A ​sátán kutyája (Sherlock Holmes történetei 5.) 89% 1075 csillagozás

Nem olvastam még eddig Sherlock könyvet. Tulajdonképpen Scherlock stílusa szinte majdnem ugyanolyan, mint Agatha Christie híres detektívjének, Poirotnak. Watson pedig olyan szerintem, mint Arthur Hastings. Így hát kedveltem a párost.
Egy érdekes ügyben nyomoznak, mely szerint egy kutya rettegésben tartja a Baskerville családot. Az állatról az a legenda tartja, hogy maga a sátán kutyája, hatalmas termetével, erejével bármire képes.
A várost áthatja a jeges félelem, amikor éjszakánként iszonyatos vonyítást, üvöltést hallanak. Vajon igaz a legenda? Tulajdonképpen ez a kis misztikum elvette az élét a könyvnek, így jobban csúszott. Sajnos azonban nem eléggé, sokszor egyszerűen nem volt kedvem ahhoz, hogy a kezembe vegyem. Amikor azonban mégis rá került a sor, nem lehetett volna elvenni tőlem…
Biztosan fogok még Sherlock történetet olvasni, de lehet jobban tetszik majd egy olyan kötet amiben nincsenek misztikus elemek.

2010-ben olvastam először, méghozzá az itthoni könyvtárból, apukám kötetei közül. Emlékszem keserédes emlékek fűznek hozzá, mert akkor volt egy műtétem és borzasztóan voltam, de a kínszenvedések közepette ez a kötet akadt a kezembe és végre volt valami, ami elterelte a figyelmemet. :)
Most is nagyon tetszett, ez az ifjúsági változat, ami egy picit olvasmányosabb és talán kevésbé nehézkes a nyelvezete. Holmes dilisen zseniális, Watson pedig éleslátó és igyekszik lépést tartani vele.
A Baskerville család átka kellemesen misztikus és borzongató, a lápi világ, a ködös birtok pedig kellően gótikus.
Kitűnő ráhangolódás az őszi szezonra. Nekem az AC krimiket nem übereli, de akkor is klasszikus.

Sosem olvastam még a híres nyomozópárosról, épp itt volt az ideje. Holmes személye, személyisége nagyon hajaz Poirot-ra, ugyanaz a temperatum, ugyanaz a fennhéjázás. Az alaptörténet egy kicsit szokatlan volt, miszerint egy természetfeletti kutya babonája tartja rettegésben a Baskerville családot. Holmes és Watson együtt és külön is nyomozásokat folytatnak, hogy fény derüljön a rémtörténet hátterében húzódó titkoknak. Nekem kifejezetten tetszett a stílusa a könyvnek. Megérett bennem a gondolat, hogy többet olvassak erről a híres detektívről.

Szóval. 99%, hogy már valamikor nagyon-nagyon régen olvastam. Krimiket szerintem 12 éves korom után kezdtem el olvasni, rögtön azután, hogy „kiöregedtem” az indiános könyvekből. Így kezdtem bele például Agatha Christie könyveibe is, amelyeknek rögtön rajongója is lettem. És ha már angolok, akkor Edgar Wallace, akinek az írásait szintén szerettem, többet is olvastam, volt, amelyiket többször is. Ennek a rövid felvezetőnek csak az lenne a célja, hogy magam is keressem azokat az okokat, hogy miért szeretem meg az egyik írót, és miért nem a másikat. Mert most is erről van szó. Ugyanis Conan Doyle írásáról nem tudok semmit jót mondani. Igaz semmi rosszat sem. Csak annyit, hogy nem ragadott magával. Ott van Sherlock Holmes és dr. Watson. Holmes-ot nem tudtam megszeretni, nem nyűgözött le félelmetes logikája, egyszerűen arrogánsnak, és leereszkedőnek tartottam. Watson meg az ő hűséges segédje. Nem szerettem meg a párost. Agatha Christienél ugyanakkor Poirot, – akinek „szerénysége” legendás –, és a kicsit bárgyú Hastings kapitány kapcsolata pedig mégis működött nálam. Igaz nem őmiattuk szerettem meg Chrisite írásait, de sokszor igen szórakoztatóak voltak. Wallace-nak meg inkább a romantikáját, és a humorát szerettem. És talán ez hiányzott legjobban Conan Doyle írásából: a humor. A történet egyébként teljesen korrekt, bár valljuk be őszintén, hogy ebben a mai horror/thriller/krimi dömpingben egy kicsit avitt, de megvan a maga hangulata. És amiért még szeretem ezeket a régi detektív történeteket: a végén valaki mindig összefoglalja az eseményeket, a zseniális detektív mindig elmeséli, hogyan jött rá a megfejtésre, hogy az enyhén memóriazavaros, és kevésbé brilliáns olvasó is – jelen esetben én, – a helyére tudja tenni a hiányzó tégladarabokat. Nem volt rossz írás, de én azt hiszem megmaradok Agatha Christie és Wallace könyveinél.

Tetszett

– Nos, Watsonkám, ugye maga se gondolta volna, hogy … a gyilkos?
– Nem, nem, kedves Holmes, bár meg kell valljam, őrá is gondoltam.
– Természetesen – válaszolta maró gúnnyal hangjában barátom. – De azért vallja be, …-ra azért mégse igazán gyanakodott.
– Dehogynem gyanakodtam, dehogynem.
– Ugyan, John, nekem bevallhatja – mondta Sherlock Holmes, és úgy nézett rám, hogy látszott rajta, mit is gondol valójában.
– Tudja mit, Sherlock? Menjen a büdös francba, nélkülem meg se oldotta volna az ügyet! – replikáztam, és dühösen elviharzottam a Baker Street-ről.
Dühöm oka nem más volt, mint hogy valóban nem hittem, hogy … a gyilkos.

Ha én ezt tudom, hogy ez ilyen jó, már rég elolvastam volna!
(Egyszer, régen láttam egy kis részt egy Sherlock Holmes filmből, annyira unalmas és vontatott volt, hogy nem néztem tovább, és a könyvekre se támadt kedvem. Most szinte véletlenül ugrott a kezembe a könyvespolcról…)

Régóta gondolkoztam már, hogy ideje lenne belevetnem magam Sherlock Holmes világába, végre eljött a pillanat.
Nem volt rossz, bár nem mondom, hogy azonnal lenyűgözött és nagy kedvencemmé vált. Nagyon sokáig elég vontatottnak és elnyújtottnak éreztem, nem tudtam hova tenni az eseményeket, és egyáltalán nem láttam, hogy mi fog kisülni belőle.
Az alaptörténet tetszett, kellőképpen borzongató volt ahhoz, hogy tökéletes körítést jelentsen egy igazán izgalmas nyomozáshoz. Nagyon hamar megkedveltem Watson karakterét, rá mindig is egyfajta segédként gondoltam, de nagyon örültem, hogy itt rögtön úgy ismerhettem meg, mint egyfajta központi szereplő.
Maga Sherlock Holmes karaktere nagyon sokáig zavart, számomra túlságosan nagyzoló és tudálékos, felsőbbrendűségének mutogatása nagyon zavart. Őt egyáltalán nem ilyennek képzeltem el, azt hittem, hogy a tiszta logika és egyszerűség embere, de sajnos tévednem kellett.

A történet számomra izgalmas volt. Élveztem az olvasását, kíváncsi voltam, hogyan fog befejeződni, még a vontatottsága ellenére is tetszett. Nem bántam meg, hogy a kezembe vettem, jó érzéssel gondolok rá.

Nem rossz, nem rossz… de én azért még mindig a novellákra szavazok!
A Holmes-Watson páros itt is ugyanolyan működőképes, a történet magával ragadó és izgalmas, de – nálam legalábbis – Sherlock Holmes a rövidebb történeteivel hódít.

Klasszikus, többször végig izgultam.