Tanulmány ​vérvörösben (Sherlock Holmes történetei 1.) 90% 101 csillagozás

Számomra ez a Doyle-történet leginkább viktoriánus bája miatt működik – ami egészen pontosan abból fakad, hogy nagyon könnyű a viktoriánus kor paródiájaként olvasni. Itt van ez a két fazon: Holmes és Watson. Holmes maga a viktoriánus férfiideál negatívja: a bogaras átváltozóművész, aki nem mellesleg adrenalinfüggő is. Ma nyilván bungee jumpingolna vagy raftingolna, esetleg a Népliget környékén járná a kocsmákat lila sállal a nyakában – ám a XIX. század végén kénytelen volt gyilkosságokat megoldani, illetve a gyilkosságok szüneteiben kokainozni. Specialitása, hogy csak ránéz valakire, és rögtön látja, melyik skatulyába lehet beleilleszteni – mert bizony a viktoriánus kor mániája volt, hogy mindenkinek megvan a maga ökológiai fülkéje. Csak Sherlocknak nincs. Ő a nagy outsider. Watson viszont ugyanezen férfiideál leegyszerűsített karikatúrája: lovagias, távolságtartó, de érzékeny, művelt, de azért nem túl okos. (Illetve mondjuk ki nyíltan: elég butácska szegény. Egy papagáj is tudná helyettesíteni, feltéve, hogy megtanítják neki a „De hisz ez hihetetlen, Sherrrrlock!” és a „De ezt meg honnan tudta, Sherrrrlock?” mondatokat.) Ők, ez az össze nem illő kettős felelősek az egész Holmes-univerzum dinamikájáért. Persze akad itt gyilkosság is spoiler, de csak azért, hogy ez az intellektuális értelemben vett Stan és Pan páros megfelelően idegborzoló díszlet előtt keringőzhessen: umpappa-umpappa, jaj, Watson, ön már megint rálépett egy holttetemre. Oh, bocsásson meg, Holmes, egy picit elbambultam. Umpappa-umpappa. És így tovább.

A Robert Downey Jr. féle filmek meghozták a kedvem a Sherlock Holmes történetek elolvasásához.
Bár nem igazán tudtam, hogy mire számítsak, mert ez volt az első könyvem a szerzőtől, végül is nagyon kellemes olvasmányélménynek bizonyult.
Gyorsan lehetett vele haladni, és izgalmas volt végigkövetni a nyomozás menetét.
Biztos, hogy még fogok olvasni az írótól.

„A következtetés tudománya” – ez az, amit Sherlock Holmes tökélyre fejlesztett. Olyannyira, hogy szinte az emberek veséjébe lát. Zseniális észjárásának és sajátos módszereinek köszönhetően hamar meglesz az elkövető, bónuszként pedig egy olyan kalandos élettörténetet is megismerhetünk, ami a gyilkosság tényét ugyan nem tudja felülírni – nem is ez volt a célja –, de valahogy mégis átértékelődnek a dolgok…. Watson doktor szintén „hozza a formáját”: most is csak a sötétben tapogatózik, nem előidézője, csak követője és krónikása a történteknek. spoiler

Végre elolvastam én is az első Sherlock Holmes-történetet. Azt, amelyben a híres detektív és hűséges árnyéka, Dr. Watson útjai kereszteződnek. Ki gondolta volna, hogy lakáseresési gondokból született ez a híres páros. Ehhez persze kellet két magányos, anyagiakban eléggé szűkölködő fiatalember, aki hajlandó megosztani egymással a hétköznapjait, meg persze alkalmazkodni egymáshoz úgy, hogy egyetlen közös vonásuk a lustaság. A regény, bár természetesen egy bonyolult ügy kinyomozásának története is, számomra elsősorban a két fő karakter bemutatása, viszonyuk alakulása szempontjából érdekes. Az elbeszélő megismerteti (Watson nézőpontjából) az ugyancsak excentrikus, különc, sok tekintetben a normáktól eltérő, szenvedélyesen kutató, néha búskomor, többnyire beképzelt és gunyoros, de kétségkívül a megfigyelés és következtetés terén rendkívüli tapasztalattal és rátermettséggel rendelekező tanácsadó detektívet. Meg persze magát a naplóírót is, az elején szkeptikus, majd lassan rajongóvá váló, épp szabadságát töltő, sebesült katonaorvost, aki bár szürkeállomány tekintetében picit elmarad a mestertől, egyébként böcsületes fia a hazának, és rendelkezik, a maga határai közt, mindazzal a belbeccsel és külcsínnel, amelyekkel egy korabeli úriembernek a társadalmi elvárásoknak megfelelően rendelkeznie kell. Éééés, Dr. Waatson sem akárki azért, hiszen nemcsak Holmes, hanem ő is képes bravúrokra a maga szakterületén spoiler. Nem is beszélve arról, hogy az írás révén a megbecsülés és elismerés lehetőségét véli biztosítani újonnan megismert bálványa számára, miközben az újságok a hétköznapi adottságokkal rendelkező Lestrade és Gregson detektíveről zengenek ódákat, nekük tulajdonítva az ügy zseniális megoldását. Hát igen, a zsenik mindig a rövidebbet húzzák a saját korukban.

Bevallom őszintén, engem a krimiszál egyáltalán nem nyűgözött le, maga a szerkezet sem – a többnézőpontúság nagyon felszabdalja a regényt, hol Watson naplóját olvassuk, hol egy mindentudó elbeszélő ugrik be, elmesélni (eléggé hosszan) a kalandregénybe illő előzményeket (a tettes kilétére már a kisregény közepén fény derül), hogy majd ismét Watson naplóját olvassuk, mely jegyzőkönyveket idéz, a tettes vallomását, újságcikkeket ésatöbbi.
Sokkal inkább tetszett viszont az, hogy végig tudtam mosolyogni szinte az egész történetet. Nagyon jólesett humoros-parodisztikus oldaláról figyelni az egészet, mármint a két főalakot és a nyomozás folyamatát, mert a mormon kitérő kevésbé volt vicces (nem is ragadott meg különösképpen). De mindezek mellett sem nyűgözött le Conan Doyle. Azt hiszem, szükség lesz még pár Homes-történetre, hogy el tudjam dönteni, sikerül-e igazán megkedvelnem őt meg barátját. A kis belga kétségkívül még mindig közelebb áll a szívemhez.

Na ez még nekem is tetszett, pedig nem vagyok Sherlock rajongó. Csavaros, összetett volt, tetszett, hogy a múlt és az indíték egy külön történetben volt elmesélve, izgalmas volt,hogy hogy fognak a szálak összeérni. Itt még Sherlock tökéletessége sem ment az agyamra. Jó krimi.

Érdekes és izgalmas eset volt a Sherlock történetek közül.
Különösen tetszett, hogy Sherlock és Watson összeismerkedésének történetével kezdődött. Mindig érdekelt, hogy hogyan keveredhettek össze.
A történetnek az előzmény története is le van írva a kis regényben, amellyel még szélesebb képet kaptam az eseményekről.
Remek volt.

A filmek, sorozatok, és a tízévesen elolvasott A sátán kutyája most nem számít, és akkor mondhatjuk, hogy elkezdtem az ismerkedést Holmes-szal és Dr. Watsonnal. Kötelezővé tenném a sorozatok időrendben való olvasását, legalábbis a magam számára, így mégiscsak lesz egy íve az egész történetnek.
Nem, mégsem tudom függetleníteni magam a filmektől, mert előttem egyfolytában Robert Downey Jr. jelenik meg Sherlock-ként, meg Jude Law Watsonként… kettő lett, maradhat?

Lassan, de beszippantott a Sherlock őrület! Rajongó lettem! :D Robert Downey Jr.-os filmeket már pár éve megnéztem, azt hiszem A sátán kutyája egyik feldolgozását is láttam már. A Sherlock sorozatot pedig végre végig láttam és reménykedem folytatásban. Addig is ismerkedjek meg az eredeti sztorikkal. Első állomás pipa.
Izgalmas rejtély volt, melyet furfangosan oldott meg Mr. Holmes. Kicsit számomra furcsa volt a közbevágott történet, ami a forró Utah-ban játszódott és elmesélte a gyilkos indítékait. Nem annyira keltette fel érdeklődésem, meg is ijedtem kicsit, hogy hova lett a detektív páros, de aztán lezárták szuperül a kalandot. ezért a minusz fél csillag

„Mai szemmel a regény elég statikus, nincsenek benne nagy kalandok, ki sem igen mozdulunk a Baker streetről – még a gyilkos is házhoz jön. Viszont felettébb szórakoztató volt azt megfigyelni, hogyan bánik Holmes az emberekkel és milyen az észjárása. Nyomozónk itt is önhitt és hiú karakter, azonban nem annyira durva, mint amilyennek a tévésorozatban megismertem. De mindenképpen lenyűgöző. Egyelőre nem sokat tudunk meg róla és másik főszereplőnkről sem, de ez nem is szükséges, hiszen figyelmünket inkább a gyilkosság megoldása köti le. Ez a rejtély jól van gombolyítva, érdekes, hogyan lehet véghezvinni, de még érdekesebb, hogyan oldható meg. Minden elem adott, csak össze kell raknunk a kirakós darabjait. És nyilván ebben briliáns Sherlock Holmes.”

Bővebben és egy kis sorozat-összehasonlítással együtt: http://tubicacezar.blogspot.com/2015/11/sherlock-holmes…

E. A. Poe Dupin történetei után egy újabb klasszikus detektív munkájáról olvashattam a Tanulmány Vérvörösben lapjain, méghozzá Sherlock Holmes és hű csatlósának, Watsonnak első közös ügyét. Az eset különlegessége, hogy Doyle nem kis önbizalommal kreálta meg főhősét, aminek az is jele, hogy szívesen élcelődik elődjének detektívmunkáján. Holmes karakterének mindenesetre nem kellenek motivációs poszterek, ahhoz, hogy higgyen önmagában és ezt nem is rejti véka alá.:)
A Vérvörös Tanulmány eleinte kicsit lassabban indult be, számomra, mint, ahogy azt terveztem, mert ha Dupin szeretett filozofálni a detektíveskedésről, akkor Holmes imádott. Ugyanakkor a történet első fele így is érdekes volt, számomra, mert a számos mozgóképes adaptáció után végre az eredeti történetét is megismerhettem a két főszereplő találkozásának.
A nyomozás kezdetével azonban már beindult a történet és azt kaptam amit vártam. Egy olyan rejtélyt, amit a nagy leleplezésig, csak főszereplőnk értett. A mű nagy erénye, ellentétben a filmes Holmes történetekkel itt jön. Ugyanis kap az olvasó a mű második felében egy rendkívül jól megírt flashback történetet, mely egészen a rejtélyes gyilkosságig vezet, ahol is összeér a két történet és kicsúcsosodik főhősünk leleplező beszédében.
Megint csak pozitívan csalódtam és a folytatás nem kétséges. Végül pedig képzeljünk ide egy kis ömlengést, arról, hogy mennyire örülök, hogy léteznek a Helikon Zsebkönyvek.:)