A ​déli tenger hét hulláma 6 csillagozás

Mennyire különbözőek a déli tenger szigetei, mind méreteiket, mind fejlettségi fokukat tekintve! Kezdve Új-Guineán, mely akkora, mint a Német Szövetségi Köztársaság és Franciaország területe együtt, egészen addig a parányi atollig, mely elférne a koppenhágai városháza előtti téren! Vagy ha Hawaii áramvonalas Paradicsomparódiájától, a Waikiki-part képtelen architektúrájú felhőkarcoló-szállodáitól billentyűzzük végig a fokozatok hosszú sorát egészen addig a kis Malekula nevű szigetig (Új-Hebridák) ahol az úgynevezett big-namba harcosok öltözete a legkülönbözőbb méretű penis-védőkócokból áll csupán! (Mely okból a helyi adminisztráció egyik képviselője joggal felelte egy amerikai hölgyklub valamely tagjának kérdésére: „Kedves Asszonyom. Ön az iránt érdeklődik, mi szükséges a bennszülöttek ruházkodásához; Nos, mi egy pár jó ötujjas kesztyűből tíz felnőtt harcost tetőtől talpig fölruházunk”.)

– Ohó, az öreg Numatigiát keresed – mondta az udvarias luluai. – Azzal ugyan nem jutsz sokra. Ott hever a sarokban, halálán van.
A főnök bizonyára észrevette, milyen hatást tesznek rám a szavai, ezért nyomban hozzáfűzte:
– De mi nem esszük ám meg őt, master, mi itten civilizált emberek vagyunk… ásókat vettünk a kainantui boltban, hogy eltemethessük a halottainkat.
Mindezt a tolmács fordította le fore nyelvről, és a sarokban ülőheverő öreg sem volt azért annyira erőtlen, hogy a fiatal főnök szavait ne kövesse. Fáradt hangon tiltakozott, de a tolmács sehogyan sem akarta megmondani, hogy mit motyog. Végül azért mégis kibújt a szög a zsákból.
– Az öreg fajankó azt kérdi, miért nem akarják megadni neki a végtisztességet, szóval: miért nem eszik meg az ittmaradók. Azt mondja, a tenyere húsát (ez különleges csemegének számít) magára a luluaira hagyta. Azt is mondja, hogy természetes halállal távozik, és akkor a keze tapasztalatai mind a főnökre szállnának. „Egyetek meg, halljátok” azt hajtogatja, „nem kuruban halok meg!”
A főnök felindultan ismételte: – Master, mi Kainantuban vettünk ásókat, boltból, halottainkat nem esszük. Az unokafivéremnek ébresztőórája van.

Legkedvesebb daluk egy fiatalasszonyról szól, aki a férje engedélye nélkül kiment a kunyhó elé – súlyos vétség ez, halállal büntethető. A dalbeli história nem végződik ilyen tragikusan, névtelen szerzője azon csodálkozik csupán, hogy ez az ifiasszony mennyire nem tudja megbecsülni a szerencséjét: nemrég ment férjhez, és most várná élete nagy pillanata, amikor két nőrokona kiverné két fölső metszőfogát, amiből mindenki láthatná feleségstátusát. Ugyan miért akar lemondani egy nő ekkora gyönyörűségről? Nyilván ez a dal refrénje, melyet a teherhordók hosszú sora énekel az őserdő nyirkos homályában. A dal azzal végződik, hogy a fiatalasszony jobb belátásra tér, és boldogan megy vissza a kunyhóba, ahol már várja a kedves mama és a segítőkész nővér, kő a kezükben, azzal végzik el a fogműtétet. Romantikus, megindító sztori, popsláger nagy-namba földről! S mint látom, hatása a teherhordó férfinépre nem csekély.
Hébe-hóba más dalokat is énekelnek, ezeket a leviampi kis-namba tanító rádióján hallották. A tanító, óriás antennája segítségével, ausztrál állomásokat is fog; úgy történhet, hogy kísérőink nagy-namba dalokról hirtelen beatles-„yeah-yeah-yeah”-re váltanak át.

Nos, a fiatal lányok, mint mindenütt a világon, a Tonga-szigeteken is az ifjak körül találhatók. De itt talán mások a szerelmes férfiak hízelgő szavai, mint nálunk. Körülbelül így hangzanak: „Foiatelolo ta o mua mata mahina hopo!” – ami szó szerinti fordításban ezt jelenti: „Ó, te rezgő hájpacni, te csupaolaj, gyere, nézzük együtt a holdat!” – Vagy egy másik változat (tessék választani, melyik az ízesebb!): „Te csodás, fiatal, hájas disznó, mit szólnál hozzá, ha ma este meghívnálak moziba?”

Nem tagadom: Metribusz asszony magyar férjét első látásra polinézebbnek nézem, mint a feleségét. Áradó humora, tömérdek, pompás története magával ragad, kellemes hangulatba ringat; és már-már hajlandó vagyok feledni a 750 koronát, amit – lapunk főkönyvelőjének szavajárása szerint – „idegen égövi hopszaszákra” pocsékoltam. Eleinte arra gondolok, hogy az arawa törzs tulajdonképpen éppúgy érkezhetett volna a Balaton partjairól, mint Tahitiról.

Itt élnek talán a világ legügyesebb pilótái, akik kis gépeikkel a legszűkebb völgyek mélyén is leszállnak. Némelyik leszállóhely alig háromszázötven méter hosszú; másutt a leszállópálya ötven métert emelkedik, és a gépnek a legmagasabb, ponton kell földet érnie, majd teljes erőből fékezve legurulnia. És akadnak itt hegyoldalakban kiképzett kifutópályák, melyek szélessége nem haladja meg a húsz métert, s mások, amelyek olyan rövidek, hogy a pilótának először a sziklafal felé kell elindulnia, majd miután rákapcsolt, annyi helye marad, hogy az utolsó pillanatban elkanyarodjék. Végül nem ritka az olyan repülőtér, amelynek megközelítéséhez az érkező gépnek alig harmincméteres, szűk sziklahasadékon kell a kavargó szélben átpréselődnie, majd úgyszólván zuhannia a levegőben, míg a zöld gyepszőnyeg föl nem tűnik alatta. Maguk a pilóták mondják, hogy aki Új-Guineának ezeket az apró repülőtereit használni akarja, tanuljon meg postabélyeg nagyságú területen landolni. Ennek ellenére ritkán történik baleset; bár az előfordul, hogy egy-egy gép nyomtalanul eltűnik a dzsungelben.

Az Új-Hebridák földünk egyetlen területe, amely közös angol-francia birtok. A szigetcsoport fővárosa a négyezer lakosú Vila, Efate szigetén. A két kormányzósági épület ott áll egymással szemközt. A franciáké előtt a trikolór, az angolokénál az Union Jack fakul a trópusi napsütésben. A helybeliek szerint egyébként vasfüggöny van a két palota között. Ahogy Vilában partra szálltam, egy melanéz altiszt nyomban megkérdezte, a francia vagy az angol törvényeknek óhajtom-e alávetni magam. Az angol adminisztráció mellett döntöttem, hamarosan képet alkothattam azonban a szigetcsoporton uralkodó sajátos államjogi és nemzeti-nemzetiségi viszonyok tényleges alakulásáról. Pár száz francia él itt, nekik francia útlevelük van, az angolok, ausztrálok és új-zélandiak – ők vannak valamivel kevesebben – brit útlevél birtokosai. A szigetcsoport tulajdonképpeni lakóinak, az új-hebridaiaknak semmiféle útlevele sincs.

Az ausztrál politikusok és etnográfusok persze igen élénken vitatták, mennyit értettek meg vajon a bennszülöttek az elébük terjesztett programokból. Először hallották az Új-Guinea kifejezést, s mindjárt így, a „szabad, független Új-Guinea”. Mit jelent ez? „Ingyenes jószágokat, és fehér bőrt mindenkinek”, jelentette ki egy új-írországi jelölt. „Mihelyt Új-Guinea szabad lesz, minden lakójának kifehéredik a bőre.” Az Admiralitás-szigeteken a képviselőjelölt másképp fejtette ki ugyanezt: „A fehérek Új-Guineának nevezik a tőlünk elrabolt földet. Ha függetlenek leszünk, új nevet adunk földünknek, és minden jóra fordul. A függetlenség azt jelenti, hogy senkinek sem kell többé dolgoznia, mert tömegével lesznek fehér rabszolgáink, akik minden munkát elvégeznek helyettünk.”

A hotelmonstrumot mintha olyan építész tervezte volna, aki előbb a cukrászszakmát tanulta ki.

346. oldal

A Bar Union Saloonban találkozott aztán Robert Louis Stevensonnal, és hamar összebarátkoztak. Egyik levelében az író beszámol róla, milyen nagy ivó a király: „…ha olykor rám törnek is a tevékenység rohamai, a pezsgős összejövetelek után teljesen megzavarodom. Kalakaua iszonyatos ivócimbora. egy üveg shampus neki csak annyi, mint másnak egy pohárka sherry; egy délután könnyedén leöblít a torkán öt-hat üveg étvágygerjesztőt. hogy jobban csússzon a vacsora”. És az Union Saloonban pókerezett Kalakaua király a német Claus Spreckelsszel, Hawaii későbbi cukornádkirályával. Spreckels méltán emlékezhet e kártyacsaták-egyikére. Négy ászt rakott le, s így bizonyosra vette, hogy nyert. Hanem a király csuklón ragadta: – Megálljunk, Claus! – mondta. – Ne olyan sietve. Veszítettél.
– Hogyhogy, felség? – csodálkozott a német. – Hiszen négy ászom van!
Kalakaua ekkor megmutatta a lapját. Négy királya volt. Aztán odabökött saját fenséges személyére, és így szólt:
– Velem együtt azonban ez öt király.