Randevú ​a Rámával (Ráma 1.) 88% 419 csillagozás

Úgy kezdődik, mint egy hollywoodi blockbuster: potty, egyszer csak ráesik egy meteor Észak-Olaszországra*, a taljánok meg hullanak, mint a légy. Gondolom, finoman jelezni akarja a szerző, itt nem olyan piszlicsáré konfliktusokról van szó, hogy Amál és Hedvig egymáséi lesznek-é, hanem egy szemernyivel nagyobb tétben játszunk. Aztán kisvártatva feltűnik az égen egy izé (aszteroida? kisbolygó? kihunyt nap? mittudomén, egy izé), én meg már láttam is begyalogolni a képbe Bruce Willist, hogy szája szegletében millió dolláros (jó, lehet, mostanra olcsóbb) mosolyszerűségével megmentsen minket az Armageddontól. De aztán nem ez lett, mert az izéről kiderült, hogy valami mesterséges kütyü – mondjuk ki: űrhajó! –, úgyhogy hőseink a bátor Norton parancsnokkal nekivágnak, hogy tető alá hozzanak egy civilizációk közti ökumenikus nyári tábort a nap árnyékában.

Inkább tetszett, mint nem. Clarke mesterien adagolja az információkat spoiler az idegenekről, és nagyon szórakoztató az is, ahogy beúsztatja a cselekménybe, hogy a regény idejére (2130 után járhatunk) miképp változott meg földi civilizáció (bigámia, telepesek a Merkúron, miegymás**). A technikai részleteket viszont gyakorlatlan sci-fi-élvezőként néha untam, és vért izzadtam, amíg felfogtam az ominózus gigászi űrhajó belső terének geográfiáját. Nem tudom, ha szűz szemmel néztem volna, ha nem láttam volna már kismillió jóval ingergazdagabb tudományos-fantasztikus filmet, talán még jobban szerettem volna.

* Vajon hogy döntik el ilyenkor a szerzők, hogy a Föld melyik pontját pusztítsák el? Megpörgetik a földgömböt, és belevágnak három lépésről egy dartsot?
** Mondjuk azon erőst csodálkoztam, hogy ezek a hipiszupi űrhajósok a bitang nagy (úgy 50 kilométeres) űrhajóbelsőben mindenhová gyalog járnak… ha meg akarnak nézni valamit, hát elkutyagolnak megnézni, még egy drónjuk sincs, amit odaküldhetnének, hogy egyáltalán érdemes-e koptatni a lábat.

Clarke talán legzseniálisabb regénye. Nálam mindig nagy harcban van A város és a csillagokkal, s történelmi okokból (vagyis mert azt olvastam először tőle) a Holdrengés is nagyon közel áll a szívemhez, de ha megpróbálom objektíven nézni, végül azért ez a regény jön ki győztesen.
Legjobban persze maga a Ráma tetszett, no meg ahogyan felfedezik. A hármas lépcsőrendszer, amin „alászállnak”, mindaz, amit a hengeres űrhajó belsejében találnak, ahogy mindezt feltárják, felejthetetlen élmény maradt számomra.
Bár végigolvastam a Ráma folytatásait is, a Randevú a Rámával tipikusan az a könyv, melyhez nem lett volna szabad folytatást írni, mivel úgy kerek, ahogy van. Különleges erejét az adja, hogy igazából semmi nem derül ki a Ráma építőiről.

Mint nem egyszer előfordult, sokat vacilláltam, hány csillagot is adjak a könyvre, ami híven tükrözi jelentőségét, élvezeti értékét és a saját benyomásaimat is. Valószínűleg mindezt egy csillagozás úgysem tudja kifejezni.
Minden tiszteletem azé az Arthur C. Clarke-é, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a hard sci-fi népszerűvé tételében, többek között ezzel a könyvével is. Ugyanakkor a 2001-hez, a Gyermekkor végéhez vagy akár a Város és a csillagokhoz képest is a Randevú a Rámával nálam végül egy beteljesítetlen ígéret lett. Ez nem jelenti azt, hogy a könyv ne lenne bravúr, de a végén mégis hiányérzetem támadt, ami viszont olvasás közben egyáltalán nem volt.
Annak ellenére nem – és ilyet is csak kevesektől láttam – hogy ebben a regényben, űropera sztenderdekkel mérve, tulajdonképpen szinte nem is történik semmi. A történetet le lehetne írni röviden: spoiler De nem ez a lényeg. Clarke a tudós precizitásával állt a dologhoz, és ezért még azt is izgalommal olvastam, ahogy az űrhajósok a harmadik légzsilipen átmennek, ahogy leereszkednek egy lépcsősoron, ahogy végigmennek egy üres fémsíkságon, ahogy tutajra szállnak és elhajóznak egy szigetre, amelyről még csak ki se derül, mi célt szolgál. Ahogy eközben a Holdon egy bizottság tárgyal a szóban forgó idegen objektumról, és hogy mit jelent ez ránk nézve. Ennyiből nem mindenki tudna olyan atmoszférát teremteni, hogy az olvasó végig izgalommal olvassa a könyvet. Clarke tudott. Nagyon jól át tudta adni az idegennel való találkozás élményét, a felfedezés izgalmát. Tűkön ülve vártam, milyen fordulatot tartogat még számomra. Persze, gondolom, hogy ebben a regényében sem az idegen a fontos, hanem az optimista emberkép: tudunk úgy találkozni valamivel, amit nem értünk, hogy nem félünk, nem akarjuk félelmünkben rögtön elpusztítani, nem feltételezzük rögtön az idegenről, hogy ellenséges. Ennek ellenére nem szeretném eltitkolni, hogy a végén mégiscsak hiányérzetem maradt.

Egy pár napot gondolkodtam elolvasás után, aztán hozzáadtam a kedvencekhez. Már az olvasást is nagyon élveztem, de az értékelés megírásával szokásomhoz híven vártam kicsit, de végül kristálytiszta lett, hogy kedvenc legyen.
Még a hiányérzetem ellenére is.
A hiányérzetem pedig abból fakad, hogy temérdek dolog van, amire még kíváncsi lennék. A folytatásokat pedig nem nagyon ajánlja senki, én meg akkor megkímélem magam tőlük.

Szóval az sok kérdés, amire szeretnék választ kapni (de valószínűleg nem fogok), már a regény alapkoncepciójából és hiteles megközelítéséből adódik. Adott egy idegen eredetű objektum, amit a szereplőkkel együtt felfedezünk. Persze csak annyira (és ez nagyon fontos), amennyire lehetőségeink engedik.Egyfelől káprázatos, amivel szembesülünk, másfelől, minden egyes rácsodálkozás csak több és több megválaszolatlan kérdést hagy maga után. Egyszerre kelti a valóságosság érzetét, de amellett elég frusztráló is. Frederik Pohl hícsíjei jutottak eszembe, akik az első könyv után ugyanilyen távoliak és kifürkészhetetlenek.

Noha itt a főszereplő egyértelműen a téma ("találunk egy idegen objektumot, mihez kezdünk vele"), azért az emberi szereplők legtöbbje is legalább a jellegzetes vonással fel volt skiccelve, így megkülönböztethetőek voltak. A nagy tudományos tanács résztvevői már-már karikatúrának is beillettek olykor. Kedvencem volt az elnök-csillagász, Davidson prof., aki szerint a világ a galaxisok a hatalmas élettelen erők játékterei, és ez az ami valójában figyelemre méltó, nem pedig az élet, ami csak egy zavaró és véletlen melléktermék ("pattanás" – adnám a szájába).

Szóval szeretném tudni, hogy kik azok a rámaiak, hogy néznek ki, hol laknak, élnek-e még, mit akarnak, hogy működik a Ráma stb. Lehetne még sorolni, de válasz nem lesz, és ettől érzem olyan igazinak a regényt.

Külön plusz pont, hogy a hard-sf megközelítést kifejezetten olvasóbarát formában találja. (Azért a kolonizált Merkúron hüledeztem kicsit.)

Lehet, hogy a végén megszeretem Clarke írásait? Első találkozásom vele spoiler annyira visszavette a kedvem, hogy évekig nem olvastam…
Ez a könyve tetszett: egy mesterséges aszteroida, aminek ismeretlen a célja, a működése, de egy csapat űrhajósnak lehetősége nyílik kicsit beletekinteni a mélyébe.
Egy olyan jövőben járunk, ahol az emberiség a naprendszert betelepítette (ott is, ahol a tudomány mai állása szerint nem biztos, hogy megmaradna bárki), az űrlakó emberiség laza szövetségben él, közös bizottságaik vannak (mert a bizottságok jók, mert gyümölcsözők, de persze konfliktusforrások is spoiler)
A Ráma leírása remekül sikerült, komolyan irigy voltam az expedíció résztvevőire, mert ugye ki ne fedezne fel szívesen egy idegen világból érkezett objektumot? Az expedíció felszereltsége tekintetében a szerző nem lódította meg túlságosan a fantáziáját, má a mai technológiai szintünkön is lényegesen többet lehetett volna kihozni a helyzetből, mint azt hőseink tették.
Folytatás beszerezve várja a sorát.

Clarke, ezen regényével hozott is nekem ajándékot, meg nem is. spoiler Ez így tökéletes.

A Randevú a Rámával egy jövőbeli találkozás története: az emberiség találkozása az első cáfolhatatlan bizonyítékkal, amely más intelligens fajok (múltbeli?) létezését támasztja alá. A cím ötletes, hiszen ez valóban egy rövid randevú, ahol a történet hősei minél többet igyekeznek megtudni az űrhajóról.
A történet viszonylag régi, mégis élvezhető. A sci-fi hőskorában nagyobb optimizmussal tekintettek a jövőbe, mai szemmel nem várható, hogy a XXII. századra benépesül a Naprendszer több bolygója. A történet középpontjában a tudományos felfedezés áll, de villanásnyi betekintést kapunk a korabeli társadalomba is. Megmosolyogtatott, ahogy Clarke a többnejűség/többférjűség vagy az űrbéli szex témáját ábrázolja. Szereplőit nagy vonalakban felvázolja, de (a terjedelem korlátai miatt is) a főszereplő a Ráma marad.
A történet végén kicsit hiányérzetem támadt, szerettem volna legalább azt megérteni, hogy miért történtek meg a tervezett folyamatok az űrhajóban, de ha a spoiler
További előnye a kötetnek, hogy rövidebben és számomra emészthetőbben, kevesebb misztikummal és több tudománnyal ábrázolta az idegeneket, mint pl. a 2001- Űrodisszeiában.

Pazar, nagyon pazar. Nem véletlenül tartom Clarke-ot a XX. század egyik legkiemelkedőbb sci-fi írójának. Ezt is olyan régen olvastam, hogy már nagyon megérett az újraolvasásra… nem is értem miért vártam eddig. És egy újabb időtálló történet, a mester műveire úgy látszik nem is tudok jobb szót :) A sztori középpontjában most is, mint mindig, az idegenekkel való találkozás és az idegen civilizációk megismerése van. Persze ez nem meglepő, hisz amíg ez be nem következik… addig a tudásszomj sosem fog elapadni. Ebben a történetben egy idegen űrhajó, sőt inkább világhajónak titulálnám, téved be a mi kis naprendszerünkbe. Több se kell az emberiségnek, jó volt átélni velük az izgalmat és azt a rengeteg felfedezést, amit nyújtott a Rámának keresztelt űrhajó. Annyira, de annyira pazar képeket kaptunk, hogy szinte mindent magam előtt láttam. Na ezt megérte volna megfilmesíteni, akár még az író életében. Egy szó mint száz, én is beállok a kedvencelők hosszú sorába, mert nagyon is megérdemli.

Az emberiség találkozása az ismeretlennel, földönkívülivel mindig izgalmas és érdekes ötlet volt. De vajon képes-e még ez a téma működni, hatni ránk most, a 21. században úgy, ahogy annak idején a ’70-es években, mikor ez a könyv íródott. Nyílván nem, pontosabban másképp. Azóta ez az ötlet már rengetegféleképpen fel lett dolgozva, meg lett fogalmazva így az újdonság erejével semmiképpen sem tud hatni ránk. Azonban mégis van benne valami, ami még ma is működik. Mégpedig a Ráma maga…

Egyértelműen a Ráma az, ami egyedi hangulatú világával még most is le tudja nyűgözni az olvasókat. Egy henger alakú zárt világ, melyhez szintén nem kapunk semmilyen használati útmutatót. Csendes, néma, mégis él… Önálló tudattal vagy a nélkül, de mindenképp előre meghatározott úton halad előre az űrben az emberek számára megfejthetetlen cél felé. S pontosan ennek a csendes, halott világnak a felfedezése és megismerése az, amely magába tudja rántani az olvasót. Egy új világ, egy számunkra teljesen más, érthetetlen világ tárul elénk és mutatja meg önmagát. A felfedezőkkel együtt mi is csak apránként vesszük észre a finom rezdüléseket és változásokat, együtt csodálkozhatunk rá a halottnak hitt világ életre kelésére.
Érdekes továbbá az emberek reakciója, akik már benépesítve a Naprendszer bolygóit úgy gondolnánk, hogy fejlettségüknek köszönhetően semmin sem tudnak meglepődni. Azonban felmerül a kérdés, akkor mihez kezdenek, ha mégsem tudják megfejteni a Ráma titkát? Meddig tekinthető csupán érdekes tudományos megfigyelésnek, kísérletnek és mikortól válik veszélyessé akár az egész emberiség számára? Úgyhogy már itt is van rögtön a jól ismert félelem az ismeretlentől. Szerencsére nem elcsépelten vagy túlragozva, hanem ügyesen és finoman adagolja ezeket is a fő szál mellé Clarke.

Amit hiányoltam, hogy nem volt igazán főszereplője a történetnek. Clarke inkább Ráma bemutatására koncentrált, igazi, élő karakterek, s pláne egy fő karakter kidolgozásával nem igen bajlódott. Fejezetenként más szemszögből kísérhetjük figyelmemmel az eseményeket, mely ad némi plusz érdekességet a történetvezetésnek, azonban egy határozottabb tollvonásokkal megalkotott, erős és élő karakter jobbat tett volna a történetnek. Jobban húzta volna előre történetet, s ettől az feszesebbé vált volna.
Ezt leszámítva én nagyon élveztem a könyvet. Jó volt elmerülni a Ráma világában. A folytatásoktól azonban tartok, hogy nem lesznek képesek tovább erősíteni, építeni ezt a jól kitalált világot, így azok beszerzésére és olvasására csak végszükség esetén kerítenék sort.

Már jó ideje vártam egy ötcsillagos könyvet, íme, végre megérkezett!
Wow! Végre egy olyan produktum a szerzőtől, amiben a legjobb formáját hozza. Egyszerűen minden a helyén van.

Az alapötlet zseniális, a kidolgozás mesteri, még azt is feledtetni tudja az olvasóval, hogy a 70-es(!) években íródott a regény. Persze rögtön felvetődött bennem, hogy egy ilyen léptékű alapötlet kibontása hogy az ördögbe gyömöszölhető bele kevesebb mint 270 oldalba, de a regény olyan mértékben tornáztatta az agyam, hogy időm sem volt komolyabban belegondolni.

Sikerült megragadnia a sci-fi talán legizgalmasabb témáját, az eltérő fejlettségű kultúrák találkozását, és egyedi módon formába öntenie. Nagyon okos húzás volt a részéről a könyvben állandóan jelen lévő „titokzatosságfaktor” beépítésének módja (ha a regény központi eleme, a Ráma önmaga fenségességében nem foglalná le teljesen az olvasót) spoiler és folyamatos fokozása, miközben minden megválaszolt kérdésre jut két megválaszolatlan. Ez a technika azért tetszik különösen, mert látszólag folyamatosan adagolja az információkat, valójában azonban az olvasóra bízza a munka oroszlánrészét, pont olyan részletességgel ír le mindent, olyan ütemben ömleszti az olvasóra a fizikai és matematikai problémákat, hogy ott még bőven elegendő dolga legyen az agynak is. Imádtam, hogy szinte belefájdult a fejem néhány részlet elképzelésének kísérletébe.

Negatívumot szinte nem is találtam, mai szemmel nézve néhány zavaró apróság, pontatlanság kizárólag a 70-es évek és napjaink közti differenciának tudható be az űrkutatás fejlettségében (néhány bolygó itt még jóval kevesebb holddal szerepel, mint ahányat ma ismerünk, és talán „kicsit” optimista a Merkúr, Titán, vagy épp a Triton betelepítésének kérdésében), azt pedig elnézem az írónak hogy már nem először „csapolja le” szegény Földközi-tengert.

Mindent összevetve igazán rafinált és elegáns módon megkomponált, bölcs és gondolatébresztő írás, nálam instant kedvenc lett, nem csoda hogy az alapötletet később annyi könyv és mozifilm is átvette, igazi alapmű!