”Nos, miután észrevettem, barátom, hogy az ön bal kezének mutatóujja és hüvelykujja között krétapor van, gyerekjáték volt megállapítanom, hogy nincs szándékában dél-afrikai aranybányákba fektetni csekélyke tőkéjét.”
Viktoriánus detektívromantika! Nem tudom, létezik-e ilyen fogalom, vagy van-e értelme, de engem beszippantott. Vicces ilyet mondani egy könyvre, amit szűk 2 év alatt olvastam el, még ha egy 700 oldalas monstrumról beszélünk is. Mentegetőzhetnék, hogy a szüleimnél volt a könyv, ritkán nyílt alkalmam olvasni, blablabla, de igazság szerint szándékosan alakítottam így a dolgokat, mert meggyőződésem, hogy ezek a történetek nem – vagy csak korlátozottan – működőképesek, ha az ember a szokásos módon, előlaptól hátlapig olvassa el néhány nap, esetleg hét alatt, mint egy „hagyományos” könyvet. Ha így tettem volna, most valószínűleg másfél csillaggal kevesebb virítana odafent.
Ehhez bizony hangulat kell, átszellemülést igényel, ami nekem szerencsére könnyen ment a méretes szünetek miatt, egyúttal megelőztem azt is, hogy esetleg unalmassá váljon. Mert ezek a történetek az ábrázolt korban életképesek leginkább, mai szemmel és ingerküszöbbel pedig némelyik egyenesen nevetségesnek hathat, ha az olvasó elmulasztja az említett „ráhangolódást”. Kritizálhatnék ezer dolgot, kezdve a (néhány kivételtől eltekintve) kiszámíthatóan idillikus befejezésekkel, a könyvben felvonultatott gyermekded orvostudományon keresztül (kézrátétellel diagnosztizált fatális szívbetegség, érzelmi traumák hatására ideggyengeségtől, „idegláztól” vagy bármilyen egyéb láztól azonnal elhalálozó szereplők) Sherlock Holmes „gyurmaemberségéig” bezárólag, aki lényegében nem is ember, hanem egy formátlan „démon”, akinek a tulajdonságai és képességei néhány állandó jellemzőtől eltekintve, kis túlzással úgy változnak, ahogy az aktuális történet éppen megkívánja. Ha verekedni kell, akkor „bivalyerős” bokszoló, ha állóképesség szükséges, akkor született atléta, ha elkerülhető a fizikai konfrontáció, akkor az erőszak minden formáját megvető entellektüel, aki nem mellesleg remekül hegedül és kiváló kémikus. Amolyan ős-MacGyver. Csak okosabb. És jobb megfigyelő. De valahogy mégiscsak jól áll neki, és nem tudok haragudni érte, mert ügyelt rá a szerző, hogy ne idealizálja a végletekig. Mikor már elhinné az olvasó, hogy tévedhetetlen, akkor egyszer-egyszer túljárnak az eszén, vagy mikor már szuperembernek képzelné, akkor emlékeztet az író, hogy egy álmatlanságtól gyötrődő morfinista/kokainista, aki munkaidőn kívül szinte mindig szenved.
Nem, ezek tényleg olyan apróságok, amik felett szemet tudok hunyni, mert a könyv erőssége számomra abban rejlik, hogy időkapszulaként funkcionál. A történetek körítése, részletei, a szereplők modoros viselkedése, mindennapi csevegése révén elrepíti az olvasót a 19. sz. végére, és nem tudom, hogy csinálja, de szinte minden alkalommal nosztalgikus hangulatot gerjesztett bennem egy kor iránt, amit sosem tapasztalhattam meg. Egy világ, ami sokkal „lassabb” napjainknál, de valahogy „tisztább”, újra és újra az a benyomás kerített hatalmába, hogy akkoriban egyszerűen jobb volt, többet jelentett embernek lenni. Szinte ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy időn és téren áthágva odahuppanjak a Baker Street-i lakás egyik fotelébe, a kandalló mellé, antik bőrkötésű könyvektől roskadozó polcok alá, és hosszan, nagyon hosszan hallgassam, ahogy Holmes okfejtései meg-megszakítják a tűz ropogását…