Napvihar (Időodisszeia 2.) 110 csillagozás

Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Napvihar

„Újabb ​fergeteges kaland, már alig vártuk.”
− New York Times Book Rewiew

„Azoknak, akik a fantasztikus regényekben is szeretik a jól megalapozott tudományt és a problémamegoldásra kész embereket.”
− Publisher Weekly

2037. június 9. Bisesa Dutt, az ENSZ békefenntartó erőinek hadnagya felbukkan Londonban, öt évvel azután, hogy átzuhant egy párhuzamos világba. Csakhogy a Földön eközben mindössze egyetlen nap telt el, és látszólag senki nem tud arról a jelenségről, amely a bolygó körül darabjaira törte a téridőt. Aztán egy rekordméretű napkitörés szinte megbénítja az emberi civilizációt, és a csillagászok közlik, ez még csak előfutára volt a fenyegető igazi katasztrófának. Megakadályozható-e a világégés, különösen ha kiderül, hogy egy idegen értelem mozgatja a háttérből a szálakat?

Az SF két élő klasszikusa tovább szövi lebilincselő meséjét az emberi faj újabb Odisszeiájáról, amelyben régről ismert, emlékezetes fordulatok… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2005

A következő kiadói sorozatban jelent meg: (Új) Galaktika Fantasztikus Könyvek

>!
Metropolis Media, Budapest, 2007
326 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789638735768 · Fordította: Gálvölgyi Judit

Enciklopédia 1


Kedvencelte 13

Várólistára tette 32

Kívánságlistára tette 21


Kiemelt értékelések

Dubovszki_Martin>!
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Napvihar

A trilógia második része jóval inkább hard sci-fi, mint kalandregény. Második olvasásra is jobban tetszett, mint az első kötet – érdekes, hogy mind a kettőről derengett sok részlet, a befejező részről nem sok emlékem maradt remélem a színvonal azért megmaradt és csak az emlékezetem csal meg.

Az első rész közvetlen folytatása, az Elsőszülöttek első, valódi csapása az emberiségre. Bisesa visszakerül a saját idejébe, rögtön egy addig nem látott méreteket öltött tömeges kilövellés kellős közepébe, ami csak előfutára annak a pusztító energiának, ami hamarosan rászabadul a Földre – a napviharnak.

Persze a történet nem egy egyszerű katasztrófa regény, valamivel többet tudunk meg az emberiség önjelölt nemeziséről, az aktuális geopolitikai állapotokról, a Naprendszerbe éppen csak kilépő emberiségről. De még mennyivel többet! A hard SF rajongó énem minden technikai leírást, tudományos diszkussziót élvezettel falta – ezekből pedig akadt nem is kevés: sokat megtudhatunk a Nap működéséről, felépítéséről, a napkitörésekről, a tömeges kilövellésről, gamma-sugárzásról, telomerázról, az elektromos tehergyorsítókról, a Lagrange-pontokról, az űrbeli életről és még sok másról. Tipikus Clarke-féle hard SF fejtegetések, könnyen emészthetően, olvasmányosan leírva.

Persze a közelgő katasztrófa által indukált társadalmi változások bemutatása is figyelemre méltóan részletes. A fellángoló vallási fanatizmus, ősi napkultuszok feléledése, az emberek különböző reakciói a közelgő végre, individuális és közösség szintjén is.

A leírt technológia és kialakult társadalom rendkívül vonzó. Ha így látta Clarke és Baxter a jövőt 2005-ben, akkor sürgősen össze kell szednünk magunkat.

Érdekes volt olvasni az űrhajósok elnevezési szokásairól is spoiler. Továbbá a megjelenő mesterséges intelligenciák is szép kikacsintás az Űrodüsszeiára.

A sok apró kidolgozott részletből egy már-már az első rész nélkül is élvezhető regény született (persze erősen ajánlott az első részt is elolvasni), ami minden tekintetben felülmúlja a trilógia kezdő kötetét.

5 hozzászólás
Shinzo>!
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Napvihar

Egy egészen új szintre emelkedett az előző kötethez képest. Vége a kalandregénynek (ami nem mondom szuper volt), ez már a nem túl távoli jövőben játszódik, jólismert kis világunkban. A hard sci-fi rajongók ujjonghatnak, mert ebben aztán rendesen kibontakoztak a szerzők, csak úgy röpködtek a különböző tudományos hipotézisek és elméletek, némelyik már túl is lépett ezeken. A finom, gyakorlatias leírások pedig jószerivel mindenki számára világosan érthetők, még nekem is. :) Szóval fantasztikus volt átélni, beleélni, elképzelni ezt a nem túl fényes, ám annál érdekesebb jövőt. A főszereplő mellé pedig, – mert valljuk be, mostanra már egyértelművé vált, hogy Bisesa Dutt hadnagy egyfajta kulcsfigurává lépett elő, – újabb remek karakterek sorakoztak fel. Mindössze egyetlen negatívumot jegyeznék meg, az Elsőszülöttek, mert a második kötet végére már illett volna jobban kibontani ezt a szálat, nemcsak holmi homályos célozgatásokat becsempészni egy-két fejezetbe. Jöjjön hát a finálé :)

Csöre P>!
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Napvihar

Nem hittem volna, hogy valaha A.C.C. által jegyzett könyvre ilyet mondok, de ez most nagyon tetszett, már viszket a tenyerem a következő rész felé (de előbb befejezem a másik aktuális olvasmányomat).
Igen erős az elméleti anyag (igen vegyes tudományterületek) a cselekmény mellett, ami egyáltalán nem zavaró, világosan kifejtett, a cselekmény megértését előre viszi, érdekes adalék.
Az előző részhez képest talán kicsit kevésbé akciódús, viszont nem kevésbé izgalmas és fordulatos. Mire képes az emberiség, ha összefog, hogy elhárítson egy „természeti” katasztrófát? Létezik olyan mérnöki leleményesség, ami meg tudja védeni a földet? Elegendő-e az emberi elme, hogy mindezt véghez vigye?
Egy közös szereplő van az előző résszel, Bisesa, bár ebben a részben kevesebbet van jelen, és sok új szereplő jelenik meg. Kicsit eltúlzottnak találtam a főszereplők „pozitívságát”, de ez legyen a legnagyobb bajom egy könyvvel.

csartak P>!
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Napvihar

A „gonosz” idegenek, az Elsőszülöttek továbbra is eltökélten el akarják törölni a kártékony létű emberiséget a Föld elpusztításával. A trilógia első részével szemben, az már tényleg igazi sci-fi, sok fizikai és űrtechnológiai leírással, nap tevékenység elemzéssel. Viszont a kalandos vonal meghúzódik a háttérben, a regény egy Armageddon szerű túlélő történetté kerekedik, versenyfutás az idővel, megoldást keresni a túlélésre..

B_Petra>!
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Napvihar

Az első kötet lendülete, hozta magával a Napvihart, nem volt sem jobb, sem rosszabb (ami meglepő mert szinte sohasem tetszenek a sorozatok folytatásai) mint az első csak más.
Technikai magyarázatok, tömkelegével bombáztak, fizika, aeorodinamika, időjárás, neutrinók, technológiai leirások, mérnöki megoldások, és persze a NAP, de semmi felfoghatatlan, épp elegendő, és épp átlagos, bár én utánaolvastam mi a Lagrange pont, vagy ki volt Ciolkovszkij, vagy van-e S Fornax csillaghalmaz (van) és, hogy van-e a DNS-ben telomeráz (van), és még sorolhatnám, de persze Clarke&Baxter nem amatőr.
Amit nem értettem, az elsőszülöttek motivációja, ugyan mennyi energiát exergiát használhat el az emberiség, egy átlagos kis csillaggal, pár ezer év alatt az Univerzum energiáihoz képest? – persze feltételezzük, hogy a távoli – távoli-távoli jövőben felkavarhatjuk a port, de ez kicsit elrugaszkodott. Az elpusztitásunk kivitelezése azomban nagyon elegáns.
A nem túl távoli jövőben, nehezen képzeltem el az Eurázsiai Uniót, csupa női miniszterelnökkel, latinamerikai USA elnökasszonnyal, szinte hétköznapi űrutazással, Holdbázissal, Mars expedicióval, de üsse kavics, bár igy lenne.
A vallás itt is téma, vallási fanatizmus, merényletek, öngyilkosság, benemavatkozás hivők, ökumenikusok, tagadás, de a legmerészebb, az az állitás miszerint Jézus születésekor épp erős napszél érte a Földet, ami befolyásolta az emberi agyat, és megváltozatott pár(?) emberi sorsot.(legalábbis én igy értettem).
A szereplők nem olyan fontosak, mint maga a Terv, nincs kiemelkedő személyiség, főszereplő, talán Mihail tetszett nekem legjobban, általában vonzónak, állitják be az orosz kozmonautát- tudóst, nekünk. Bisesa, dilemma maradt, ő miért került haza?, neki miért nem maradt másolata mindkét világon?, mi az ő igazi szerepe?
Ami vidám szinfolt volt a könyvben a mesterséges intelligenciák, szerepeltetése önfeláldozása, de talán jut nekik hely a folytatásban is.
Sokkal katasztrofálisabbnak képzeltem a végkifejletet, több áldozatot, nagyobb káoszt, több hősi halált, de igy is rendben volt, felcsillant az új generáció is, jöhet a következő kötet.

Profundus_Librum>!
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Napvihar

A Napvihar jóval realisztikusabb alapokon nyugszik, mint az első rész, jóval több tudományos leíró résszel. Aki ezek miatt olvassa a sci-fi könyveket, az most sok mindent megtudhat a mágnességről, Föld-mágneses viharokról, napsugárzás-viharokról, rádiózavarokról és egyszerűen mindent a Nap belső felépítéséről, zónáiról, ciklusairól, időjárásáról, a magjában végbemenő termonukleáris reakciókról és a Földre irányuló, gyakran pusztító hatásokról – különös tekintettel a napkitörésekre, napviharokra. (Ráadásul sokszor olyan, szinte költői képekkel magyarázva, hogy úgy tűnik, mintha Clarke egyszerűen szerelmes lenne a Napba.)

Elismerve a könyv érdemeit nem mondhatom, hogy legalább az egyik szemem ne sírna. Az első részben nekem ugyanis a legjobban az alternatív történelmi vonulat tetszett igazán. Nem a miértekkel és a hogyanokkal foglalkoztam, hanem élveztem a szereplőkkel történő meghökkentő fordulatokat, a lehetetlen történelmi paradoxonokat. Azon izgultam, bár szinte előre borítékolhattam volna a választ, hogy képes lesz-e az emberi civilizáció fennmaradni egyáltalán – hát még békésen! –, ha a népcsoportok fejlettségi szintje közt ekkora különbségek vannak, satöbbi. Azt reméltem (mert nem olvasok előre tartalmakat), a Napviharban legalább néhány (sok) fejezet erejéig visszatérhetek a Mir-re, és továbbra is figyelemmel kísérhetem a túlélő kevesek erőfeszítéseit, és velük együtt tehetetlenül figyelem, ahogy az Elsőszülöttek újabb nehézségeket állítanak az útjukba, ezúttal napviharok képében. A könyv tehát ilyen szempontból csalódást keltett, hiszen a Mir csak egy-két mondatnyi visszaemlékezésben jelenik meg. Az ott maradtak mintha nem is léteztek volna – ráadásul ugye kiderül, hogy ugyanezen személyek „másolata/eredetije/doppelgangere” itt maradt a Földön –, és csak Bisesa Dutt (belőle vajon miért nem készült duplika?) kálváriáját olvashatjuk tovább, akinek ráadásul alig van szerepe a továbbiakban. A könnyed olvasást elősegítő, a tudományos rizsát abszolút a minimumon tartó nyelvezetnek is búcsút lehet inteni, hiszen ebben a részben már beleadtak apait-anyait a szerzők – ahogy azt a hard science-fiction könyvekért rajongó mérnökök, tudósok és (most) Nap-kutatók gyanítom minimálisan el is várták tőlük.

Összességében a Napvihar se nem tetszett jobban, mint az első rész, se kevésbé nem élveztem. A két könyv bár egy sorozatba tartozik, de a szerzőkön – és az Elsőszülötteken – kívül alig található bennük közös jellemző. Remek írás ez is – további olvasásra csábító lezárással – és a másik is, érdemes adni nekik egy esélyt.

Bővebben a blogon:
http://profunduslibrum.blogspot.hu/2013/09/arthur-c-cla…

jezsek P>!
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Napvihar

A Nap, mint fegyver a Föld ellen: az első részhez hasonlóan nagyszabású az ötlet. Mivel a tudomány nagyobb szerepet kap, érdekesebb, bár továbbra sem túl izgalmas a könyv. Nagy meglepetések nem érnek, a végkifejlet sejthető, mégis szórakoztató gondolatkísérlet. Akár önálló könyvként is megállja a helyét.

darkfenriz>!
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Napvihar

Természetesen nem bírtam ki, hogy ne azonnal folytassam Bisesáék történetét. Ezért hát amíg le nem csapott rá más, kihoztam a két folytatást a könyvtárból és fejest ugrottam a Napviharba is.
A történet folytatódik, ám ahogy az lenni szokott, jönnek az új szereplők, új élethelyzetek, mint a nagy folyamat kisebb epizódjai. A világ most már észreveheti a változást és egy tipikus katasztrófafilmhez hasonlóan durvulnak az események. Itt már természetesen a sci-fi elemei érvényesülnek inkább, bepillantást nyerhetünk a földön kívüli (az űrben keringő) világba, annak mindenfajta technikai vívmányaival. Magyarázatokat kaphatunk a Nappal összefüggő, valamint az asztrofizikával kapcsolatos kérdésekben, és a szakszerű magyarázat garantáltnak tűnik, hiszen Arthur C. Clarke fizikusként biztos jobban értette az átlagembernél ezeket az összefüggéseket.
Találkozhatunk a felelősség más-más formáival, felelősséggel nemzetek felett és felelősséggel önmagunk felett, amikor már magunk is alig hisszük, hogy az a bizonyos eseménysorozat megtörténhetett. És ilyenkor találkozunk azokkal a kissé sértő pillantásokkal, melyekkel az őrültek nap mint nap szembesülhetnek. Elszomorító és valószínűleg ugyanakkor elképzelhető, hogy egy közelgő katasztrófa idején az emberek a saját üzleti kilátásaikkal és nagyhatalmi versengéseikkel lennének elfoglalva, ahelyett, hogy összetartásukkal túlélési helyzetüket javítanák. Emellett sokakat magukra hagyva, csak a saját biztonságukat keresnék. Bár bizonyára akadna sok olyan ember is, aki élete áldozata árán is segítene másokat megvédeni, számukra a védelmet garantálni.
Ugyanakkor számolni kell a vallási fanatizmussal, amely az eredeti békés cél helyett a pusztításra és a pánikkeltésre tesz rá egy lapáttal. Van itt idétlenebbnél idétlenebb kihasználása a világvégének, vagy legalábbis az abban töltött napoknak. És aztán amikor eljön a nagy pillanat, mindenki megrendülten vár, hogy a holnapot megéri-e. És talán itt lenne az ideje komolyan venni a természet erejét, a kozmikus jelenség eszméletlen súlyát, valamint önmagunk sebezhetőségét. Nem mindig a közeljövőre gondolni, hanem a távolabbi helyzetek modellezésére, a világmindenséggel kapcsolatos tudást felhasználva olyan forgatókönyveket írni, melyekkel túlélhetőek a könyvben vázolt katasztrófák.
Összességében számomra kissé gyengébb színvonalú, de azért így is nagyon érdekes regény. Egészen más jelenséget elemez, mint az első kötet, más emberi negatívumokra hívja fel a figyelmet, de az utolsó oldalak itt is úgy magukhoz ragadják a figyelmet, hogy nehéz másra koncentrálni :) És ahogy az Idő szeme utolsó oldalain, itt is beszippant a harmadik kötet, feltárva előttünk, hogy mire is számítsunk a befejező kötetben.

6 hozzászólás
Diosz P>!
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Napvihar

Ez már kevésbé volt kalandos, jobban előjött a szerzők sci-fi vénái.
Valahogy Bruce Willis maszatos képe jelent meg időnként előttem, ahogy épp megmenti a világot :-)
Nekem az elképzelt jelen – mármint Bisesa szemszögéből nézett jelen – túl közeli a mi időnkhöz, én megtoldottam volna úgy 60-70 évvel, de ez mit sem von le a sztoriból. Ezt könnyebb volt elképzelnem, mint az időszeletekből álló másik világot, de hiányoltam azt, valahogy azt vártam, hogy párhuzamosan fog futni a kettő, de legalábbis reménykedtem benne , hogy kicsit több figyelmet kap majd.
A harmadik kötetnek hamar nekiláttam, hogy végre fény derüljön – mi is történik valójában?

kvzs P>!
Arthur C. Clarke – Stephen Baxter: Napvihar

Arthur C. Clarke-ban már megint nem kellett csalódnom. Logikusan, hihetően és nagyon realisztikusan volt felépítve a könyv. A szereplők nagyon élőek, a cselekmény végig izgalmas, és a legdurvább talán az, hogy végülis… Az elkövetkező 1-2 évben a naptevékenység erősödését várják, számíthatunk a valóságban is problémákra. Ez a könyv pedig megmutatja, hogy mennyire sérülékenyek is vagyunk, mennyire függünk az automatizált rendszereinktől, és hogy miért is baj, ha nem foglalkozunk az alapkutatásokkal.
(imádom, hogy a napkutató tudós bolondja az ósdi katasztrófafilmeknek, és mindenki hülyének nézi, amikor brúszviliszt emlegeti :D)

Újraolvasás 2012.
A véleményem nem változott a könyvről. Megint elgondolkodtatott, hogy mennyire sérülékenyek is vagyunk. Fejlődünk, hogy kevésbé függjünk a környezettől, de pont ez tesz minket kiszolgáltatottá…


Népszerű idézetek

Mezzanine>!

– Ha legalább egyszerűbb lenne a probléma – mondta Mihail –, ha csak egy aszteroida jönne, hogy fejbe csapjon minket! Hol van Bruce Willis, amikor szükségünk volna rá?
– Kicsoda? – kérdezte Toby.
– Ne törődj vele! Egészségtelen érdeklődést tanúsítok a múlt század rossz filmjei iránt…

99. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Bruce Willis
darkfenriz>!

− És bármit teszünk, ne várj kitüntetést! Ne feledd, ez mérnöki munka, nem varázslat; bármilyen jól működjék is, biztosan meghalnak emberek, méghozzá sokan. És utólag a többiek minket fognak hibáztatni. A történelem leggonoszabb tömeggyilkosainak neveznek majd minket. Nálunk, lengyeleknél mindenesetre így szokás! − Furán, bánatos derűvel mosolygott.

117. oldal

darkfenriz>!

Valami megmoccant a lábánál. A talajon picike gödrök képződtek – kráterek, gondolta, de nem nagyobbak a hüvelykujja körménél. Talán valami különös mikrometeorit esőbe került? De immár hallotta a dobolást a sisakján.
Felnézett. Látta az égből aláhulló cseppeket, nagy, kövér, alacsony gravitációjú vízcseppek potyogtak lassan körülötte. Amikor eltalálták, lemosták a maszkjáról a por patináját.
Esett, az első eső esett a Marson egymilliárd év óta.

287. oldal

darkfenriz>!

De még ez sem elegendő. Ezért a Boeing, a McDonnell és más nagyvállalkozók úgy köpülik ki az indító rakétákat, mint a virslit.

212. oldal

darkfenriz>!

Az Elsőszülöttek, az élettelen univerzum gyermekei, mindennél többre becsülték az életet. A világegyetemet egyfajta vadasparknak látták, önmagukat pedig vadőröknek, akiknek feladata a park fenntartása. De a vadőröknek néha selejtezni kell az állományt.

243. oldal

Dubovszki_Martin>!

− Persze a józan ész azt követelné – mondta Toby −, hogy strapabíróbb rendszereket alakítsunk ki.
− De mikor volt az embernek józan esze?

38. oldal

Shinzo>!

Ez a felpüffedt szörnyeteg, amely tizenötször akkorára hízott, mint a Jupiter, különösen balszerencsésen került ki a társaival folytatott egymásra ható akciókból. Messzire kitaszították a szülőrendszerből, hurok alakú, elliptikus pályára, amelynek legtávolibb pontja az üstökösök hűvös birodalmába vitte. Ezt a hatalmas pályát millió évek alatt lehetett megtenni – így aztán az Altair belső bolygóinak összebújó családját néhány mega-évenként megzavarták a vad óriás különc látogatásai az űr mélyéből. Olyan bolygók, amelyek akár Földek is lehettek volna, forogtak és reszkettek, amikor megcsipkedte őket az óriás gravitációja.

daney>!

De mint majdnem mindazt, amit a Holdon csinálunk, az emberek már jóval az előtt kitalálták, hogy módjuk lett volna idejönni és megépíteni. Az elektromágneses gyorsító ötlete, ha jól emlékszem, az 1950-es évekből származik. Egy tudományos-fantasztikus írótól. A maga korában híres volt…

daney>!

Mindig is imádtam a katasztrófafilmeket! És minden jó katasztrófafilmnek kitüntetés vagy esküvő a vége, lehetőleg mindkettő, ideális körülmények között, a fehér ház romjain.

Shinzo>!

Túl azon, hogy fényt ad, a Nap forró plazmát lehel szakadatlanul körülötte keringő gyermekeire. Ez a „napszél” turbulens, összetett fuvallat. A fény bizonyos frekvenciáin sötét foltok láthatók a Nap felszínén – a „korona lyukai”, a mágneses anomália területei, akár folytonossági hiányok magában a csillagban –, ezekből nagyobb energiájú napszél áramlik ki. A forgó égitest spirálisokban permetezi szét a Naprendszerben ezeket az áramlatokat, mint holmi hatalmas locsológép.


A sorozat következő kötete

Időodisszeia sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Alastair Reynolds: Jelenések tere
R. J. Hendon: Nightingale
Gareth Roberts – Douglas Adams: Shada
Douglas Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak – A világ leghosszabb trilógiája öt részben
Carl Sagan: Kapcsolat
Stanisław Lem: Az Úr Hangja
Cixin Liu: A háromtest-probléma
Brian W. Aldiss: Helliconia: Tavasz
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei
Ian McDonald: Luna – Ordashold