Hidegzóna (Erlendur felügyelő 6.) 82% 210 csillagozás

Izland és a hidegháború – nincs ennél dermesztőbb párosítás.
Egyrészt az Isten háta mögötti, irgalmatlan időjárással sújtott szigetország apátiával és magas öngyilkossági rátával, másrészt diákélet az ötvenes években a lipcsei egyetemen, a keletnémet titkosszolgálat, a Stasi besúgó hálózatának árnyékában, magyar szereplővel, sok magyar vonatkozással.
Az egyszerű, földhözragadt bűntényekhez szokott rendőrcsapat most lehallgató szerkezetek, kereskedelmi attasék és külföldi kémek után kutat. A múltban játszódó politikai szál nyomasztó, a könyörtelen gondolatrendőrség mindenkin keresztülgázol, aki nem hajlandó beállni a sorba.
Nagy öröm, hogy legalább a befejezés reményt keltő, és bár Erlendur felügyelő sehogyan sem érti, hogyan eshetett pont őrá egy szerelmes nő választása, az olvasó megkönnyebbült sóhajjal teheti le a könyvet, hisz főszereplőnk már nem magányos, és végre valami jó dolog is történt Izlandon.

A sorozat eddig olvasott részei közül az első ami nem igazán nyerte el a tetszésemet. Jó az alapötlet. Nem is értem miért nem jutott eddig még eszébe senkinek, hogy izlandi helyszínen bontakoztasson ki egy hidegháborús kémjátszmát, hiszen az ottani stratégiai fontosságú amerikai bázisok szinte tálcán kínálják az ötletet. Annak, hogy nincs nyilvános nyoma ilyen kémtevékenységnek, pusztán az lehet az oka, hogy valamelyik fél pokoli jól végezhette a dolgát. Vagy az oroszok, ha végig rejtve tudtak kémkedni, vagy az amerikaiak, ha csírájában el tudták fojtani az ellenséges próbálkozást. Arnaldur Indriðason krimijében tehát nagyon is jó koncepció a kémkedés felvetése. Tulajdonképpen a nyomozás, és az egykori izlandi események felidézése sem volt rossz. A történet ott bicsaklik meg, amikor a lipcsei évek bemutatásával felépíti az egész történet hátterét. Már ott felhorkantam, amikor a keletnémet összekötőnek úgymond “Az a feladata, hogy fiatalokat toborozzon az egyetemről a kommunista pártba.”
Mégis mi a fenének?
Minden ott élő izlandi diák tagja a kommunista pártnak, vagy ifjúsági szervezetének, s lipcsei tanulmányaikat is ez a párt segíti elő. Még ha legalább a Stasinak toborozna! Annak legalább logikailag volna értelme. Aztán az 56-os magyar események, mely némely szereplő számára szembefordulást jelent korábbi nézeteivel. A szerző a magyarországi eseményeket úgy mutatja be mintha legalábbis hosszú hónapokig, netán évekig húzódó, folyamatosan élesedő konfliktus lett volna. Elismerem, hogy a regény számára ez valóban így lenne logikus. Azonban éppen az teszi hiteltelenné az előtörténetet, hogy valójában mindez napok alatt játszódott le, s akiben nem élt már korábban is komoly kétely, azt ez a néhány nap semmiképpen sem ingathatta meg hitében. Egy izlandi olvasó számára ez nyilván lényegtelen részletkérdés. Számomra viszont a hitelesség kérdése, amit a sorozat korábbi köteteiben oly jól sikerült felépíteni, bármi is volt aktuálisan terítéken. Az már csak hab a tortán, hogy Ilona, a magyar lány felmenői mindketten értelmiségiek. Tisztában van Arnaldur Indriðason azzal, hogy a Rákosi korszakban Magyarországon ilyen ősökkel csak akkor kerülhetett egyetemre egy fiatal, ha az a két értelmiségi szülő bősz páttag volt, vagy rendkívüli szolgálatokat tett a rendszernek? Főként külföldi egyetemre!
Hiába jön azután ismét a rendőrök esendő civil arcának megrajzolása, s újfent a rácsodálkozás, hogy a rendőr is ember, nem teszi emészthetőbbé a félig nyers, és össze nem illő elemekből kotyvasztott hátteret.

Éjjel 1 múlt. Most fejeztem be. Erlendur felügyelő újabb ügye, amely a múltba, a hidegháborús Európába is vezet. S az ösztöndíjjal az NDK-ban tanuló izlandi diákok STASI általi beszervezésébe, árulásba és kémkedésbe avat be, miközben valódi értéken kezeli az ’56-os magyarországi eseményeket is, s így hiteles képet nyújt az események külhoni megítéléséről – egy író szemével – 50 év távlatából. A STASI működéséről közölt adatok most is megdöbbentőek. A lipcsei helyszín, a Tamás-templom környéke valóban varázsos, – ültem ott a padon én is szerelmesen.
A szerző korábban megismert regényeihez hasonló, jó színvonalú alkotás. A múltból az is kiderült, hogyan vették a felügyelőt egykor fel a bűnügyi osztályra. S hogy Erlendúr végre hozzájutott egy dizájnos tárgyhoz, egy – egyébként legendás – Ford Falconhoz, szerencsés megoldás, megérdemelte. Ajánlom!

„Sokáig állt a csontvázra meredve. Először azt hitte, ez is egy tóba fulladt birka, aztán meglátta a félig a tófenékbe süppedt koponyát, és felismerte az emberi csontváz alakját.”
(első mondatok)

Még frissen olvashattam, megjelenésekor, anno csak idefirkáltam róla valamit, majd pedig egy újraolvasással került vissza ide a jó öreg Arnaldur.

„Gyönyörű volt itt a tónál, és még jobb lett volna, még másnaposán is, ha nem botlik bele a csontvázba. Azon tűnődött, vajon a fekete zoknis férfi elment-e már a lakásából, és remélte, hogy igen. Úgy tervezte, kivesz egy videót, és takaróba burkolózva lekucorodik a tévé elé. Lenézett a csontvázra és a lyukra a koponyán.
Valami jó kis krimit kéne megnézni.”

„Azon tűnődött, vajon férfi lehetett-e vagy nő, amikor halványan felderengett benne, amit valahol, valószínűleg egy krimiben olvasott, hogy a két nem csontváza szinte teljesen egyforma, de a medencéjük különbözik. Aztán az is az eszébe jutott, amikor valaki azt mondta neki, hogy ne higgye el, amit a krimikben olvas.”

Rég volt, de elég jól emlékeztem rá, mert főszereplői a hidegháború és a NDK-s kémek, vagy inkább csak: az ügynökök világa, no meg a régi bűnöknek egészen hosszan, a jelenig elnyúló árnyéka.

„Depressziós volt az ura? − kérdezte Elínborg. − Nem jobban, mint egy átlag izlandi.”

„Erlendur végignézett rajta, ízléses öltözékén, ápolt körmein, és eltűnődött, vajon miért van az, hogy a boldogság még unalmasabbá teszi az embereket, mint amilyenek eredetileg voltak?”

De hogy szerepel a szerelmi szálban egy magyar Ilona, azt bizony már elfelejtettem (A helyszín azért marad az NDK-s Lipcse, illetve a régi és a mai Izland.)

„− Ön mit rontott el? − kérdezte.
− Hogyhogy mit rontottam el?
– Miért küldték ebbe a borzalmas országba? A világ seggelyukába?
Müller asszony megeresztett egy Erlendur szerint igencsak kétértelmű mosolyt.
− Ön szerint helyénvaló ez a kérdés? Ne felejtse el, hogy pillanatnyilag én vagyok Németország izlandi nagykövete.
Erlendur vállat vont.
− Elnézést, de ön mondta, hogy az itteni diplomáciai szolgálat büntetés. Nem mintha rám tartozna.”

„Éppen Tómas mellé ült le, és ő érezte, hogy elgyengül. Próbálta nem bámulni a lányt, miután előbukkant a folyosó félhomályából, de amint meglátta, olyan érzések törtek fel benne, amilyeneket nem is gondolt volna magáról, és meg sem tudta érteni. Valami furcsa dolog történt, és egyszerre szégyenlősséggel vegyes öröm járta át. Egy lány sem volt még rá ilyen hatással. − Te is izlandi vagy? − kérdezte tőle jó németséggel a lány. − Igen, izlandi − dadogta, szintén németül, amit mostanra már elég jól beszélt. Elkapta a tekintetét a lányról, mert most döbbent rá, hogy őt bámulja, amióta csak leült mellé.− Mi ez a borzadály? − mutatott a lány az asztalon álló főtt birkafejre.
− Birkafej, félbevágva és megpörkölve − magyarázta, és látta, hogy a lány összerándul. − Ki főz ilyet? − Az izlandiak − felelte. − Igazából egész jó − tette hozzá kissé tétován. − A nyelve és a pofája… − elhallgatott, amikor rájött, hogy ez nem hangzik túl étvágygerjesztően. − A szemét és az ajkát is megeszitek? − kérdezte a lány, próbálva leplezni az undorát. − Az ajkát? Ja igen, azt is. Meg a szemét. − Nem lehet nálatok túl sok élelem, ha ilyesmire fanyalodtok − mondta a lány. − Mindig is szegény nép voltunk − bólintott Tómas. − Ilona vagyok − nyújtott kezet a lány. Ő is bemutatkozott. Egyik társa odaszólt Ilonának. Egy tányér bárányhús és krumpli állt előtte, és biztatta őt, hogy kóstolja meg.
A lány felkelt, keresett egy tányért, és vágott magának egy szeletet a húsból. − Mi nem nagyon jutunk húshoz − mondta visszaülve. − Hmm, ez nagyon finom! − tette hozzá, immár tele szájjal. Hajnalig ünnepeltek. Többen”

Ma is, másodjára is érdekes, bár néhol kissé elnyújtottan meséli a végig gyilkossági történet. (Tök véletlen, de rögtön ezután egy L. Block-féle antikvárius krimibe kezdtem bele, hát nem feltűnik ott is egy Ilona?!)

Na még egy poén Izlandról:
„Nyílt az ajtó, és az egyik ősz bentlakó dugta be a fejét. − Haraldur! − mondta. − Este kóruspróba a tizenegyesben. Majd válaszra sem várva becsukta az ajtót. Erlendur szájtátva bámult Haraldurre. − Kóruspróba? − kérdezte. − Maga eljár ilyesmire? − Itten a piálást hívják így − morogta Haraldur.”

(2011/2015 körüli olvasások)
[újraolvasva is: 4]

Indridason regénye határeset a krimi és a történelmi ponyva között. Az előzőleg olvasott könyvéhez hasonlóan itt is egy régi csontváz kerül elő, és emiatt indul meg a kutakodás. Azért nem írom, hogy nyomozás, mert ami történik, az inkább arra hasonlít, ahogy egy történész járna utána egy furcsa esetnek. Indridason még egy Mcguffint is bevet a Ford Falcon képében, hogy némileg krimi jellegűbb legyen a regény.
A cselekmény két idősíkban játszódik, egyrészt a jelenben figyelhetjük a rendőrök munkáját, másrészt pedig feltárul egy történet az ’50-es évekből, amikor pár izlandi diák tanult a lipcsei egyetemen. A történetben egy Ilona nevű magyar lány is főszerepet kap, no meg a magyarországi események sűrű emlegetése, amikről azért semmi konkrétum nem kerül megemlítésre (gondolom a szerzőnek épp elég volt a korabeli NDK viszonyok feltárása). Ez az idősík kissé nyúlós és unalmas, úgyis tudjuk, mire megy ki a játék, közben pedig „lelepleződik” a kelet-német állam álságos jellege. Lehet persze, hogy mindez Izlandon az újdonság erejével hatott. Viszont mindez jó alkalmat ad a szerzőnek, hogy kifejtse baloldali nézeteit (ami viszont az újdonság erejével hathat azok számára Európa ezen fertályán, akik már a ’90 utáni agymosás áldozatai). No mindegy is, a két idősík eseményeinek ismeretében sok kétségünk nem lehet, hogy mi is történt, legfeljebb az nem egyértelmű még egy darabig, hogy ki is a hulla.
Közben persze bonyolódik a jól ismert szereplők magánélete is, Erlendur tovább küzd lánya árnyával és feltűnik a fia is, hogy miután jól lecseszi eltűnjön. Elínborg (aki nő) kiad egy szakácskönyvet, Sigurdur Ólit pedig egy félőrült zaklatja (sajnos ennek a szálnak elmarad a tanulsága, nem tudjuk meg a végén, hogy mi lett a zaklatóval).
Kissé zavaró a könyvben, hogy amolyan izlandi szokás szerint mindenkit a keresztnevén emlegetnek, a nem izlandiakat is, pl. Ilona családnevét sem tudjuk meg.
Nem rossz könyv ez, megvan a maga hangulata, csak az igazi krimi hiányzik belőle.

Látom, hogy nem ez a legátütőbb kötet a sorozatban, de nem bánom, hogy ezzel kezdtem. Nekem tetszett, bár nem igazán szoktam ilyen témájú könyveket olvasni. Talán pont ezért találtam üdítőnek, és igazán jó kikapcsolódásnak. Biztosan fogok még olvasni az írótól.
A könyv közepén az NDK-ban játszódó rész nem annyira tudott lekötni, de szerencsére nem volt bő lére eresztve (az egész könyv nem hosszú egyébként), így nem volt zavaró, és persze kellett is az érthetőséghez. Szépen felépített kis történet volt ez, de gyomorszorító izgalmakra, lövöldözésre vagy autós üldözésre stb. nem kell számítani. A sorozat jellegéből adódóan gondolom, hogy a magánéleti szálak (amiket szintén érdekesnek találtam) a többi kötettel együtt fognak kiadni egy kerek egészet. Kíváncsi leszek… :-)

Ismét egy csontváz és a múlt köszön vissza, Izlandról és Lipcséből jönnek elő az emlékek, ezúttal pedig magyar vonatkozások is előkerülnek. Eleinte tartottam tőle, hogy a politikai vonal és a szocializmus miatt száraz lesz a tartam, de egyáltalán nem így lett.
A hangulat pedig most mintha nyomasztóbb lett volna, mint szokott, Erlendurnak még mindig rengeteg problémája van a gyerekeivel és a múlt sem hagyja nyugodni.

Mi az összefüggés a tóban talált csontváz és az évtizedekkel korábban Lipcsében tanult diákok között? Erlendur bekattan és megszállottan nyomoz a Ford Fantom dísztárcsája után. Eva-Lind folytatja a zűrös dolgait, és felbukkan a nyomozó fia is.
A történelmi-politikai szál spoiler kezdetben untatott, de a vége felé már jobban érdekelt. A lelkes, fiatal, szocialista izlandiakra a kelet-németországi viszonyok kijózanító pofonként hatottak. Ilona, a magyar diáklány sorsa különösen elszomorított spoiler.
Ez a rész most nem esett annyira jól. Korrektül megfogalmazott könyv, életszagú. Nem tudom meghatározni, hogy pontosan mi is volt vele a bajom.

Negyedik olvasmányom a szerzőtől. Sikerült a részek időrendjét (és nem a kiadás sorrendjét) követve olvasni Arnaldur műveit, kivéve persze az első két részt, amely tudtommal nem is jelent meg magyarul. Már az első könyv, a Vérvonal felhívta magára a figyelmet, és azt követő további történetek is egyenletesen magas színvonalat tartanak. A sorozat központi alakja Erlendur felügyelő, a Nesbo által életre kelt norvég Hole és a Mankell alkotta svéd Wallander izlandi kollégája hasonlóan hozzájuk szimpatikus, sőt rokonszenvesebb is náluk, mert kevesebbet alkoholizál.

A Hidegzóna egy évtizedekkel korábban elkövetett bűnügyet tárgyal, amely a hidegháborús évek alatt történt Reykjavíkban. A szálak a szocializmust építő NDK-ban lezajlott eseményekhez vezetnek. Fontos szerepet játszik Ilona, a Lipcsében tanuló magyar diáklány.

Az előző három kötethez hasonlóan korrekten megírt regény ez is, bár számomra első helyen a Vérvonal, a másodikon a Kihantolt bűnök áll.

Az biztos hogy ezt a sorozatot nem azért szeretem mert körömrágós, letehetetlenül izgalmas, fordulatokban gazdag krimi. Mert nem az. Viszont komótosan folyik a nyomozás, végig lehangoltság uralkodik a könyvön és nincsenek benne váratlan fordulatok. De valahogy teljesen magába szippant, az egész olyan életszerű ahogy a szereplőket megismerjük a nyomozók magánéletbe bepillantunk és jobban megismerjük őket. Rettentő érdekes és nyomasztó volt ez az NDKs vonal is, kiemelve a magyar vonatozást. Azt vettem észre hogy napközben is sokszor jár a fejemben az egész történet és szinte benne éltem.
Nagyon jó kis rész volt. Nem okozott csalódást. :))