Az ​utolsó cseppig 20 csillagozás

Alpesi trilógia
Arno Camenisch: Az utolsó cseppig

Arno ​Camenisch Alpesi trilógiája három látószögből mutatja be a kelet-svájci hegyvidék lakóinak életét: a Sez Ner egy alpesi pásztortanya mindennapjairól, ember, állat és természet szimbiózisáról rajzol szelíd iróniával színezett mozaikképet, Az állomás mögött két fiúgyerek szemével írja le a zord hegycsúcsok közé ékelődött falvacska lakóit, míg a befejező rész egy törzsasztal körül játszódik: mielőtt a „Helvezia” végleg bezár, a törzsvendégek összegyűlnek, hogy Az utolsó cseppig kiigyák az író nagynénjének sör-, bor- és pálinkakészleteit, cigarettázzanak, tömpe vagy görbe szivart pöfékeljenek, és közben anekdoták hosszú sorában idézzék fel falujuk történetének legemlékezetesebb és legmulatságosabb pillanatait.
Az Alpesi trilógia egyéni hangvételű, lineáris történetszövés helyett apró életképekből építkező, tömörségével és humorával lebilincselő prózája nemzetközileg is egy csapásra ismertté tette a kortárs svájci irodalom legújabb fenegyerekét. A trilógia egyes köteteiből… (tovább)

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Valahol Európában L'Harmattan

>!
L'Harmattan, Budapest, 2013
258 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632366654 · Fordította: Adamik Lajos

Enciklopédia 6


Kedvencelte 2

Várólistára tette 15

Kívánságlistára tette 10


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Arno Camenisch: Az utolsó cseppig

Ahogy ezt a könyvet olvastam, már pár oldal után kialakult bennem az elképzelés, hogy én bizony nem regényt lapozgatok, hanem egy Svájcról szóló fotóalbumot. Vagy hogy pontosabb legyek, egy fotóalbum gúnyos paródiáját, ahol a kép hátterében ott meredeznek a csodás bércek, de az előtérben álló rusztikus parasztember térdig áll egy tehénlepényben. Camenisch pár soros bekezdésekre bonja szét a regénytestet – majdnem azt mondtam e helyütt, hogy a történetet, de az nincs, mégpedig a lehető legtudatosabban nincs. Ki van gyomlálva innen minden, amit akár véletlenül is egy lineáris vonalra rá tudnánk fűzni. Bár én áldom azt a görnyedt hátú ősembert, aki először rakta sorba úgy artikulálatlan torokhangjait, hogy volt abban bevezetés, cselekmény és lezárás, de amúgy nincs ezzel a történetnélküliséggel semmi gond. A kantonok tanyavilágának trágyaszagának ábrázolására ez kiválóan megfelel, ám az is igaz, hogy nem lehet csak úgy átszaladni rajta. Talán érdemesebb lett volna úgy olvasni, mint holmi kalendáriumot: naponta egy oldalt csak, aztán azt forgatni a számban, amíg ki nem jön minden íz.

Aztán a második és a harmadik részben Camenisch puhít kissé a felfogásán. A viszonylag rövid egységek megmaradnak (bár megnyúlnak picit), és beszivárognak holmi maradi cselekményszálak. A második egy gyermekmonológ, a harmadik egy véget nem érő kocsmai eszmecsere ruháját ölti magára. És ezek a fejezetek már valahogy ismerősebbek, otthonosabbak, el tudom helyezni őket az eddigi tapasztalataim között. Ugyanakkor (épp ezért) valahogy nem annyira eredetiek, nem annyira izgalmasan kísérletiek. Pedig nagyon kíváncsi lettem volna, meddig lehet az alapkoncepciót tovább bongyorítani. Ennek a kérdésnek a homályban maradása miatt az egy pont levonás, még akkor is, ha abban a pillanatban örültem, hogy ismerős terepre tévedtünk.

6 hozzászólás
Mariann_ P>!
Arno Camenisch: Az utolsó cseppig

Az Alpesi trilógia egyazon világot jár körül, egy svájci hegyvidéki falu közösségét.
Apró jelenetekből bontakozik ki egy-egy panorámakép a faluról.
Életképek, pillanatok , időnként nyers, de bele is illik ez a sokszor embert próbáló nyers világba.
A hegyvidéki tanyaházban a számadó, a segédszámadó ,a kanász és a csordás őrzi a jószágot és érleli a sajtot.
Egy monológ a piszokról :
„A piszok beszorul a köröm alá. A piszok elszínezi a kezet. A kanász csizmakefével igyekszik megtisztítani a kezét. A ráncokban úgy ül a piszok, mintha beégették volna. A piszok csak akkor múlik el, ha a bőr leválik a kézről, ha véget ér a nyár, mintha a test kígyó módjára vedlené le a burkát. ”
A hegyvidéken élők mintha észre sem vennék a fenséges alpesi tájat.
Az idillt csak az ideérkező turisták képzelik el.

A második rész két gyerek szemszögéből.
A folyton bajt kavaró és bajba keveredő testvérpár mindent megfigyel.
A falu világa az ő számukra izgalmakkal teli világ.

A könyv utolsó részében a helyi kocsmában iszogatás közben felidézik a régmúlt eseményeit.
Ez a nyers könyv mégis tetszett nekem, hiszen úgy érzem, a valóságot olvashattam, nem a kiszínezett , elképzelt történetet.

iniesta>!
Arno Camenisch: Az utolsó cseppig

Első osztályú irodalom, öröm volt olvasni. A prózaszövés, egész pontosan a prózaszövés ötletességének (változtathatóságának) diadala. Egyetlen igazi esztétikai ötlet van itt: az anzixszerű, szilánkos szövegrendezés (Walser, Merz, Bichsel irodalmi hagyományától egyébként messze nem újítóan idegen módon). A három különböző (egyértelműen autonóm) kisregényt a három különböző narratív pozíció adja: az első közülük kimagasló, a második nagyon jó, a harmadik éppen csak jobb az átlagosnál (viszont az átlagosnál jóval gondosabban szerkesztett alkotóilag). A három kisregény ugyanakkor együtt is kiad valami mást (pl. más olvasói tudást az elbeszélő személyéről), és ebből a másból életre kel egy valóban hiteles, több nézőpontú, mégis egységes beszámoló egy letűnő világról.

A fordítást (Adamik Lajos munkája, hála az égnek) és a szöveggondozást (ha volt köze hozzá, akkor olvasószerkesztői érdem: Tiszóczi Tamás) egyaránt kifejezetten igényesnek találtam, sajnos azt kell mondjam, hogy a L’Harmattan jelen sorozatától merőben szokatlanul (lásd pl. https://moly.hu/ertekelesek/2708829).

Nagy könyv, ajánlom.

abcug I>!
Arno Camenisch: Az utolsó cseppig

Nagyszerű a l'Harmattannak ez a sorozata! Az ilyen könyvek elképesztően gazdag európai irodalomról beszélnek – még akkor is, ha csak az első kisregényt gondolnám remekműgyanúsnak. De azt eléggé erősen!

tominho68>!
Arno Camenisch: Az utolsó cseppig

Nekem ez öt csillag, nagyon tetszett! A rövid, időnként felvillanás-szerű történetek sajátos hangulatot teremtettek, egy-egy sztori után el lehetett mélázni, ha éppen úgy gondolta az olvasó (én). Az első történetben egy tanyaház (nem is oly' egyszerű…) mindennapjairól olvashattam, állattartás, sajtkészítés, időnként turisták felbukkanása. A másodikban egy gyerek és testvére okoz kisebb-nagyobb felfordulást a faluban, az ő szemszögükből pillanthatunk be egy alpesi falu életébe. Személyes kedvencem viszont sorban az utolsó, a címadó történet: a falu öregjei egy kocsmai asztal körül emlékeznek, anekdotáznak, vitatkoznak és közben ki-ki issza a kedvenc nedűjét – az utolsó cseppig. Ötös, na!

ppeva P>!
Arno Camenisch: Az utolsó cseppig

Mindazt, amit eddig gondoltál Svájcról, most elfelejtheted.

10 hozzászólás
dokijano>!
Arno Camenisch: Az utolsó cseppig

Nehezen haladtam ezzel a könyvvel. Rögtön az elején meglepődtem azon, hogy nincsenek legalább pár oldalas fejezetek, ahogy az ember megszokta egy „rendes” könyvtől. Ehelyett három részből áll (három különböző nézőpont), és mindhárom részben nagyon rövid, átlagosan talán 10-20 soros részleteket olvashat az ember. Nagy ritkán találni benne egy oldalnál kicsit hosszabb összefüggő részt. Olyan, mintha valaki egy naplót olvasna, amelyben nincsenek hosszabb lélegzetű írások, csak amolyan rövidke szösszenetek formájában írja le a szerző, ami éppen eszébe jut az adott témakörben.
Én egyébként kifejezetten szeretem, ha nincsenek hosszú fejezetek egy regényben, mert ritkán tudom magam órákra átadni egy-egy olvasmány élvezetének, de azért ez már mellbe vágott. Az jutott mindig eszembe olvasás közben, hogy ez a regény olyan, mintha egy mozaikképet (modernebb szóhasználattal puzzle-t) kezdene el kirakni az ember, de valami miatt túl nagy közöket hagy a mozaikdarabkák között. Akkor is összeáll valami összkép az emberben, csak sokkal messzebbről kell nézni, és esetleg hosszabban. No, ebből adódott talán, hogy ilyen hosszú ideig birkóztam a könyvvel.
Amúgy érdekes volt belepillantani egy alpesi hegyi gazdaság életébe, ahol teheneket és disznókat tartanak. Emellett megtapasztalhatjuk (legalábbis virtuálisan), hogyan alakul ki a rangsor a számadó, a helyettese, a kondás és a marhapásztorok között. Ez önmagában még nem nyűgözné le az embert, de a nyelvezet segíti a beleélést. A második rész már jobban tetszett, mert egy kiskamasz szemével látjuk a történéseket, és a csínytevéseiket. A harmadik rész pedig a falucska kocsmájában játszódik, pontosabban szólva hallatszódik. Ebben az ivó törzsközönsége meséli el egymásnak a közeli és távolabbi múltbéli emlékeit, miközben sűrű szivarfüst és sör- illetve pálinkaszag lengi be a helyiséget.

Meli23>!
Arno Camenisch: Az utolsó cseppig

A mű 3 kisregényt tartalmaz, melyek külön-külön is olvashatóak, de véleményem szerint együtt az igazi.
Különlegessége, hogy nem fejezeteket olvashatunk, hanem szakaszokat, bekezdéseket, ami kicsit meg is nehezíti az olvasást az elején, de hozzá lehet szokni ugyanis minden egyes bekezdés egy pillanatnyi életkép, mint mikor nézel egy fotóalbumot, amelynek hátulján ott van a szöveg és mikor a végére érsz akkor rajzolódik ki maga a történet, mely néhol szomorkás, néhol pedig mosolyt csal az arcodra.
Az első a Sez Ner a hegyvidéki pásztortanya mindennapjaiba enged bepillantást ahol a számadó, a segédszámadó, a kanász és a csordás napjait követhetjük nyomon. A sajtkészítés és a tanya vezetése körül forog az életük, amelyet a turisták megjelenése tör meg időről időre.
Az állomás mögött pedig egy falú lakóinak hétköznapi életét tárja elénk egy gyermek szemszögéből, aki a testvérével együtt mindent megfigyelnek és mindig valami csínytevésen törik a fejüket.
S végül, az utolsó, a címadó könyvben összegyűlnek a falubeliek, a helyi kocsmában (Helvezia) és felidézik az elmúlt éveket. A visszaemlékezések által válnak még teljesebbé az előző történetek egy-egy újra megjelenő jelenetei.

A Sez Ner lett végül a kedvencem!

Juci IP>!
Arno Camenisch: Az utolsó cseppig

Nekem az első ment a legnehezebben, mivel a tanyán élő szereplők nem voltak megnevezve, baromi személytelennek éreztem az egészet. Jól volt megírva, csak nagyon elidegenített, na. A másodikba már jobban bele tudtam helyezkedni, volt egy kis A nagy füzet-asszociációm, csak nem olyan brutális. A harmadik tetszett a legjobban, rendkívül jókat röhögtem (itt meg olyan Wolf Haas-os fílingem volt a nyelvi regiszter miatt), és sajnos csak a felénél jutott eszembe, hogy össze kéne írni, ki mit iszik és szív, úgyhogy most kénytelen leszek újraolvasni :)

Atestan>!
Arno Camenisch: Az utolsó cseppig

3 kisregény (Sez Ner, Az állomás mögött, Az utolsó cseppig), amely együtt is szinte kisregény terjedelmű. Pillanatképek egy svájci rétoromán falu és a „havas” mindennapjaiból, XX. századi etnográfiai kiállítás. Cselekményük alig van, esetleg kis történetek, anekdoták bukkannak fel, de többnyire mintha minden egyes bekezdés egy fotó lenne, mely egy életképet mutat be. Nekem nem hiányzott egy erőltetett „sztori”, és a témához pont megfelelőnek éreztem a terjedelmet (azért senki nem akarna 500 oldalt olvasni egy segédszámadó és csordás mindennapjairól). Közép-európaiként egy kis hrabali, nyírői, mikszáthi hangulatot érzek benne, de persze egyedi és érdekes könyv, mely minden távolságtartása ellenére szimpátiával viszonyul a közeghez és érezhetően sajnálja ennek a világnak a megszűnését.


Népszerű idézetek

ppeva P>!

Az íróskodás még a csontfőzésnél is kétesebb foglalatosság

180. oldal

3 hozzászólás
Kuszma>!

Az Otto meg a Vicki nagybátyja egész életét a falujában töltötte a völgy legvégében, mondja a Gieri Blut. Az jóformán sohase dugta ki a faluból az orrát. Míg egyszer aztán, már a hatvanon is túl járt, felment a legközelebbi hegyre, és szétnézett a völgyeken és a hegyeken. Nem tudott magához térni a csodálkozástól. Az anyját, de jó nagy a világ, mondta.

5 hozzászólás
cassiesdream>!

…hoppá, hát a tanító úrral a havibérét is eltemették. Gondolhatod, nem volt mit tenni, újra ki kellett ásni a tanító urat, hogy kivehessék a zakója zsebéből a havibérét.

182. oldal

Kuszma>!

A szemétlapát nyele kettétört. Áthajtott rajta a Rapiddal az Alig. Még látni a nyomokat a nyéldarabokon. A csordás szigetelőszalaggal ragasztja össze a nyelet. A csordás a hibás, mondja Alig a számadónak. Az Alig a hibás, mondja a csordás a kutyának.

1 hozzászólás
Kuszma>!

A munkásoknak ma már közel a fele nem dolgozik szombatonként. Mit csinálnak ezek az emberek a szabadidejükben? Egy paraszt: ülnek a vendéglőben egész szombaton, mikor a parasztnak még dolgoznia kell, és egész vasárnap is. Alkoholpolitikát csinálnak, és rossz példát mutatnak a parasztoknak. A parasztok ma még jó emberek. A munkások és alkalmazottak egy rakás csürhe.

2 hozzászólás
Juci IP>!

A nagynéni hoz a Luisnak még egy quintint, némiképp fosszíned van, mondja a Luisnak.

189. oldal, Az utolsó cseppig (L'Harmattan, 2013)

1 hozzászólás
dokijano>!

Kávét, csak kávét. A kávé a legjobb, amit a mezőn ihatsz. Szomj ellen a kávé a legjobb. Hőségben meleget kell inni. A többitől csak még szomjasabb leszel, mondta mindig nagyanyám.

40. oldal, Sez Ner (L'Harmattan, 2013)

ppeva P>!

…néha egy kis figyelmesség, ez azért talán mégsem a világ, mondja a nagynéni, de az olyanok, akik nagyfejszével nyitják ki a lecsókonzervet, ebből föltehetőleg tényleg nem fognak fel sokat. most már aztán, mintha mi a fejünkre estünk volna, mondja a Luis, születésnapra egy szarvasfog lánc, és minden el van boronálva. A frászt, mondja az Otto, én a Friederikének, éppen azelőtt, hogy az ősszel fogta magát, és meghalt, egy dézsa muskátlit ajándékoztam a születésnapjára. Annak aztán rettentő mód örülhetett, mondja a Silvia, és pálinkát önt a bélelt kávéjába, nekem a Pieder Puzzatschból egyszer egy egész kosár egzotikus gyümölcsöt ajándékozott, csakhogy a gyümölcsök műanyagból voltak, asszem, jobb, ha most mész, mondtam neki, és mindjárt vidd magaddal az uzsonnás kosaradat is, rágyújt egy Selectre, mindenki azzal próbálkozik, amire a képességeiből futja. nekem a Leonardo, az az ürge Livignóból, aki két nyáron át dolgozott itt, egy sífutó dresszt ajándékozott augusztus elsejére, egy olyan piros, testhez álló cipzárosat, meg ne kérdezd, minek, akkor már inkább egy poesia d'amur a Gion Bitől, virág, mondja az Alexi, és mosolyog, egy másik, egy erdei munkás Camischolasból, mondja a nagynéni, hajszárítót ajándékozott nekem, egy zöld hajszárítót! A Werner egy szekrénysort akart ajándékozni nekem, mondja a Silvia, olyan sötétet, mint az éjszaka, ó jaj, nem akarná-e inkább visszavinni az anyukájához, kérdeztem tőle. Kiissza a bélelt kávéját, akkor innék még egyet, mondja, annak a szőnyegporolóval tudtam volna ellátni a baját. Én tüzet raktam a Friederikének, mondja az Otto, akkor már tudta, hogy hányadán állunk. Időnként hazaviszel egy szarvast, és lerakod a konyhaasztalra, ahhoz kommentár se kell, mondja a Luis, ennyi bőven elég szerelmi vallomásnak.

215-216. oldal

dokijano>!

A tata szigorúan néz, és nem néz másfelé. Ő minden vasárnap elmegy a templomba, hétköznap pedig a Rusarisba, és imádkozik, hogy sok gereblyét adjon el, és hogy ne vágják le még több ujját a masinái. Cserébe kap a plébánostól egy kekszet. Esetleg nektek is jót tenne, ha egyszer végre megint elmennétek a misére, igaz-e, mondja a tata. Ha sokat járnánk misére, akkor ha majd öregek leszünk és már nem lesz meg minden ujjunk, elmehetnénk Churba is a churi püspökhöz. Én pertuban vagyok a churi püspökkel, meséli a tata a törzsasztalnál az embereknek, a Vonderach püspökkel.

110. oldal, Az állomás mögött (L'Harmattan, 2013)

dokijano>!

A teheneknek van nevük, a disznóknak nincs. A disznók disznók. A tehenek kerek alumíniumjegyet hordanak a fülükön és számokat a fartövükön. A pásztorok név szerint ismerik a teheneket. Mindjárt családiasabb, ha egy tehénnek neve van, mondja a csordás a kanásznak az istálló mögött este, mikor a tehenek az éjszakai legelőn vannak, és odanyújtja neki a Brissagót, amelyet a parasztoktól vett el még vasárnap. Nincs két egyforma tehén. A kanász szív egyet a Brissagóból, és azt mondja, hogy sajnálja a parasztokat, akik azt mondják, hogy öt tehenük van, ahelyett hogy azt mondanák, enyém a Marta, a Barla, a Marlis, a Nicki meg a Petra.

19. oldal, Sez Ner (L'Harmattan, 2013)


Hasonló könyvek címkék alapján

Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek föl
Jonas Lüscher: Kraft
Rita Falk: Szilváspite-összeesküvés
Kate Morton: Felszáll a köd
Michael J. Sullivan: Birodalom születik
Nele Neuhaus: Gonosz farkas
Laura Baldini: A tanítónő
Emanuel Bergmann: A trükk
Thomas Brussig: A Napsugár fasor innenső vége
Bíró Zsuzsa: Mallarmé macskái