Arthur C. Clarke nem szorul sem reklámra, sem méltatásra. Mindenki ismeri a nevét, mindenki tudja, hogy az Űrodüsszeia sorozatot ő írta. Ezen kívül a fizika doktora, tevékeny tudós, és az ő javaslatának köszönhetően alkalmaznak a mai napig is műholdakat a navigációs és időjárás-megfigyelő rendszerekben. Egy ilyen hatalmas kvalitású embertől nem várhatunk mást, mint az utolsó pontig valid és akkurátus science fiction irodalmat.
Clarke könyve, a 2001: Űrodüsszeia jelenleg a 10. helyen áll a száz legjobb sci-fi könyv között -> http://scifilists.sffjazz.com/lists_books_rank1.html. A lista egyébként nyitott, lehet szavazni, mindenkit erre bíztatnék.
Ahogy azt legutóbb is említettem, 2020-ban celom volt minél több művet elolvasni a listáról, és az év vége közeledtével már “csak” a legjobb 10-re fókuszáltam. Az Űrodüsszeia sorozat első könyve volt a következő, amit elkezdtem, erről szeretnék néhány szót megosztani veletek. Nem a cselekményre szeretnék fókuszálni, és nem is a regény irodalmi elemzésére, hanem sokkal inkább a tudományos részletességre és a sci-fi elemekre, amit a szerző használt. Ezek közül mindegyik – túlzás nélkül – megérne egy önálló bejegyzést, amelyek terveim szerint nemsokára meg is fognak születni.
Kezdjük az elején. Aki olvasta a regényt, tudja, hogy évmilliókkal napjaink előtt, az őskorban játszódik, majd pedig éles ugrással megérkezünk az alternatív 2001-be, ahol még van Szovjetúnió, az emberiség már eljutott addig, hogy a Holdon épít városokat és kutató expedíciókat indít a Szaturnuszra.
Már amikor Floyd doctor beült a Holdra tartó űrhajóba, hamar ráébredtem, jegyzetelnem kell olvasás közben, különben el fogom felejteni, mennyi mindenre érdemes figyelni a regényben.
Clarke végig egy realis, hihető világot teremtett, szerintem ebben van a regény igazi ereje. Elhiszed, hogy megtörténhet, pedig “csak” fikció. A realista és hihetőt úgy értem, hogy még a fizikában jártas emberek és a kötözködő olvasók sem találnak benne kivetnivalót. Mire gondolok?
Nagyon sok regényben űrutazás közben a hősök vígan sétálnak a hajó fedélzetén. ŰR utazás. Minimum el kellene gondolkodni rajta, hogy a hajón hogy teremtődik meg a gravitáció. Asimovnál az Alapítvány ciklus utolsó 2 kötetében a gravitációs hajónál nem voltak ilyen kérdéseim. Ezen kívül az űrutazás maga is jellemzően egyszerűen le van tudva annyival, hogy bevágjuk a hajót hiperűrsebességbe és kész. Kifejezetten értékeltem, hogy Clarke kitért a Discovery hajó maximális sebességére, tárgyalta Einstein relativitás elméletét és végig precíz idő-, és sebességadatokkal dolgozott.
Az utolsó részlet is a helyén volt. Amint Dr.Floyd megkezdte utazását a Holdra, Clarke részletesen leírta, hogyan megy el a főhős az űrben wc-re? Vagy mit eszik? Apró kérdének látszik, viszont pont az ilyenektől lesz hiteles a világ. A regényben kiderül, hogy a kaja bizony ragacsos szószokkal van összeragasztva, az evőeszköz ragasztva van az asztalra, a wc pedig centripetális erővel teremti meg a nehézkedést.
A holdbéli világ esetében további gyönygyszem, amikor kiderül, a Holdon jelenleg egy járvány ütötte fel a fejét, illetve amikor Floyd egy társával beszélget, említik, hogy a gyerekek a Holdon gyorsabban nőnek. Egyből bevillant Ian McDonal Luna-trilógiája, amely szintén a holdbéli élettel operál.
Amikor a Szaturnusz felé tartó expedícióról beszél, kitér rá, hogy a legénység tagjai közül hárman hibernált állapotban vannak, és említi, hogy a hibernációt legalább 50 éven keresztül kutatták. A regény 1968-ban jelent meg, a hibernáció folyamatát pedig 1975-ben bizonyították be először medvék esetében -> https://en.wikipedia.org/wiki/Hibernation (29-es cikk).
A Discovery kapcsán nem lehet elmenni HAL 9001 mellett, akit végig imádtam és sajnáltam. Az AI használata, keletkezése, leírása szintén önmagában egy többoldalas téma lenne, viszont Clarke regényénél maradva kiemelném a szerző gondolatait (Orbit 96. oldal), amelyben leírja, hogy HAL létrehozásához az informatikában zajló fejlődés vezetett, amely 20 évente kiugró felfedezéseket tett. A fikció szempontjából jelentős, hogy 1980-ban a szerző világában két tudós kimutatja, hogy neurális hálózatok hogyan generálhatóak automatikusan, illetve hogyan lehet mesterséges agyat létrehozni. Itt eszünkbe juthat napjainkból a Neuralink -> https://www.bbc.com/news/world-us-canada-53956683.
Különösen tetszett, amikor a szerző megjegyzi, hogy 1989-ben az emberek egy csoportján olyan szociológiai kísérleteket hajtottak végre, amelyekkel vizsgálták, miként reagálnak arra, ha idegen lényekkel kerülnének kapcsolatba (Orbit, 178. oldal). Itt tiszteleg Wells munkássága előtt, megemlítve, hogy amikor a Világok harca rádióadásba került, többen azt hitték, valós eseményekről van szó.
Csupán két dologban tévedett, a Japetus és a Titán atmoszférájáról és a bolygók kémiai összetételéről, de ez 1968-ban ez az információ még nem volt elérhető.
A regény egy hihető, valós, kidolgozott sci-fi univerzumot épít fel, amely a fizika jelenleg ismert törvényei szerint maximálisan megáll a lábán. Amikor átlépünk a Monoliton keresztül a fikció világába, továbbra is részletes, gondolatébresztő leírásokkal dolgozik.
Azok számára, akik a sci-fi zsánerirodalom rajongói, netán maguk is tevékenyek ebben az irányban, Clarke megkerülhetetlen. A világépítés, karakterfejlődés és a sci-fi eszköztárának használata is tökéletesen helyén van a regényben és morálisan is ad az olvasónak egy szép csomag gondolkodnivalót.
Köszönöm, ha idáig elolvastad a véleményemet: 751 szó, kb 3-4 perc.
Angolul goodreads-en: https://www.goodreads.com/eveiler
