A ​gyermekkor vége 85% 406 csillagozás

Nehezen hangolódtam rá a könyvre, de ahogy jöttek a fejezetek annál jobban beszippantott.
Érdekes, akár hihető jövőképet kapunk Clarke-tól (bár ez a jövőkép, mivel több mint 60 éve íródott már kicsit politikailag elavult), arról, hogy az emberiséget felkeresi egy másik faj a világegyetemből. Ennek a találkozásnak a mikéntjét, és miértjét ismerhetjük meg. Maga a történet végig érdekes olvasmányos, a fordulópontok előre nem kiszámíthatóak, egyszóval izgalmas.
Azt kell mondjam ezt a könyvet még ennyivel a megírása után is érdemes elolvasni, és ajánlom is azoknak akik még nem olvasták el.

Érdekes, izgalmas, lebilincselő történet, Clarke sajátos képe egy ember-idegen kontaktról, ahol a földönkívüliek nem leigázni akarják az emberiséget, hanem épp ellenkezőleg; hozzásegítik az egyetemes jóléthez.
A regény remekül építkezik; a kezdetben rejtélyes idegeneket fokozatosan ismerjük meg, ahogy a „miértekre” is apránként kapjuk meg a válaszokat. Mindeközben jó adag társadalomkritikát vág a fejünkhöz a szerző, kezdve az „örökös elégedetlenkedőkkel”, a szkeptikus „hitetleneken” át, az emberiség vele született „gyermekbetegségéig” spoiler*.
Az egész olyan „Clarke-os”; tudományos mégis szórakoztató, elgondolkodtató, néha kissé elvont.
Leszámítva a néhány elavult „technikai csodát”, a keletkezési ideje ellenére is van aktualitása a történetnek, szóval aki még nem ovasta, bátran vegye kézbe!
Nekem, a hibái ellenére is – mert nem tökéletes – tetszett!

* spoiler Ami miatt a regény végével egyáltalán nem vagyok megelégedve.

„Hidd el nekem, számunkra sem öröm, ha le kell rombolnunk az emberek hiteit, de a világ minden vallásának nem lehet igaza – ezt ők is tudják. Az embernek előbb-utóbb meg kell tudnia az igazságot; de ma még nem érett meg rá az idő.”

Clarke könyve, ha jól néztem 1956-ban íródott és talán ezzel ő fektette le az utópia (vagy disztópia?) alapjait. A világ, amit lefestett semmi borzalmas dolgot nem tartogat, csupán az idegenek megjelenését a Földön, akik nem éppen azok, akikre számítottunk. A leírások óvatosak, kerül minden technikai „forrást” és néhol bizony van „elírás”, hogy például „ a hajó nemsokára odafönt lebeg majd az örökké napfényes űrben ”
Öröm, hogy az emberi faj nincs többé egyedül, de ennek borzalmas ára van, aminek a miértjét sajnos nem kapjuk meg Clarke-tól. Pedig én nagyon kíváncsi lettem volna, hogy a „felettes hatalom” kit vagy mit takar és miért van erre szüksége, vagy bekómáztam olvasás közben és ez elkerülte a figyelmemet.
spoiler Nem igazán látom a történet kerek, egészét vagy nagyon rosszul értelmezem a könyvet. Miért volt a végkifejletre spoiler szükség? Nem értem. A címből arra következtettem, hogy az emberi fajnak elérkezett az a kishitű, vad, óvodás, háborúsdit játszó, félelmekkel teli vége, ahonnan felnézhet, megkönnyebbülhet, mert látja az idegen fajon, hogy hová tud fejlődni, tehát feljebb léphet egy szintet ott, ahol eddig csak buta csatározás folyt. De nem ez történik. Nagyon nem.
Clarke és én már sosem leszünk barátok.
(A borító viszont annyira ronda, és ijesztő, hogy fejjel lefelé tartottam magam mellett)

Az év egyik meglepetése számomra. (Mármint olvasásban, mert a regény még a hidegháborús korszakból való.) Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog. Pedig az első oldalak/fejezetek jeleneteiben a szerző olyan kuszán fogalmazott, hogy sem az alaphelyzetet, sem a szereplőket nem tudtam elképzelni. Fura volt a bürokratikus főkormányzó kifejezés is (ami eredetije – overlord – egész más társításokat ébreszt). Időbe telt, míg ráhangolódtam a cselekményvezetés ütemére (sokszor vontatott, máskor meg ugrál), sajátos, tényleírós szemszögére. De aztán a helyükre kerültek a dolgok, sőt, azon kaptam magam, hogy élvezettel olvasom a tudományos részletességű megfogalmazásokat. Meglepő fordulat volt számomra a lények sokáig – okkal – rejtegetett külseje, utólag belegondolva hatalmas poén szerintem.

A fülszövegből is kiderül, hogy ez egy idegen-inváziós történet – de gyökeresen más, mint a pánik és pusztítás központú Világok harca vagy a hátborzongató Szemünk fényei. Itt az idegenek értünk jöttek, nem ellenünk. Békét és jólétet hoztak. Az atyáskodó, majd-mi-megmondjuk-mi-a-jó-nektek hozzáállásuk tekintetben hasonló kettősség érzetét keltették az események, mint Octavia Butler: Xenogenezis-trilógiájánál, illetve az emberiséget áhítattal kábító idegenek kapcsán a V című sorozat is eszembe jutott (aminek régi változatára maga a szerző is utal az előszavában). Elhozták a világbékét, de vajon milyen árat kérnek érte?

A magyarázatokra várni kell a könyv végéig, és sajnos egyáltalán nem kellemes, derűlátó a szerző elképzelése az emberiség jövőjéről. „A csillagok nem az emberért vannak.” Ez egyáltalán nem tetszett. De az ide vezető úton számos elgondolkodtató mozzanatban volt részem. Különösen tetszett, hogy a rideg tudományos szemlélet kizárólagossága helyett teret adott a parajelenségeknek, vallásnak, misztikusabb dolgoknak is. link – link

A Syfy csatorna 2015-ben készített egy háromrészes minisorozatot, ami még modernebb korba helyezi a cselekményt, már csak ezért is több részletben eltér a könyvtől, de lényegében elég hű hozzá, ajánlom megtekintésre.

Időnként, amikor elolvasok egy-egy sci-fit mindig megállapítom, hogy több sci-fit kellene olvasnom. Így aztán most úgy döntöttem, hogy az új évben több sci-fit fogok olvasni. Kezdésképpen pedig kikölcsönöztem a könyvtárból Arthur C. Clarke-nak ezt a klasszikusnak mondott regényét, hogy akkor lássuk, mit is tud az író.
Nincs hosszú felvezetés, az első fejezet végére fel is pörögnek az események, rögtön elkap a szöveg, innentől nincs menekvés, legfeljebb néha-néha gyengül a sodrás, de én végül nem éreztem, hogy különösebben unatkoztam volna, gyorsan követték egymást az események, váltakoztak a nézőpontok, és végig fenn tudta tartani a figyelmemet.
Tetszett, hogy amit Clarke ír, nagyon hitelesnek hat. A reakciók, spoiler, mind-mind nagyon hihetőnek tűnnek, ahogy a magyarázatok is. Clarke azt is nagyon jól eltalálta, mikor kell ugrani időben vagy nézőpontot váltani, mi az, amit nem szükséges leírnia, elég ha visszatekintve ismerjük meg. Ennek is nagy szerepe van abban, hogy végig úgy érezzük, hogy pörögnek az események. Pedig több mint 80 évet ölel fel a 230 oldalnyi szöveg. A figyelem fenntartásában nagy szerepe van annak, hogy ennyire rejtélyesek a megérkező idegenek. Végig annyi a titok, hogy olvasóként én is óhatatlanul elkezdek elméleteket gyártani. spoiler Nagyon tetszett, hogy eközben a szerző – jól ismervén az embereket – úgy tűnik, gondolt mindenre: spoiler spoiler
A regény nagyon alapos munka, és nagyon komolyan veszi a tudományok megállapításait, legyen szó akár a fizikáról – nagyon tetszett, hogy a csillagközi utazásnál figyelembe vette a relativitáselmélet megállapításait, és levonta az ezekből eredő következtetéseket –, de társadalomtudományi szempontból sem találok benne kivetnivalót. Érdekes gondolatkísérlet az emberi evolúció további lehetséges irányairól, spoiler
A vége azonban bennem nyomasztó, kellemetlen érzéseket hagyott. De ez talán természetes egy ilyen végkifejletnél. Ugyanakkor a szerző nem ad szájbarágós értékelést, így végső soron az olvasóra bízza, hogy úgy éli-e meg, mint ahogy én, vagy pedig sokkal pozitívabban értékeli a hipotetikus végkifejletet. (Volt olyan, aki maradéktalanul örült neki?) spoiler

Hogy miről ismerszik meg egy igazán jó sci-fi? Számomra attól, hogy annak ellenére, hogy fantasztikus elemekkel ágyaz meg a szerző az alapoknak, ami ezt követi képes azt az érzetet kelteni az olvasóban, pl. szerény személyemben, hogy ez tényleg így is zajlana le. Márpedig Arthur C. Clark víziója ezt a hatást érte el nálam.

Idegenek!! Jönnek a világ nagyvárosai fölé, filmek esetében általában egy emblematikus torony vagy tógás hölgyemény látképébe, tolakodó csészealjakkal.
Ismerős? Nem csoda. A grandiózus idegen inváziós filmek kliséje többek közt ezen könyv kezdőjelenetéből indulnak ki. Csak, hogy az ezeknél rendre előkerülő lézersugarak és gyilkos alienek helyett Clark egészen más irányt szab történetének.

A faj melynek még nevét sem ismerjük ököl* helyett diplomáciával** veszi uralma alá az emberi fajt, akik csak főkormányzókként hivatkoznak újdonsült feletteseikre miközben azok el hozzák számunkra a gazdasági – politikai egyenlőséget és kontrollált technológiai fejlődést, aka az emberiség virágkorát. Olybá tűnik ők nagyon is jól ismernek, kiismernek minket, mi viszont szinte semmit nem tudunk róluk kezdetben, még azt sem, hogy néznek ki. Rejtőzködnek, mi pedig keressük tetteik mögött a választ a nagybetűs MIÉRT-re. Miért is vannak itt? Miért jó nekik a mi jólétünk?

Ők mindig csak egy lépésnyire engednek betekintést terveikbe és ezek a lépések akár évtizedekig is tarthatnak, mire mi megláthatjuk az okokat az utasításaik mögött. Ugyanakkor vannak titkok amiket szigorúbban őriznek messziről jött vezetőink. És itt jönnek képbe a regény emberi szereplői. Így vagy úgy a történet folyamán az ő szemükön keresztül láthatjuk az események történését, s egyben ők a kulcsfigurák abban, hogy a miértekre válaszokat kapjunk a főkormányzók szándékánál akár hamarabb is. Ettől a folyamatos válaszok utáni hajszától, a szereplők okosan felépített belső feszültsége az olvasóra is átragadt, ami az egész könyvnek adott egy kellemes feszültség érzetet, s csak úgy pörögtek a lapok. Ez a feszültség nem is az idegenektől való félelemtől, hanem az ismeretlent felfedezni akarástól működött nagyon.
De, hogy megérte e kutakodni a gondosan őrzött titkok után, s fel sikerült e nőnünk hozzá eléggé? Én még mindig nem tudom eldönteni. A gyermekkort persze nem hiába szokták boldogként emlegetni…

*vagy csáp
**legrosszabb esetben is pszichológiai hadviseléssel..:)

Annyira vártam, hogy végre elolvassam, aztán csalódás lett a vége. Az ötlet jó, de a könyv iszonyatosan tömény és vontatott.

Már megint az a fránya kapcsolatteremtés. Egyértelműen a sci-fi irodalom egyik alapvető, kimeríthetetlen témája a más, idegen, értelmes fajokkal való kapcsolatfelvétel lehetősége, illetve az abban rejlő problémák, netalántán veszélyek. Az emberek egy részének nagy reménysége, hogy ebben a felfoghatatlanul nagy világmindenségben nem vagyunk egyedül. Reménykednek abban, hogy valamikor létrejön a nagy találkozás és hogy persze az milyen jó is lesz nekünk. No, hát Clarke regényében a találkozás, sőt még a kapcsolatfelvétel is létrejön, de valami egész új és szokatlan végkifejlettel…

A könyv felütéséről nekem egyből a Függetlenség napja című film ugrott be. A Föld nagyvárosai felett azonosítatlan repülő tárgyak jelennek meg. Némán, mozdulatlanul állnak, s nem tudni milyen szándékkal érkeztek. No, a hasonlóság a könyv és az említett film között kb. eddig tart (a könyvben is kb. az első pár oldal csak), ennyiben ki is merül. A könyv ezen gyorsan tovább is lép, viszonylag hamar létrejön a kapcsolat, s az idegenek szándékai is elég egyértelműek. Békét, jólétet, biztonságot akarnak a Földön. Ezt hivatottak őrizni, fenntartani. Ez mind szép és jó, az emberiség felvirágzik, világbéke, aranykor, mindenki (pontosabban a legtöbben) örül(nek). De az igazán fontos és izgalmas, egyszavas kérdés mégis mindenkiben ott motoszkál: Miért? Miért ez a nemes szándék, ez a már-már hihetetlen nagylelkűség, mire fel a segítő szándék? Vagy akár azt is megkérdezhetnénk: ’OK, de mibe fog ez nekem kerülni, mi ennek az ára?’. Ezekre keresik a könyv szereplői a választ, ezek a kérdések foglalkoztatják az olvasót is. A legjobb és legmegnyugtatóbb, hogy ezekre a kérdésekre meg is kapjuk a válaszokat, még ha azok nem is olyanok, mint amiket hallani szerettünk volna…

Clarke könyve gyorsan magába rántja a gyanútlan olvasót, a sok megválaszolatlan kérdés (miért vannak itt az idegenek (könyvekben főkormányzók), miért nem mutatkoznak az emberek előtt, mik is valódi szándékaik, céljaik), illetve az azokra érkező, apránként elcsepegtetett válaszok folyamatosan fenntartják, vagy egyre inkább növelik a feszültséget. Nehéz szabadulni a nyomasztó gondolatoktól a könyv befejezése után is. Felejthetetlen útravalót kapunk Clarke-tól, egy olyan víziót, ami egyszerre magasztos és földbe döngölő is egyben. Pedig nem könnyíti meg az azonosulást, igazi főszereplője nincs is igazán a könyvnek, több szereplő szemszögéből kísérhetjük figyelemmel az emberiség aranykorának kialakulását, tündöklését, majd az elkerülhetetlen gyermekkorának a végét…

Nem emlékszem már rá, hogy ki ajánlotta nekem A gyermekkor végét, de ezúton is nagyon hálás vagyok érte.
Habár csak nagyjából két éve váltam a sci-fi rajongójává, fontosnak tartottam, hogy az újabb megjelenések mellett a klasszikus sci-fi szerzőkkel is megismerkedjek. A sok sikeres könyvélményeimhez ezzel a regénnyel egy újabb csatlakozik. És igen, Clarke-tól is szeretnék elolvasni minden fellelhető művet.

A gyermekkor vége az a fajta sci-fi, amit én a leginkább kedvelek: társadalommal foglalkozó. A regény utolsó pillanatáig merültek fel bennem újabb és újabb kérdések és gondolatok az írók felvetései kapcsán. Üdítő változatosságot hozott számomra az is, hogy a hagyományos „első kapcsolatfelvétel” témát nem a megszokott erőszak és törékeny diplomácia kísérte, hanem egy békés átmenet.

A befejezés, és néhány „miértre” kapott válasz kicsit közömbösen hagyott, viszont a szívem így is belesajdult mindabba, amire fény derült.
Fantasztikus élmény volt, és biztos, hogy visszatérek még ide.

Clarke mester sajátos elképzelése ölt testet ebben a kortalan műben azokról a kérdésekről, amelyeket már mindnyájan feltettünk magunknak az idegen életformákról, a fajunk jövőjéről, vallásokról, és az élet egyéb nagy problémáiról.
Tulajdonképpen minden olvasó találhat benne valami számára érdekeset, mert ezek a témák kivétel nélkül mindenkire hatással vannak valamilyen szinten. Az én esetemben a kezdeti enyhe ellenérzést (spoiler) egyfajta rácsodálkozás, majd az író fantáziája iránti elismeréssel vegyes hosszú elmélkedő fázisok követték, gyakran félre is tettem, mert annyi gondolat kavargott a fejemben.
Több szinten is komoly kontraszt érzékelhető a műben, számomra a leglátványosabb és legötletesebb az spoiler, illetve ahogy ezt beépítette a kollektív tudatba, a „fajemlékezetbe”, ezzel pedig el is érkeztünk az agybomlasztó részekhez, amik a könyv savát-borsát adják, és ahol az idő, a telepátia, sőt még az ezotéria is szerepet kap, nem csak a hagyományos megközelítésben.
Nagyon érdekes hangulat jellemzi, egyszerre tud mosolyogtató, borzongató, elszomorító, reményt keltő és borongós lenni, éles karmokkal kapargatja a gyanútlan olvasó értékrendjét és világképét, ezzel pedig könnyen feledteti, hogy itt-ott azért érződik a regény kora.
Az egyetlen dolog, ami kicsit zavart, az a „darabos” cselekmény, szinte már a befejezés pillanatában sem emlékeztem a legtöbb szereplő nevére, de ez megbocsátható, hiszen végtére is ez a vízió az emberi fajról szól…