Mesék ​a Földről 80% 24 csillagozás

Ezért utálni fogtok, de nekem ezek a novellák nem jöttek be.
Legyen bármekkora blaszfémia sci-fis körökben, de szerintem Clarke stílusa sokszor ma már inkább idegesítő – és ha ezt így gondolom, akkor ne csodálkozzon senki, hogy milyen nehezen bírtam végigvenni a kötetet.
Amiben a novellák nagyrésze egy ötletre felhúzott írás látszatkonfliktussal, hogy azért mégis legyen benne valami. Ez viszont 2016-ban, hogy is mondjam, már elég unalmas. Ráaádásul az ötletei sem voltak valami átütőek (szerintem már a megírásuk korában sem). Van egy sanda gyanúm, hogy nem hiába nem ezekre a novellákra emlékezünk.
Egyedül talán Az út a tengerhez és a Gyűlölet volt jó (bár utóbbi ma már nekem kissé furcsa, hogy spoiler). Az előbbi viszont (a kissé hosszú szerelmi sztori után, ami az elején volt, egész érdekessé vált, jó ötlet a kettészakadt emberiség újbóli találkozása.
Szóval elég nagyot csalódtam ebben a kötetben, pedig jobbra emlékeztem gyerekkoromból.

Elég vegyesre sikerült ez a válogatás Clarke korai novelláiból. Vicces vagy talán inkább sokatmondó, hogy nekem leginkább a bevezető tetszett, amit Asimov írt a kötethez (mivel abban a pár oldalban betekintést nyerhetünk a két író közötti mély barátságról, kedves kis élcelődéseikből pedig gyönyörűen látszik egymás iránti tisztelet, baráti szeretet). Na persze ez azért erősen túlzás, ugyanis Clarke minden egyes novellájában egy akkor, a maga korában előremutató, újdonságnak, újszerűnek tudományos ötlettel áll elő, melyet aztán kellő alapossággal körbe is. Sajnos azonban akad pár novella, ahol már maga az ötlet eleve kevésbé tűnik érdekes, máshol pedig az érdekes alapötlet kerül kevésbé érdekes vagy izgalmas tálalásban az olvasó elé.

No, de lássuk csak szép sorjában:

Út a tengerhez: A Holdrengés-ben már szerepelt ez a novella. Nekem ott is, itt is tetszett. A kettészakadt emberiség találkozása egy elhagyott városban. Változatlanul lezáratlannak éreztem a történetet.
Gyűlölet: Clarke vegyíti a búvárkodáshoz, a tengerhez, a tenger élővilágához való vonzódását az ’56-os forradalmat megjárt magyar szereplővel. Kétségtelen, hogy a magyar vonatkozás miatt számunka másként hat a novella. Alapvetően működik, jó, a vége volt számomra zavaros és kevésbé érthető.
A reklámkampány: Amikor egy reklám (vagy film? nem emlékszem már pontosan) túl sikerül, avagy szép fricska a média és marketing területen dolgozóknak a ’60-as évekből.
A másik tigris: Ez nekem tipikusan a semmi extra kategória. Előnye, hogy rövid.
A mély mező: Érdekes elképzelés, hogy az emberiség az óceánokban bálnákat nevel és tart, mint haszonállat, a delfineket pedig, mint ’terelőkutya’ használja. Az ötlet tényleg zseniális, a történet viszont amit ebből Clarke kihoz sajnos már kevésbé izgalmas.
Ha elfelejtelek, ó, Föld: Szomorú merengés azon, hogy az emberiség elhagyni kényszerült a Földet. Belegondolva tényleg az lenne, azonban engem mégsem tudott megfogni ez a történet sem.
A vad ég: Nem túl sok maradt meg bennem erről a novelláról…
A parazita: Érdekes kikacsintás a horror felé, amikor egy embert megszáll a(z)… valami. Hangulatos, jól felépített, csak túl egyértelmű csattanóra fut ki a történet.
Az új lakók: Érdekes gondolatkísérlet arról, mi lenne, ha az ember tudással látná el a termeszeket. Még belegondolni sem túl kellemes, de ezt szerencsére Clarke megteszi helyettünk. A novella vége nyitott, lehet tovább elmélkedni ezen.
A kelő Szaturnusz: Akinek sok pénze van, annak semmi sem lehetetlen. Még az sem, hogy spoiler.
Az ember, aki felszántotta a tengert: Hogyan lehet tengerből aranyat és más értékes anyagokat kinyerni. Tipikusan a jó ötlet, kevésbé jó megvalósítás kategória.
A sötétség fala: Számomra inkább fantasy, mint sci-fi ez az írás. A nagy kérdés, hogy vajon mi van a falon túl, de spoiler. Kifejezetten élvezetes.
Komarra oroszlánja: Folyamatosan az Út a tengerhez (vagy A város és a csillagok) jutott róla eszembe. Itt is egy elhagyott város körül sűrűsödik be a cselekmény. Egész élvezetes, de itt is úgy éreztem, hogy túl hírtelen van vége a történetnek.
Aranyló tengerek: Ez sem győzött meg igazán. Én egyfajta ’hadügyi, belső poénnak’ értelmeztem ezt az írást, melyet nem igazán tudtam hova tenni, lévén ’belső anyagról’ van szó. Ebben Clarke aggodalmát fejezi ki az amerikai fegyverkezéssel kapcsolatban. Biztos megfelelő helyeken ez odamondásnak, beszólásnak számít, nekem egy semmi extra érzésem volt csak.

Összességében tehát nem volt ez rossz, de én ennél többre számítottam. Mivel ez volt az első novelláskötetem Clarke-tól, ezért bizakodó vagyok, hogy ennél azért van jobb válogatás is rövidebb lélegzetvételű írásaiból. De az már itt is látszott, hogy Clarke remekül tud egyszerű, hétköznapi nyelven komoly tudományos témákról írni. Nem bonyolódik bele feleslegesen a részletekbe, inkább egy-egy tudományos téma ’gyakorlati hatásait’ vizsgálgatja. Érdekesek, jól voltak ezek a témák, de nem mindig sikerült hasonlóan érdekes és izgalmas történetet köréjük húzni. Clarke szerintem tud ezeknél jobbat is.

Érdekes válogatás ez Clarke rövidebb írásaiból, melyek főként a Földről, az emberiség jövőjének lehetséges változatairól szól.
Nem mindegyik egyformán erős, némelyik eléggé lassan indul be, de mindegyikben van valami érdekes gondolat. Ráakadhatunk ismerős részletekre is, amiket mintha már láttunk volna valahol: akár valamelyik későbbi regényében, aminek ez volt az ihlető alapja, akár más szerzők műveiben, vagy filmekben.
Amik a többinél kicsit jobban tetszettek: A reklámkampány, A sötétség fala, Gyűlölet.

ez volt az első Clarke könyvem és tetszett a stílusa. A történetek pont annyira voltak rövidek, hogy ne unjak rájuk. Alapvetően nem szoktam novellákat olvasni, de ez most nagyon bejött. A jövőben játszódó sci-fik világa valamiért utat talált hozzám, leginkább az első novella tetszett. szívesen olvastam volna még tovább és reménykedek benne, hogy más kötetekben is feltűnik az a világ. Persze volt morbid is a történetek között, ami kicsit taszított is, inkább elmejáték volt, mint értékelhető novella. Összességében azonban tetszettek a történetek.

Jó kis gyűjtemény. A novellák rövidek és csattanósak, kettő kivételével mind gyorsan előad egy ötletet, amely nemcsak jól példázza Clarke fantáziáját, de valóban stílusos és érdekes is. A másik kettő pedig szintén hozza a formát, érdekes, de történeteik sokkal inkább a felfedezés izgalmát, a kalandot bírják, persze szigorúan sci-fi jelleggel.