Timur ​és csapata 79% 135 csillagozás

Az ifjúkoromban először olvasott könyv már majd nyugdíjasként is tetszett, egyes részeket megkönnyeztem…Emlékszem, hogyan jártam ídős néniknek, bácsiknak felolvasni, bevásárolni, hogyan segítettem a szatyrokat hazacipelni, a fát felhordani a pincéből…hogyan ismertem egykori lakóhelyem, a Népszínház utcai bérház minden lakóját: Langeréket, Misejiéket, Ladomerszkiéket, Jenő bátyámat a zöldségest, Antóczi bácsit a szabót, s a többieket…Ma is nagy szükség lenne olyan fiatalokra, akik a történetben leírtakhoz hasonlóan önzetlenül segítenek az időseknek, rászorultaknak. Tán valami ehhez hasonlót céloz az érettségihez kötelező társadalmi munkaórák, de a kötelező feladatok soha nem eredményeznek valós célokat, igazi átélést. Hiányzik az az ifjúsági szervezet, amely értelmet adhat a ma utcán, ill. unalomban kallódó és tengődő gyerekeknek, fiataloknak, akik még nem találtak értelmes célt sok szabadidejük eltöltése közben. Nagyon jó kis regény ez ma is – van mának szóló üzenete.

Amennyire csak lehet, minden olvasmányomból szeretném kihagyni a politikát, jobban érdekel az emberek jelleme, a cselekedeteik miértje.
Most is így van, megpróbálom nem azt nézni, hogy milyen helyzetben játszódik, hol zajlik éppen háború.
Az tetszik inkább, hogy a fiatalok a koruk ellenére is jelesre vizsgáznak emberségből, bajtársiasságból.
Védik, óvják egymást, és kortól, nemtől függetlenül kitartanak egymás mellett, és ha kell, saját bántódásuk árán is megvédik társaikat.
Egyébként százszor leírtam már, hogy ezek a könyvek mindig a gyerekkoromat hozzák elő, amikor mi is ilyen felhőtlenül játszottunk, a padlásokon rendeztük be a hadiszállásunkat, védelmi birodalmunkat. Madzagra kötözött konzerves dobozokból készítettünk telefont, és hasonló olcsó dolgokból csináltunk hatalmas jelentőségű dolgokat.
De az volt ám a csudaszép élet!

    Ez a könyv, amikor én még kislány voltam, annak idején ajánlott olvasmány volt. De valahogyan akkor nem vettem a kezembe.
    Úgy döntöttem, hogy most nekifutok.
    Nem is annyira rossz, bár eléggé propagandisztikus-didaktikus a szöveg helyenként. De ezt – így, felnőtt fejjel – meg lehet érteni: a történelmi helyzet hozhatta létre ezeket a romantikusan szélsőséges: a „makulátlanul jók” az „elvetemült csirkefogók” elleni szituációkat.
    Valahogy érthetőnek tűnik, hogy beleillesztették abba az ifjúsági irodalmi kánonba, amelyben Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúkja mellett ott áll Móricz Zsigmond: Légy jó mindhaláligja.
    Végül is, ne felejtsük: háborús időszak „békés hátországában” játszódnak ezek a „parabolák”, amelyekben a szerző a kiskamaszok, a tizenévesek életéből olyan magatartásokat, a gyengébbek, védelemre szorulók iránt megnyilatkozó, tisztelni való szinte lovagi erényeket: bajtársiasságot, barátságot, segítőkészséget mutat be, amelyekből nem ártana még ma sem, ha meglenne a hasonló korosztály tagjaiban – is.

Annak idején ajánlott olvasmány volt… Viszont csak most vettem a kezembe. Jól tettem…
A karakterek illetve a szövegkörnyezet és maga a történet is tipikusan klasszikus. Így nagyszerű, ahogy van. Mennyivel izgalmasabb volt abban a környezetben gyereknek lenni, mint manapság. A padlás, a pajta, a rejtekhelyek… A szereplő gyerekek cselekedetei tanulságos és példamutató. De jó, hogy elolvastam… :)

Hangulatában én is a Pál utcai fiúkhoz tudnám hasonlítani ezt a kis könyvet. Aranyos történet volt barátságról, segítőkészségről, bajtársiasságról. A finn-szovjet háború idején a gyerekek segítenek a hadbavonult férfiak családtagjain. Példátlan az a fajta összefogás, amit ők véghezvisznek. Jó lenne manapság is látni ilyet fiataloktól.
Az egy csillag levonás amiatt van, hogy mindkét rövid történetben először nehezen tudtam beazonosítani ki kicsoda.

A szovjet Pál utcai fiúk. Kedves, szórakoztató könyv hősies, bátor és jellemes gyerekekről, akik egymással harcolnak.
A két kisregény részben ugyanazokkal a szereplőkkel egymástól független történeteket beszél el. A harmadik történet magáé a szerzőé, aki 14 évesen lett frontkatona, és húszévesen ezredesként fejezte be a harcot sérülése miatt.

Nem volt könnyű eldönteni hány csillagot adjak. Ez az ifjúsági regény emlékeim szerint gyerekkoromban nagyon tetszett nekem. Ellenben nyilván el sem olvasom, hiszen nem kötelezett rá senki és semmi. Érdekes, hogy ez a titkos segítségnyújtás maradt meg csupán bennem. De az oly tisztán, hogy pl. a fahasábokat összerakó jelenetet mintha csak pár nappal – s nem évtizedekkel – korábban olvastam volna. Viszont a két (rossz és jó) fiúbanda csatározására nem emlékeztem. Az orosz Pál utcai fiúknak tartják a regényt, de szerintem alulmarad tőle. A könyvnek két része van, ami szintén nem rémlett. A második, A hóvár parancsnoka című résznél cseppet belezavarodtam a Zsenyá(k)ba. Először nem értettem, hogy lett hirtelen egy öccse a kislánynak.
Habár csalódás volt, örülök, hogy újraolvastam. És bizony csak egy-egy jelenetnél érzékeltem, hogy ezt a regényt már ismertem.
Annyit még had jegyezzek meg: nekem is van egy gyermekkoromból őrzött pionír nyakkendőm a kisdobos -és úttörő nyakkendő mellett.

Ma is szükség lenne ilyen pionírokra, akik a bajba jutott embereknek önzetlenül segítsenek. Főleg azok mellé kellene támasz, akik komoly válságba kerültek, az életükben valami tragikus történt. A gyermekkoromban olvasott regény felnőtt fejjel is tetszett, volt olyan rész, amit megkönnyeztem…
Kicsit meglepett, hogy az általam olvasott könyv borítóján nem a főszereplő található, hanem (Kolja Kolokolcsikov és Gejka) Timur csapatából valók parlamenterek. A kép hátterében pedig a kápolna (kereszt a tetején!) kőkerítésén felbukkanó mihasznák pedig Kvakin bandájának tagjai.

Gyerekként imádtam. Emlékszem, én is megpróbáltam csapatot szervezni, és hetekig zaklattuk a szomszéd utcákban lakó idős embereket, hogy hagy' segítsünk valamit…:) Azért ilyen ma már nincsen:(

Nagyon megszerettem ezt a könyvet és Timurt. Fiatalokról szól, de nemcsak fiatalokhoz. A gyerekek tettei példaértékűek és nagyon meghatóak. Egyedül a két Zsenya zavart össze. Hisz olyan sok női név van. Miért kell a lelkes olvasót megkeverni?