A Desolation Called Peace a Teixcalaan sorozat második, egyben záró része. Arkady Martine ismét egy nagyszerű könyvet alkotott, folytatva és elmélyítve az előző kötet témáit.
A történet egy hónappal az előző kötet eseményei után veszi fel a szálat: Mahit Dzmare
visszatért Lsel Station-re, Three Seagrass Teixcalaan városában maradt, ahol Nineteen Adze lett a (régens) uralkodó. Ez a kötet már sokkal inkább űr opera, a könyv jelentős hányada űrhajón játszódik és a cselekmény alapját egy idegen faj támadása, inváziója adja. Továbbra is fontos része a politikai intrika, de arányaiban jóval kisebb szerepet játszik, mint A Memory Called Empire-ben.
Hasonlóan az első részhez, ez is egy lassan kibontakozó könyv. Számomra ez néha már túl lassú volt, nem volt unalmas, de nem is kötött le mindig. Itt már nem csak Mahit szemszögén keresztül látjuk az eseményeket, hanem Three Seagrass, Nine Hibiscus (a birodalmi flottát vezető hadvezér) és Eight Antidote (Teixcalaan trónörökös) is saját szemszöget kapnak. Ennek megvalósítása nem mindig tetszett: egy-egy izgalmasabb, intenzívebb rész után nem volt jó más szereplőre ugrani, viszont nagyobb ívű történet elmesélésére adott lehetőséget.
Habár tetszett a cselekmény íve és a végkifejlet, talán túl egyszerűen jött a szereplők számára a megoldás, látszólag komolyabb következmény nélkül. Összességében a két könyv nem igényel folytatást, A Desolation Called Peace lezárása szerintem kielégítő a kötetre és a sorozatra nézve is.
A könyv központi témája most is a kolonizáció (és népirtás), és az arra adott válaszreakció volt. Tud-e Teixcalaan más lenni, mint ami, azaz egy birodalom, amelynek lételeme mások bekebelezése. Mi számít egy nép/egy bolygó elpusztításának? Fizikai megsemmisülés vagy kulturális-nyelvi megsemmisülés?
Mahit és Yskandr gondolatain keresztül gyakran felmerülő kérdés, hogy mit jelent, ha beleszeretsz ebbe kultúrába (és az azt képviselő emberekbe), és amelyik mégcsak nem is tekint rád emberként? Látjuk Lsel gyarmatosításra adott válaszát is: meddig lehet elmenni az önvédelemben, autonóm törekvésekben? Milyen áldozat hozható ezért? Más-e ez a nacionalizmus, mint a Teixcalaani? Teixcalaan tükreként pedig látjuk a megjelenő idegeneket, amik/akik látszólag ok nélkül kebelezik be a világot, megállíthatatlanul, olyan egységként, amit Teixcalaan se közelít meg.
A másik visszatérő téma itt is az emlékezet és indentitás kérdése. Teixcalaan kollektív emlékezete a versekben, lírai hagyományban örökítődik tovább, aminek a „barbár” emberek sose válhatnak teljesen részéve. Lsel az imagókon keresztül őrzi meg az előző generációk tudását és emlékeit – ezáltal gyakorlatilag megszűnnek egy személynek lenni. Az idegen nép elméje, emlékezete szintén a kollektivitásra épül. How wide is the concept of you? – teszik fel többször a kérdést a szereplők.
Mindezeket a kérdéseket Arkady Martine éleslátással járja körbe. Nekem nagyon tetszik az írói stílusa, a prózája, amely rendkívül képies, tele van metaforákkal, de eközben hihetetlen pontossággal ábrázol emberi viselkedést, érzelmet, vagy fejt ki bonyolult filozófiai kérdéseket. Ez, és a megelőző rész nem olyan könyvek, amit könnyed szórakozásként lehet olvasni. Viszont az erre nyitott olvasó izgalmas filozófiai gondolatokat talál gyönyörűen megírva, miközben a mind a cselekmény, mind a karakterek is érdekesek.