malcolm Ainslie, nyomozó Miamiban, különleges személyiség, fiatalon felszentelt papként szolgált.A nagyon jól megformált karaktereket nem kizárólag személyleíráson keresztül ismerhetjük meg, személyiségüket, jellemüket a múltban történt események felidézésével mutatja be Hailey. A háttér legalább annyira fontos, mint a bűnügyi történet. Kegyetlen gyilkos kerül rendőrkézre, aki kivégzése előtt kizárólag Ainslie detektívvel akar beszélni, mivel ő egykor pap volt, és a gyilkosságok is kapcsolódnak a Jelenések könyvéhez. A krimiben együtt van a kitalált történet és a valóságos rendőri munka, ahol sok kulisszatitkot is megismerhetünk. Megérdemelten sikeres író Arthur Hailey.

Nagyon korrekt krimi, ami azonban többet is kínál, mint egy sorozatgyilkosság felderítése. A rendőri munka és egy jól kitalált nyomozó karaktere is a történet javára írható.

Ainslie nyomozó a gyilkossági osztály megbecsült tagja, aki 10 éve még pap volt. Övé volt a gyilkosságsorozat, amelynek végén Elroy Doil börtönbe került sorozatgyilkosságért, és halálra ítélték. A kivégzés előtt még beszélni akar a nyomozóval: mindent bevall, egyet kivéve. Egy olyan házaspár gyilkosának is tartják, ami nem az ő lelkén szárad. Ainslie, akinek az az eset szintén gyanús volt, kész rá, hogy az eset végére járjon, miközben az új gyilkossági ügyét sem hanyagolhatja el.

Jó a regény, mint krimi. Több ügynek is a végére járnak a történet folyamán, csapatként dolgoznak össze, és sokféle eszközt használnak. Tárgyi bizonyítékok, motivációk, alkuk, kihallgatások, elméletek, melyeket aztán alá kell támasztani. Az esetek is olyanok, hogy nem elképzelhetetlenek, ha azért a fő szál elég durva elemeket is kapott – pedofília, családon belüli erőszak…
Ehhez hozzájön, hogy arra is ad egy kis rálátást, hogy ebben a szakmában is mennyire számítanak a kapcsolatok. Lehet valaki bármilyen jó rendőr, ha a kellő kapcsolatokkal rendelkező személy pipál rá, a karrierje megfeneklik. Ahogy magának a rendőrségnek is figyelnie kell a politikai érdekekre, hiszen a kinevezések, büdzsé másoktól függ. Az egészben van valami korrupt és lehangoló, és kétlem, hogy a regény keletkezése óta orvosolták volna a visszásságokat.

Jó a szerkesztés. Alapvetően Ainslie szála lineárisan halad előre, de a más ügyek, majd egy nagyobb flashback történet is megszakítja. Szépen összeáll az egész, és hiába az időbeli bontás, logikailag illeszkednek a részek.

Izgalmas ellenfelet is sikerült alkotnia a szerzőnek. Egyszerre van benne jelen egy pszichopata gátlástalansága és intelligenciája, miközben azért lehet sajnálni, hogy miért és hogyan lett ilyenné.
Ainslie pedig sok tekintetben kiváló hős, de a szerző neki is adott gyengeséget. A papi múlt szerintem izgalmasabbá teszi, a nőkkel valló viszonya meg emberivé, nem egy mesefigura, nem egy tökéletes ember, aki történetesen rendőr.

A stílusa is jó, filmszerűen pörgeti a jeleneteket, sok párbeszédet alkalmaz és a leírások is pont fogamra valók. Nem túl sok, de annyira alapos, hogy a szereplőkkel, helyszínekkel, stb. tisztában legyünk.

Tetszett ez a regény!

Előre kell bocsátanom, hogy kissé elfogult vagyok, mert az író nagy kedvencem!!!
Mikor a főiskolán elolvastam az első regényét…. -már akkor éreztem, hogy ez egy hosszú és tartalmas kapcsolat lesz közöttünk. Ebben most sem kellett csalódnom.
Bár néhol érződik, hogy a regény 1997-ben íródott… -ám a legtöbb részen nem fogott az idő.
Volt olyan rész, amit olvasás közben feleslegesnek éreztem, de a végén kiderült, hogy arra is szükség volt.
Szóval, ha valaki izgalmas történtre vágyik, ahol folyamatosan fenntartják a feszültséget… Bátran vegye kézbe ezt a könyvet. Nem fog csalódni a Detektívekben!…

Tökéletes nyári olvasmány. Kicsit fura, hogy mindenki jó, mindenki szeret mindenkit. spoiler. Nem az a fajta krimi, amikor az utolsó oldalig nem derül ki, ki a tettes, ennek ellenére izgalmas sztori. Ami nem annyira tetszett: a főszereplő jelleme. A tökéletessége ellenére az író ad neki szeretőt, akivel a viszonyát egyáltalán nem bánja, tiszta a lelkiismerete. Sőt, a könyv végén kikacsint neki még egy lehetőség… Nem vagyok álaszent, de ha valakit példaképnek állítanak be, akkor legyen már példamutató minden tekintetben.

Meglepő volt, hogy nem volt meglepő.
Elmaradt az izgalom, hogy vajon ki a gyilkos? Azért ez így mégsem az igazi…