Az 1977-ben született Arkagyij Babcsenko mindkét csecsen háborúban részt vett, s a Novij Mir kezdte publikálni háborús élményeiről szóló elbeszéléseit. Aztán egyszer csak az egész világon elkezdték kiadni – Angliában a PEN díját is elnyerte a szerző –, s méltán: Babcsenko a maga szikár, tényszerű, de olykor borzalmasan fölizzó elbeszéléseivel el tudja érni azt, amit nagyon kevesen a mai világirodalomban: az olvasó ott érzi magát a háború hétköznapjaiban.
A szerző Salamovot tekinti példaképének: hozzá hasonlóan, ha nem is egy sztálini lágerben, hanem egy hol modern , a mai csúcstechnikát fölvonultató, hol középkoriasan barbár háborúban – előbb egyszerű kopaszként , akit gyakran félholtra vernek a társai, majd már sok csatán átesett, tapasztalt katonaként – a legszélsőségesebb emberi élethelyzeteket tapasztalta meg. És e helyzetekből sok minden sokkoló hatású lehet az olvasó számára: az orosz hadseregben uralkodó állapotok, az emberi élet és méltóság teljes semmibevétele, a… (tovább)
Jelenetek egy háborúból 44 csillagozás
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Modern Könyvtár Európa
Enciklopédia 38
Szereplők népszerűség szerint
Borisz Jelcin · sebesült · ügyeletes
Kedvencelte 8
Most olvassa 3
Várólistára tette 42
Kívánságlistára tette 31
Kiemelt értékelések
Friss: Közben kiderült, hogy Babcsenkó mégsem halt meg, az ukrán rendőrséggel közreműködve rendezte meg a saját halálát. A BBC hire szerint a feleségének se mondta el, hogy mire készül. „Special apologies to my wife.”
Örülök, hogy életben van, remélem ír majd még pár könyvet. De addig is érdemes volna újra kiadni magyarul megjelent de most éppen beszerezhetetlen könyvét a Jelenetek egy háborúból-t.
#hihetetlen
http://www.bbc.com/news/world-europe-44307611
Arkagyij Babcsenkóval tíz évvel ezelőtt egy közös hónapot töltöttünk Berlinben. Én nem tudtam oroszul, ő meg más nyelven nem, tört angolsággal beszélgettünk. A csecsen háború kétszeres veteránja volt, épp a grúz háborúból érkezett mind haditudósító. Ki volt készülve. Azt magyarázta, a háború függőség, utána már nincsen normális élet, maga alá gyűri a világot és a valóságot.
Két éve elhagyta Oroszországot, az életét féltette. Most olvasom, megölték, hátba lőtték a saját lakásában. Nagyon-nagyon sajnálom, sokszor gondoltam rá az elmúlt évek során, arra, ahogy ott üldögél Berlinben a teraszon, a söröskorsójába kapaszkodik, mintha mindig fázna, úgy. Arra, ahogy a háborúról beszél, arra, ahogy a halálról. Az orosz irodalom egy nagy íróval lett szegényebb. Akik megölték, nagy bűnt követtek el.
Tiszta csoda, hogy ez a könyve a Jelenetek egy háborúból magyarul is megjelent, vékony és súlyos könyv, durván a hatása alá lehet kerülni.
Amikor elolvastam, még jobban sajnáltam, hogy nem tudtunk rendesen beszélni egymással.
Fontos és nagy könyv, olvassátok el.
A híres háborús regények sora , melyek nagyrészt a II. világháború után születtek, sokáig befejezettnek tűnt. És mi naív olvasók és még naívabb hétköznapi lények, kik szívesen tetszelgünk az értelmes és gondolkodó ember pózában, azt képzeltük, hogy azért van ez így, mert már minden lehetségeset elmondtak a háborúról. Aztán több évtizednyi szünet után elkezdtek sorjázni az új háborús regények, és ezek sajnos már új háborúkról szólnak. 2013-ban olvastam Ishmael Beah: Gyerekkatona voltam Afrikában, amíg ti játszottatok című visszaemlékezéseit, aztán tavaly Anthony Swofford: Bőrnyakúak-ja sokkolt, most meg Babcsenko műve után találom nehezen a szavakat. Három nagyon különböző, s mégis rokon háborús írás. Hozzájuk képest még a legdurvább klasszikus háborús regények is úgy aránylanak, mint a romantikus lányregények a kemény pornóhoz. Az ember nagyobb dicsőségére háborúink még embertelenebbek lettek. Három szemtanú – hiszen mindhárom szerző saját háborús élményeit örökíti meg, – tanúsítja, hogy ismét beléptünk a barbárság korába.
Babcsenko regénye azért különleges, mert nemcsak a háború borzalmat ábrázolja hitelesen, de egyben bemutatja a sztálinizmus és a liberalizmus perverz összeházasításából világra jött szörnyszülött rendszer életképtelenségét, a szovjet, majd orosz állam szinte totális felbomlását is. Az ember nem győz csodálkozni azon, hogy az a hadsereg, melytől még egy évtizede is rettegett a NATO, s amelyik még úgy vonult ki Afganisztánból, hogy katonailag nem szenvedett vereséget (azaz kihozta a maximumot, amit ott idegen hadsereg valaha elért), az az öreg katonák által véresre vert újoncait úgy küldi háborúba, hogy még lőni sem tanították meg őket, s ha szükségük van valamire, akkor azt a katonák csak a csecseneknek eladott lopott lőszer és fegyver eladásából tudják finanszírozni. Ezek fényében nem is olyan groteszk Joseph Heller géhás tisztje, aki a németekkel kötött szerződése értelmében bombázza és géppuskázza a saját táborát!!
Babcsenko vádol. Minden szavával és a sorok között is. És nyíltan, néven nevezve is a hadsereg és az állam vezetőit. Ugyanakkor sebészi pontossággal ábrázolja azt a szinte észrevehetetlen folyamatot, melynek során az ember közömbössé válik a halál és a szenvedés iránt. A regény befejező részében az addigi egyes szám első személyből hirtelen egyes szám harmadik személyre vált, mintegy jelezve, hogy ez már egy idegen alak, nem az a 18 éves újonc, akit belöktek a háború húsdarálójába, s aki ha testileg nem is, de lelkileg feltétlenül meghalt. Aki helyette visszatért, az a halállal bensőséges viszonyban élő szerződéses veterán, aki többé már nem tud normális életet élni és csak akkor érzi magát egész embernek, ha fegyvert markolhat, s akit megrészegít az ölés lehetősége.
Súlyos egy mű, ezt a többi értékelő is leírta és csak megerősíteni tudom. Nem lennék orosz sorkatona, az tuti (mert gondolom azóta se változott semmi).
A könyv néhol eseménydús, mint egy Sven Hassel regény, máskor meg egészen filozofikus és mély gondolatokkal van tele. Babcsenko stílusa mindkét esetben nagyon élvezetes, gyorsan lehetett vele haladni – még akkor is, amikor állkapcsok leszakadásáról és kutyák megevéséről szól a történet.
A könyvben átérezhető volt a fiatal katonák harca, a számukra értelmetlennek tűnő háborúban. Sokan meghaltak, felnőtté értek vagy öregedtek meg a szenvedések, gyilkolások, éhezések közepette. A legtöbbjüket az éltette, hogy egyszer talán hazatérhetnek, bármilyen élet is legyen otthon. A legszörnyűbb volt az egészben, hogy nem csak a csecsenek ellen kellett küzdeniük, hanem az orosz hadseregen belül is meg kellett vívniuk a saját harcukat az életben maradásért a feletteseiktől kapott durvaságok, verések, megaláztatások miatt.
Nekem egy idézet a könyvből elmondja a tartalmat : „Tizennyolc évesen löktek beléd naiv kölyökként, és megölettem benned. És százéves aggastyánként támadtam fel, betegen, roncsolt bensővel, üres tekintettel és kiégett lélekkel.”
Gyermekkoromból számtalan emlékem van hogy szovjet kiskatonák kereskedtek a raktárban lévő cuccokkal. Mindkét nagymamám közvetlen a laktanya szomszédságában lakott … Emlékszem jól mindig sietve, susmusolva üzleteltek mert mint mondták, ha elkapják őket, jön a „pince”. Persze Csecsenfölddel szemben, Mao. maga volt a Kánaán számukra.
Visszatérve a könyvhöz, az író iszonyú erősen illusztrálja az orosz kiskatonák sorsát, annak ellenére hogy a 90-es években járunk, semmi sem változott az orosz hadseregben.
De egy nagy problémám azért van a könyvvel. Az már nem titok és nem rejtély hogy micsoda pusztítást, erőszakot végeztek Csecsenföldön. Terhes anyák megerőszakolása, majd kivégzése és a többi. A lemészárolt falvakban a túlélők elbeszélései alapján a sorállományban lévő kiskatonák mindig elmondták, nem tőlük kell félni, hanem a második hullámban érkező zsoldosoktól. Érdekes mód a könyvben a főszereplőnk a zsoldosoknál szolgál, ennek ellenére a könyvben mint egy áldozat mutatja be őket. Az író nagy óvatossággal elkerülte ezeket a emberiségellenesnek minősülő tetteket.
Egyszerű, mint a százasszög. – Ez jutott az eszembe, miután véget ért a regény. A háború borzalmas dolog, ezt eddig is tudtuk, ez után meg még jobban tudni fogjuk. :) A naturalista leírások, a kegyetlenkedések és a pusztítás elképesztő részletességgel van leírva, szóval elég 18+-os a mű. A gond nem is ezzel van, hanem a már előbb jelzett egyszerűséggel, amely a regény nyelvezetét jellemzi. Nem szépirodalom, de nem is olcsó ponyva. Egy kiskatona pokoljárása, és egyben gyilkológéppé való átalakulása. Láttuk/olvastuk ezt már sokszor és sok helyen, de mindezek ellenére ajánlom a háborús irodalmat kedvelőknek. :)
Az állkapcsom kimozdult a helyéről,a pofalemezem felismeretlenségig gyűrödött az ütésektől,úgy elkalapált a könyv.
Dokumentum-novellák a csecsen pokolból. Babcsenko minimalista stílusa, csiszolatlanul nyersen, mégis feszes formában mutatja meg a háború húst, lelket zabáló arcát. Alapkönyv.
A kötet a szerzőnek a csecsenföldi háborúkban szerzett élményeit mutatja be.A könyv meglehetősen véres,és kegyetlen,ugyanakkor igazi irodalmi értékek hordozója. A kezdő rész,a maga rövidke,klipszerű képeivel hamar berántja az embert,aki az utolsó oldalakig nem szabadul az értelmetlen brutalitás véres poklából.A fiatal író szépítgetés nélkül mutatja be a veteránok újoncokkal szembeni brutalitását- magyarul megmondva véresre verik őket,és a bevetések borzalmait is.A kegyetlen,mégis költői írás végül egy megrázó befejezésben csúcsosodik ki.A döbbenetes írás a legnagyobbak műveivel említhető egy lapon-és hogy mennyire aktuális,ahhoz elég megnézni azt,hogy mi történt 2014-ben Kelet -Ukrajnában is.
Népszerű idézetek
Szeretlek téged, háború.
Szeretlek, mert te vagy az ifjúságom, az életem, a halálom, a fájdalmam és a rettegésem. Mert megtanítottál arra, hogy a legutálatosabb élet is ezerszer jobb a halálnál. Mert tebenned még élt Igor, Paska, a Poltiszt… Te vagy az első asszonyom, az első szerelmem. Sok év telt el, de senkit sem tudtam úgy megszeretni, mint téged. Tizennyolc évesen löktek beléd naiv kölyökként, és megölettem benned. És százéves aggastyánként támadtam fel, betegen, roncsolt bensővel, üres tekintettel és kiégett lélekkel.
Mindörökre bennem vagy.
Egyek vagyunk, te meg én. Nem én és te, mi vagyunk. A világot a te szemeddel látom, az embereket a te mércéddel mérem. Számomra már nincs többé béke. Számomra most már mindörökre háború van.
Többé nem lehetek meg nélküled.
Első alkalommal élőként köptél vissza magadból, elengedtél, de nem bírtam egyedül, visszatértem hozzád.
Valamikor, talán harminc év múlva, amikor majd fegyver nélkül járhatnak ezen a földön oroszok, újra visszatérek. Elmegyek arra a helyre, ahol éhesen kúsztam a mocsárban, ahol a tetveket etettem, és tovább, oda, ahol Groznijt ostromoltam, és aztán a dombra, ahol testvéreim, akikkel megajándékoztál, elestek, térdre hullok, elnézem a vérünk öntözte meleg, termékeny talajt, és azt mondom… Mit is mondok? Semmi mást, csak ennyit:
– Légy átkozott, rohadék!
Nem tudjuk, miért harcolunk. Nincs célunk, nincs erkölcsi, belső igazolás ezekre a gyilkosságokra. meghalni és ölni küldenek bennünket, nem tudni, miért. Erre a háborúra senkinek sincs szüksége, egyszerűen nem volt szerencsénk, amikor tizennyolc évvel ezelőtt megszülettünk, hogy éppen ehhez a háborúhoz nőjünk fel. Ez minden bűnünk.
Számunkra már csak a remény maradt. A remény, hogy túléljük; hogy túléljük és megőrizzük önmagunkat. Hogy emberek maradunk.
223. oldal
A katona alighanem a legegyszerűbb lény a világmindenségben. Amikor félni kell, félünk, amikor bánatosak vagyunk, bánkódunk, amikor nevetnünk kell, nevetünk. Nem, nem feledkezünk el semmiről, a háború minden napja súlyos teherként telepszik a lelkünkre, és valamikor majd négyszemközt kell maradnunk az emlékeinkkel, de ma még semmi gondunk ezzel. Élünk, mi kell még?
Végtére is még csak kisfiúk vagyunk.
Minden belénk lőtt golyót a világ ifjúságába lőttek bele; az erénybe és az igazságba vetett hitbe. A vágyba, hogy megváltoztassuk ezt az utálatos életet. Minden golyó egyenesen a szívünkbe talált. Nemcsak a testünket roncsolta szét, hanem a lelkünket is, és ebben az ördögi tűzben világlátásunk porrá lett és megsemmisült, és már nem volt mivel betölteni a bent támadt űrt. Nem maradt semmink önmagunkon kívül. Minden, amink van – a bajtársaink, akik mellettünk fúrták be magukat a földbe. „A halál minden, amit tudunk az életről.” Minden, amit szeretünk – egyedül a múltunk, az elmosódó káprázat a tomboló világban.
A katonák dohányért cserélik a gránátot, és kiolvasztják belőle a robbanóanyagot. Ez nagyon egyszerűen megy, elég kiszedni belőle a gyújtószerkezetet és a gránátot betenni a tűzbe, azzal kész is. Valamennyi idő múlva folyékony plasztilinként folyik ki belőle a trotil. A tűztől nem robban fel, csak gyújtócsőtől vagy villamos impulzustól detonál, úgyhogy nincs semmi veszélyes benne.
Trencsik egy egész kenyérzsákkal olvasztott, és most úgy cipeli magával, mintha az ország valutaalapja lenne nála.
Nappal a kenyérzsákot a parancsnoki BTR-en tartja, közvetlenül Bondar ülése alatt, ha ezt bárki más gondolja ki közülünk, ezt a zsákot a robbanószerrel okvetlenül felfedezték volna. Rettenetes szankciók követnék, azt hiszem, hogy az eszpé nem nagyon örült volna, ha megtudja, hogy a saját katonái dugtak a segge alá két pud robbanószert. De Trencsiknek mindig szerencséje van.
Fölvág előttem, vagy mi, a merészségét fitogtatja? Vagy valójában olyan eszement, mint a zászlóaljban beszélik róla, és minden közömbös neki – a saját élete, az enyém és Ventuszé is? Van a háborúban olyan fajtája az embernek, aki, akár medve, ha egyszer emberhúst kóstol, mindhalálig ölni fog. Ránézésre normális, de amikor arra kerül a sor, mindent elfelejt, csak még egyszer belevethesse magát az öldöklésbe. Nem eszik, nem iszik, senkire se vár, semmit se lát. Csak a háborút. Katonának kiválóak, de parancsnoknak szarok. Maga is bemászik a pokolba, és minket is magával vonszol, de a saját tudásához nem méri a másét. Veszélyes emberek. Életben maradnak, de a katonáik rámennek. Az ilyenről írják az újságokban, hogy hős, egyedül ő maradt élve az ezredből…
Alhan-Jurt , 320. oldal
– Fogadjunk öt szál cigarettába, hogy elnyomom a talpamon a csikket – mondja Fiksza.
– Nem kunszt – felelem –, ilyen trükköt én is tudok, ráadásul két cigarettáért is megcsinálom. A bőr a talpunkon már olyan kérges, mint egy orrszarvúé. Egyszer fogadásból belenyomtam a sarkamba egy tűt, és már jó egy centiméter mélyen volt, amikor érezni kezdtem a fájdalmat.
– Tudod, a parancsnokság talán pazarlóan jár el, amikor hazaszállítja az elesetteket – folytatja Fiksza. – Mennyivel takarékosabb volna, ha a halálunk után is felhasználnának bennünket. A katonák bőréből vállszíjat készíthetnének. Egyetlen szakasz sarkából meg egész jó golyóálló mellényt lehetne összerakni.
Nincs jövőnk; semmi se vár bennünket abban az életben, ahova annyira igyekszünk, és ez újabb árulás velünk, tizennyolc éves veteránokkal szemben, akik közül sokan már megőszültek.
Nincsenek frontbarátságaink. Remarque hazudott. Saját testünkkel melegítjük egymást, de mégis magunk vagyunk. Egyedül a háború köt össze bennünket. Emberek megölése és a bajtársaink halála. A jövőben nem szeretnénk látni egymást. Már tudjuk. Nehéz találkozni olyan emberrel, aki akkor ismert, amikor állat voltál. Nehéz mosolyogni és egymás hátát lapogatni. Mi nem szeretjük egymást. A szeretet, a kötődés – nem ennek a világnak a szavai. S bár az érzés, amellyel egymás iránt viseltetünk, több a szeretetnél – leírni mégis nehéz, az orosz nyelvben egyszerűen hiányoznak azok a szavak, amelyekkel kifejezhetnénk az egyik élőlény kötődését a másikhoz akkor, amikor mindkettejüknek meg kell halniuk – ez az érzés csak itt létezhet. Nincs helye amott, ahogy nincs helye a szeretetnek itt. Nincs jövőnk.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Kristin Hannah: Fülemüle 96% ·
Összehasonlítás - Narine Abgarjan: Égből hullott három alma 95% ·
Összehasonlítás - Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg 94% ·
Összehasonlítás - Belinda Alexandra: Zafír égbolt 94% ·
Összehasonlítás - Mihail Solohov: Csendes Don 93% ·
Összehasonlítás - Ljubov Barinova: Bosszú 93% ·
Összehasonlítás - Tara Monti: Fianna 95% ·
Összehasonlítás - Alekszandr Bek: A volokalamszki országút ·
Összehasonlítás - Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács 91% ·
Összehasonlítás - Kate Morton: Felszáll a köd 91% ·
Összehasonlítás