Delfinek ​szigete 79% 106 csillagozás

A legjobb esetben is érdekes. Még sohasem olvastam Arthur C. Clarke könyvet, de valahogy másképp képzeltem. Nekem a Delfinek szigete egy Verne regényhez hasonlított leginkább. Ifjúsági regény, és annak megfelelően nincs bő lére eresztve, és a cselekmény sincs túlbonyolítva. Talán ezért kicsit unalmas. Azt a javára írom, hogy a Nagy-Korallzátony élővilágát elég jól bemutatja, a delfinek viselkedését mélységében taglalja sőt még az irányításuk etikai kérdéseit is gyakran előveszi. Érdekes, hogy az álatok szabadsága, többször felmerül mint probléma, ugyanakkor a táplálékláncba való beavatkozás egyáltalán nem vett fel sem etikai sem más kérdést. A regény bár a 21. században játszódik (vagyis minimum 40 évvel később mint amikor íródott), és tudományos előre lépéseket mutat, a jövőt nem képzeli túl vagyis, sem a kísérletek eszközrendszere, sem a közlekedés nem futurisztikus (bár lehet, hogy 1963-ban annak számított).

„Minden egyes delfin önálló jogú lény, olyan egyed, aki sokkal nagyobb szabadságot élvez, mint amilyet mi bármikor is megismerhetünk szárazföldünkön. Nem függnek senkitől, és remélem, soha nem is fognak. Sose vedd őket állatszámba; a saját nyelvükön a Tenger Népének mondják magukat, és ez a legtalálóbb kifejezés rájuk."

Arthur C. Clarke a fiatalokat (a 10-14 éves kor közöttieket leginkább) célozza meg ebben a rövid könyvében. A történet igen egyszerű: egy fiatal srác valamilyen oknál fogva elkeveredik valahogyan egy szigetre, ahol a delfinek beszédét, viselkedését kutatják. Sohasem voltam delfinmániás, de minden állatot szeretek és én is hallottam már róla, hogy ezek a lények igencsak intelligensek. Főszereplőnk is így gondolja ezt és rájön, hogy a delfinek közelebb állhatnak hozzá, mint az emberek. Végre van családja…Maga a cselekmény elég lapos, az alapsztori viszont érdekesnek mondható. (Bár lehetett volna benne több feszültség és izgalom, sajnos ez most elmaradt).

Nem volt ez rossz, csak azért csillagokra így, mert hát azért kedvenc se lett.
Az első olvasásom Arthur C. Clarke-tól, és lényegében Verne miatt választottam ezt, de sajnos ez ütötte meg a vernei szintet.
Susie és Szputnyik rögtön kedvenc lett, persze elsősorban a névazonosság miatt Susie jobban egy hajszállal.
Az a gond, h túl öreg vagyok én már ehhez, de pl a Verne könyveknél ezt nem érzem, ott utazok velük, ha kaland van.

Egy ifjúsági kalandregény – kevés eseménnyel – a sci-fi nagymesterétől. Bár sokat fejlődött a világ a megírása óta, de a delfinek nyelvét ma sem értjük, s a két faj megérteni sem nagyon tudja egymást – máskülönben értenénk és megakadályoznánk – valószínűleg a delfinek tömeges partra vetődéseit. Merle Állati elmék című regénye – amely hasonló témával foglalkozik – jobban tetszett. De az üzenet: a két faj kommunikációjának szükségessége nagyon aktuális. 10-14 éveseknek kitűnő olvasmány lehet. Én mást kedvelek Clarke-tól…

Egy könnyen emészthető ifjúsági regénnyel, egyszerű cselekményszállal találkoztam újra. Talán egy mai gyereknek már nem lenne annyira izgalmas a történet, mint akkoriban volt. A fantasztikuma, jól lehet, elavultnak, lebutítottnak tűnik, talán már tényleg idejét múlt, ez a kaland jó eséllyel már nem köti le egy kamasz figyelmét. Kicsit keserű ez az érzés, mert éppen ez az egyszerűség mozgatta meg a fantáziánkat és vitte tovább a történetet játékainkban.

A történet felidézte a régi idők kiskamaszainak kalandvágyó álmait, amik legtöbbször egy utazással kezdődtek, miután kiléptek a megszokott, de sokszor konfliktusokkal terhelt életükből. A kalandozás és az utazás gyakran a felnőtté válás, felelősségvállalás analógiája, ami sokszor próbákkal terhelt, vagy meseszerűen könnyű. Érzésem szerint ebben a történetben fura mód találkozik a kettő.

Tovább: https://www.konyvvadaszok.hu/2022/05/arthur-c-clarke-de…

Aranyos ifjúsági történet, de valahogy nem eléggé hard sci-fi nekem, ami a kedvencem, és az írótól is inkább azokat szeretem. 10 évesen valószínűleg imádtam volna.
Most már azért kicsit távolabb kerülnek tőlem az ilyen történetek.
Mégis, valahogy örök darab ez.
Delfin beszédet milyen jó lehetne érteni :)

Sosem értettem,hogy magyarországon miért akar valaki tengerbiológus,tenger kutató lenni?
Azt hiszem,most már teljesen megértem ezeket az embereket!

Egyszerű cselekmény, könnyen követhető. Nincsenek nagy megpróbáltatások, kicsit meseszerű is ahogy a főszereplő fiú, a rossz életéből belecsöppen egy vágyott, érdekes világba.
Sajnos öreg vagyok már ehhez a könyvhöz, és szerintem az akkori célközönség is, mára kevés izgalmat találna benne. Sajnos, mert egy alapvetően érdekes és a világ amit bemutat izgalmas is. A természet, a koralzátony leírása nagyon részletes.

Hát kérem szépen, ilyen az, amikor egy jó író nemcsak elmélkedésből ír, hanem élvezetből. Egyszerűen bámulatos, hogy milyen átélhetően adja át a korallzátonyt, az óceánt, a búvárkodást, élnek-remegnek a képek, komolyan mondom, kedvet csinált hozzá. És az sem utolsó, hogy a sztori is érdekes, rögtön az első oldalon belendül, és száguld, sodor, ragad tovább. Hihetetlen. Én ennek az embernek a hard sci-fi könyveit szeretem, de hogy ez mennyivel erősebb, ütősebb, egyszerűen megragadóbb azért, mert olyasmiről ír, ami a sajátja. Hát igen. És közben a történet, bár érdekes, de azért nem egy nagy etvasz, a dramaturgia egyszerű, és hát mégiscsak ifjúsági regény-szerű, meg nem is megy lélektani mélységekbe, de nem is ez a lényeg. Hanem hogy szereti, amit csinál.

A megjelenése óta megvan ez a könyv, de csak most vettem kézbe. Kár, mert bár aranyos történet, rég kinőttem a tenger bűvöletéből. Az első oldalnál eszembe jutott, hogy nem tudok úszni, ami az utolsó oldalig meg is maradt. Ötven éve nem volt háború? Egy nap alatt eljutni a világ egyik végéből a másikba? Szép, szép, de még ma is csak utópia.