Távoli ​hangok (Erlendur felügyelő 5.) 87% 115 csillagozás

Erlendur felügyelő újabb esete (5.) – ezúttal egy kölcsönkönyv formájában – változatlanul magas színvonalon megírt krimi. AC hagyományaihoz híven csak az utolsó oldalakon derül fény a tettesre, de az izgalmas nyomozás közben egy fiú és egy család tragédiájának is tanúi lehetünk. Az Indridason regényekhez híven sallangmentes egyszerűséggel előadott, bonyolult történetvezetés és nyomozás újabb és újabb lényeges mozzanatokra derít fényt, amelyből a végén összeáll a kép – s közben némi fénysugár is megjelenik a szerencsétlen, munkája közben önmagát is marcangoló felügyelő életében.
Újabb kitűnő írás! Ajánlom!

A zord, komor Izlandon decemberben még a Télapó is gyilkosság áldozatává válik.
Szikár, dísztelen stílus és kellően nyomasztó hangulat Indridason legjobb írói korszakából.

Egyértelműen kedvenc lett Erlendur felügyelő. Kedvelem Izlandot, a történet nagyon jó, végig izgalmas, érdekes, egyáltalán nem szokvány sztori. Természetesen több szálon fut a történet, de nem zavaró. Tragédiába forduló fényes karrier, gyerekkori trauma, önmaga keresése a felnőtt létben, elmagányosodás, családi vita, titkok. Indridason a második kedvenc skandináv íróm. Csak ajánlani tudom a történeteit.
A cím nagyon találó, sejtelmes volt, bár ez a fordítónak is köszönhető.
http://gaboolvas.blogspot.hu/2016/01/tavoli-hangok.html

Ez a könyv megint csak valami elképesztő volt. Nagyon sajnáltam Gudlaugurt jajj, ezek a fránya izlandi nevek!. Egyrészt a gyerekkora, másrészt a halála miatt. Nagyon szomorú volt az egész. Teljesen megdöbbentett a családja viszonya a férfihez. Az már teljesen biztos, hogy belőlem nagyon rossz nyomozó lenne, mert természetesen most sem sikerült rájönnöm a gyilkos személyére.
A fülszövegben bepromózott bántalmazott kisfiú vonal nem volt annyira fajsúlyos, legalábbis nekem. Ettől függetlenül a bántalmazást elítélem, és nem tudom megérteni.
A sorozatot most egy pár napig pihentetem, annak ellenére, hogy itt van nálam az újabb kötet. Nem szeretném az izlandiakat totál őrült, depis, drogos népségnek beskatulyázni.

Nem tudom, az időjárás teszi-e, vagy a táj vagy a kettő együtt, de mindig úgy érzem, van az izlandi emberekben valami szép lassú bölcsesség, amivel az életet és a halált nézik.
Nem élnek ügyesebben, nem bölcsebbek a mindennapjaikban, sőt, elég bénán kezelik az emberi kapcsolataikat, elég sokat szomorkodnak magányosan, és még annál is többet önsanyargatják magukat lelkileg, mint mi, mégis ahogy olvasom a krimiket, mindig az az érzésem, olyanok, mint a jégcsapok: átlátszóak, és a remény első napsugarára hajlandóak boldoggá lenni.
Izland (meg persze más skandináv országok) sajátossága persze, hogy a napsütés errefelé ritka, hamar felváltja a sötét, kíméletlen hideg. Mit tudom én, hogy van ez, de van ebben valami gyengéd őszinteség.
Szép krimi. Furcsa ezt írni, de annyi kímélet és együttérzés van ebben a szerzőben, hogy az embert valahogyan szíven üti nem csak a bűneset szereplőinek, hanem a nyomozók sorsa is. Jól ír, nekem nagyon szerethetően, egy-egy félmondattal is teljes sorsokat rajzol elénk.
Atyám, változtass fénnyé engemet, rövidke éltem míg lejár… – énekli egy kisfiú a lemezen. Szép, hogy egy krimiben az élet fontos dolgairól van szó.

Szóval ez is tetszett, ahogy az előző kettő. Egyre többet tudunk meg a nyomozó életéről is és persze az áldozat és elkövető életéről, a tetteikről, indítékról. Én jól elvagyok ezekkel a történetekkel. Mindig visszanyúl a kezdetekig. Az áldozat megszületetett és iskolába járt, ahol….
Szórakoztató. :)

Erlendur nagyon a szívemhez nőtt ezzel az esetlen, tökéletlen, hibákkal teli fizimiskával, amitől olyan emberi az egész lénye. Az aktuális bűnügy épp karácsonykor történik egy zsúfolt rejkjaviki szállodában, ami előhozza mélyen eltemetett emlékeit. Egyre több információt kapunk tragédiával sújtott gyerekkorából, ami meghatározta az egész életét és a gyerekeivel való kapcsolatát (pontosabban annak hiányát). A krimiszál is érdekes volt. Lépésenként kerültünk közelebb a megoldásig és egy mellékszál is kiegészítette a történetet, de engem leginkább Erlendur és a kapcsolatrendszerei kötöttek le igazán.
Mekkora arc volt, hogy beköltözött a szállodában és komótosan szemmel tartotta a népet… :)

Lendületes volt; egészen gyorsan haladt a nyomozás, mindent számba vettek, mindennek utánamentek. Megint csak a régi időkre nyúlik vissza a történet: megismerjük az áldozat életét és közben érdekes és meglepő dolgok derülnek ki róla és a családjáról.
A nyomozás során a tanúk elmesélik az emlékeiket az áldozattal kapcsolatban, és ezek az időbeni váltások mindig nagyon érdekesek voltak. Oldalról-oldalra újabb titkok, apró dolgok kerültek elő, nem volt üresjárat. A tettes kilétére pedig egész a végig nem derült fény.
A csodagyerek története Erlendurban is újra felszínre hozta a gyerekkori élményeit, és a gyerekeihez való viszonya is többször említésre került.
Volt mellékszál is, egy korábbi ügy lezárása, valamint a nyomozás során is kiderült pár mocskos tevékenység. Tetszett a szállodai helyszín, a karácsonyi készülődés, az izlandi tél, a folyamatos hóesés.

Senki nem tud úgy párbeszédekkel keretezve, párbeszédek közé ágyazva eseményeket leírni, mint Indridason. Legalábbis ezt a technikát, amit nála, még senki másnál nem láttam, nem tapasztaltam ebben a formában. Számomra ez az egyik vonzereje a könyveinek, meg persze a remek történetvezetés, hangulatkeltés, helyzetábrázolás. Szeretett nyomozónk magánéletének alakulása pedig csak színesíti az amúgy is izgalmas történetet. Nagyon drukkolok, hogy a lányával való kapcsolata rendeződjön, persze addig még hosszú az út, de végre talán jó irányban haladnak a dolgok..
Ahogyan azt már megszokhattuk, itt sem a gyilkos kiléte volt a legnyomatékosabb kérdés, inkább az indítékok, az áldozat családi háttere, főleg a múltja és persze a lélektani vonatkozások tették megrázóvá tette a történetet.
Az utolsó mondatoknál megborzongtam és kirázott a hideg.. meg persze még nem fűtenek az irodában.. de na.. akkor is.

Bizonyos szempontból csalódás volt számomra ez a kötet az előző két rész után. Ennek az az oka, hogy a történet krimi-oldala kicsit kiszámítható volt, és nem túl izgalmas. Semmi érdekes nyomozati technika, semmi nyomozói bravúr…
Ebben a kötetben sokkal inkább Erlendur felügyelőre koncentrálunk, őt ismerhetjük meg behatóbban, ami igazából időszerű volt. Van továbbá természetesen egy bűntényünk – méghozzá egy gyilkosság –, melynek áldozata a nem kevésbé kiismerhetetlen Gudlaugur. Mindkettőjükről meg fogunk tudni ezt-azt a regény során. Főként Gullit a szerző hihetetlen érzékenységgel mutatja be – ettől válik ez a könyv letehetetlenné, és olvastam el rekordsebességgel. Ebben igazából van hasonlóság a korábbi két részhez: mindegyik kötetben halott emberek sorsát meséli el nekünk, így óhatatlanul része lesz a mesének a befejezettség. Hogy az elkövetett hibákat már nem lehet jóvátenni, és ettől válnak ezek a történetek olyan szomorúvá.
Ahogyan a korábbi köteteket is, ezt is jó szívvel ajánlom. Hiába, hogy fél csillaggal kevesebbet kap tőlem a kiszámíthatósága miatt, csupán ennyivel kevesebb, mint a korábbi két kötet.