Végállomás: ​Amalthea (Delelő Univerzum) 9 csillagozás

Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Végállomás: Amalthea

A ​Tahmaszib fotonmeghajtású teherűrhajó létfontosságú készleteket szállít a Jupiter Amalthea nevű holdján létesített kutatóbázis számára, de egy meteorviharban megsérül, és az óriásbolygó viharos légkörébe zuhan. Legénységére emberpróbáló feladat vár, ha újra működőképes állapotba akarja hozni a hajtóművet, még mielőtt a gigászi nyomás összeroppantaná a hajótestet. A különleges hősökből álló csapat, akik a Hiusz fotonrakétán korábban már a Vénusz pokoli világát is megjárták, tudják, nem veszíthetnek, mert sokkal több a tét a saját életüknél.

Ivan Zsilin fedélzeti mérnök számára azonban az Amalthea nem a végállomás. Űrkalandjaiból hazatérve a Földön is rendet akar teremteni. A Földön, ahol lezajlottak az utolsó háborúk, és immár küszöbön áll a világbéke, a teljes leszerelés. Zsilin íróként érkezik egy tengerparti üdülőhelyre, ahol sorozatos halálesetek borzolják a kedélyeket. A kulcs egy titokzatos, újfajta narkotikum lehet. Zsilin akarva-akaratlan egyre mélyebbre merül a… (tovább)

>!
Metropolis Media, Budapest, 2018
288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155628733 · Fordította: Bartha Gábor, Weisz Györgyi

Most olvassa 1

Várólistára tette 12

Kívánságlistára tette 25


Kiemelt értékelések

>!
Morpheus 
Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Végállomás: Amalthea

Az első kisregény egyértelműen a korai Sztrugackij írások közé tartozik, igazából sok érdekes nincs benne, a legtöbb információ elavult a Jupiterről. (A fél pont levonás az első kisregény miatt van.) A második rész, A század ragadozó tárgyai újraolvasás. Ez az egyik regényük, amely annak idején beleégett a tudatomba, amikor olvastam, talán valamelyik metagalaktikában. Vagy húsz évvel ezelőtt… De most is nagyon szeretem – már ha ez a megfelelő jelző – az írópárosnak ezt a történetét. Az utószóban olvastam, mennyit kellett a kiadóval, a cenzúrával harcolniuk… Ahogy írták is, ez az ostobák világa, az is volt, és úgy tűnik, az is marad. Az a kevés ember, aki nem ostoba, azok többsége sem arra fordítja az erejét, hogy a legtöbb embert – legalább a jövő generációját – kivezessék az ostobaság mocsarából, hanem még mélyebbre nyomják őket. Ez a garancia arra, hogy a kevesek uralkodhassanak az ostoba többség felett. És persze van a kevés nem ostoba kisebb része, akik undorodnak az előző nem ostobáktól, hogy ezt nem így kellene, de így van. Persze ez áttételesen van benne a könyvben, inkább arról szól, hogy abban a világban, bár bőség van, miért fordulnak az emberek afelé, hogy elmeneküljenek a világból, ott a szleg segítségével, ami néhány használati tárgy összekapcsolásával készül (vesd össze a szegényebb rétegek drogjával, akik szintén menekülnek ebből a valóságból). Azt hiszem, ez a legnagyobb társadalomkritika, hogy hány százalék függő van a társadalomban, (hány százalék pszichés problémákkal küzdő ember,) és máris láthatjuk, milyen jó az a társadalom, milyen jó abban élni (bocsánat, csak létezni). Amit írnak, ma is aktuális, sőt.
A szerzőpáros Lakott sziget c. könyve rímel még a második kisregényre, azt is érdemes elolvasni.

>!
WerWolf
Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Végállomás: Amalthea

Két történet egy kötetben. Két teljesen más hangulatú és mondanivalóval rendelkező kisregény. A Végállomás: Amalthea egy szórakoztató, kalandos és humoros történet, melyben ott lebeg a katasztrófa lehetősége. Még A század ragadozó tárgyai egy katasztrófatörténet, mely rózsaszín ködbe burkolja az elmét, hogy ne vegye észre annak ürességét. Huxley: Szép új világához képest A század ragadozó tárgyai sokkal lehangolóbb képet vázol fel az emberiség jövőéről, ami valljuk be, részben már itt is van.
A század ragadozó tárgyainak ott a helye a kedvenc Sztrugackij történeteim között. Szinte élethűen ábrázolja az ember boldogság és izgalom iránti vágyát, és tárja az olvasó elé, hogy nincs szükség elnyomó rendszerekre, hiszen az emberiség hanyatlásához nem kell központi erő, megteszik azt maguk az emberek is. Nem azt mondom, hogy egy könnyű olvasmány, de megéri rászánni az időt.

Bővebben: http://www.letya.hu/2018/06/arkagyij-es-borisz-sztrugac…

>!
gyuszi64
Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Végállomás: Amalthea

Mindkét történet jól megírt, tartalmas és elgondolkodtató írás, de:

Egyrészt azért lett csalódás, mert kiderült, hogy a címadó elbeszélést is olvastam már, nemcsak az utána következő regényt. (Persze csak az utolsó mondatnál jöttem rá, figyelem, nem szabad előreolvasni!) Igen, Galaktika 201-203. A század ragadozó tárgyai pedig egy bonyolult krimi, idén olvastam újra (Metagalaktika 6), ott talán értékeltem is.

Másrészt azért csalódás, mert a két írás időrendben nem nagyon illik össze (Zsilin legelső és legutolsó „szereplése” van bennük), és egyik sem jellemző az érett Sztrugackij-művekre. Az Amalthea kalandregény, leginkább A bíborszínű felhők bolygójá-val állítható párhuzamba. A cselekménybonyolítás szempontjából össze sem hasonlíthatók A kölyök-kel vagy a Bogár a hangyabolyban-nal; intellektuálisan meg sem közelítik az Egymilliárd évvel … vagy a Marslakók második inváziója műveket, és hát ott van még a Menekülési kísérlet gondolatisága, vagy a fantasy gyöngyszeme, a Nehéz istennek lenni.

Persze mindkettő tipikus kelet-európai írás, jellemző az emberi tényező hangsúlyozása, és aki szereti a Sztrugackij testvérek bonyolult stílusát, az most sem fog csalódni.

Szóval Sztrugackijok, és jók, és örülök, hogy olvashattam, de…

***
Aki szeret számolni:
Imádom, ahogy a könyv kezdődik:
„Az Amalthea, a Jupiter ötödiknek felfedezett holdja mintegy harmincöt óra alatt tesz meg egy teljes fordulatot saját tengelye körül. Az anyabolygót pedig tizenkét óra alatt kerüli meg. Ezért a Jupiter tizenhárom és fél óránként bukkan fel a közeli horizont mögül.”

Update: Hát nem tudom, a legegyszerűbb modellel 9 ás 18 óra jön ki a periódus két hosszára (attól függően, hogy a forgási irány ellentétes vagy megegyezik a keringés irányával). Persze ha a keringési síkhoz képest jelentős a tengely elhajlása, akkor bármi lehet. De a wiki szerint egyrészt nincs tengelyelhajlása a bolygónak, másrészt ami a nagyobb baj, hogy a bolygó szinkronforgást végez.
Hát nem tudom…

6 hozzászólás
>!
Csethő_István
Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Végállomás: Amalthea

Végre egy igazi, klasszikus Sci-Fi. Igazi Hard SF, a Naprendszer felfedezése, űrhajók, asztronauták, bocsánat az oroszoknál kozmonauták. Egy baleset, egy csaknem tragédia története, ahol a túlélés az emberek találékonyságán és helytállásán múlik. Kalandos fordulatos történet. Benne van az a lelkes naivitás, ahogy a hatvanas-hetvenes években az űrutazást elképzelték.
A másik történet méltó párja az elsőnek, a főhős immár a Földön, egy csaknem idillikus világban keresi a helyét. De e a világ mégsem olyan jó, mint amilyen lehetne, mert az embernek nem kell a jó. Nem elég neki a jó.
Egy könyvben két igazi klasszikus történet a Sztrugackij testvérektől. Az életmű méltó darabjai.

>!
attatoth
Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Végállomás: Amalthea

Az első kisregény (Végállomás: Amalthea) nem igazán érdekes. Talán azt akarta bemutatni, végveszélyben hogyan viselkednek egyes emberek, mert a történet nem izgalmas, semmi meglepő nincs benne. A második kisregény (A század ragadozó tárgyai) mondanivalójában már jóval mélyebb. Jól adta vissza, hogy milyen idegen a főszereplő számára a város ahová érkezett. Engem zavart is ez a bizarr, nehezen érthető idegen világ, kicsit olyan volt mintha egy másik bolygón lett volna. A téma jó, de számomra vontatott, kellemetlen volt ez az írás. Érdekes volt a második kisregény megjelenésének története, ahogy a hivatali és kiadói cenzúrával küzdeniük kellett. Az íróknak ez nem lehetett kellemes élmény. A borító kifejezetten jól sikerült.

>!
Költsei_Firincz
Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Végállomás: Amalthea

Valami – magát Grozdits Hahónak nevező – fazon azt írta a Librariuson (egyébként nem szokott hülyeségeket írni), hogy a Sztrugackij regény, A SZÁZAD RAGADOZÓ TÁRGYAI nem is sci-fi. Szerintem téved, mert ez a regény sci-fibb a legtöbb sci-finél. A megnevezett szerző szerint ez a regény maga az abszurd!… amiben nem is téved.
A tévedése abban áll, hogy megpróbálja ezt a két fogalmat (sci-fi/abszurd) egymástól elkülöníteni, esetleg egymás ellen kijátszani. Ez marhaság, hiszen az abszurd, az sci-fi. csak éppen nem műszaki/technikai/futurológiai értelemben, hanem lélektani szempontból. A Sztrugackij tesók ráadásul – és ezt érdemes nem elfelejteni – a legsötétebb Szovjetunió legbutább cenzúrájának nyomása alatt próbáltak érvényes műveket alkotni. Mi ez, ha nem abszurd? Mi lenne a világunkat ábrázoló regény, ha nem sci-fi. Amit a két kötött pulóveres, szemüveges szovjet megálmodott, az maga a jelen. A mi jelenünk. Egy világ, ami egyszerre szimpatikusan és utópisztikusan szabad, és közben – éppen a szabadság és az emberi bornírtság miatt – végtelenül visszataszító. Az első sorától az utolsóig élveztem a regényt, hiszen mélyebbre – sokkal mélyebbre – lát jelenünkben, mint a kortársaink többsége.
Ez egy igen kemény világ, és lássuk be, kísérteties, hogy Sztrugackij mama két kicsi fia, amikor okos buksijukat összedugták a diktatúra setétjében, pont ide/hozzánk nyertek ki- és bepillantást. Meghökkentő és megrázó, riasztó és ingerlő.
Tekinthetjük akár figyelmeztetésnek is.

A könyv elején található kisregény, melyről a kötet a címét kapta (Végállomás: Amalthea) mára már kicsit megkopott, klisévé és közhellyé rongyolódott a történet minden eleme. De ez nem Sztrugackijék hibája. Sőt, éppen őket igazolja, hiszen azóta már mindent többször megírtak, amit ebben a témában meg lehetett írni. A Végállomás nem kevesebb, mint egy zsáner alapköve.


Hasonló könyvek címkék alapján

Tom Sweterlitsch: Letűnt világok
Mur Lafferty: Hat ébredés
John Scalzi: Bezárt elmék
Ben H. Winters: Az igazság határán
Alfred Bester: Az Arcnélküli Ember
David Brin: Dettó
Frank Schätzing: Limit
Anthony O'Neill: A sötét oldal
William C. Dietz: A testőr
Mark W. Tiedemann: Káprázat