Mese ​az eltűnt időről 92% 35 csillagozás

Mese, de mégsem. Valóság, de valami egészen különleges szűrőn át láttatott valóság. Küzdelmes, nehéz életek, és mégis milyen jó lenne így élni! Derűvel fogadni a nehézségeket, belenyugvással viselni a tragédiát, büszkén és meg nem adással a szegénységet, hűséggel a szerelmet. A fülszöveg Odüsszeuszról és Pénelopéről beszél. Nekem inkább Philémón és Baukisz jutott eszembe. Olyanok lehettek ők is fiatalon, mint Vangelisz és Sophia, egymásba kapaszkodva, felemelt fejjel, becsülettel viseltek minden nehézséget: „Bukott isteneknek vélték őket, akik az életükért küzdenek, és nem hajlandók behódolni a világban uralkodó új isteneknek.”

Egy egész évszázad történelmét látjuk az egyszerű, földdel küszködő görög parasztok szemével. Olyanok ők, mintha a mitológiai időkből ragadtak volna itt. Életük néha a hésziodoszi görög istenek komor világát idézi, máskor meg a pásztorénekek idilli hangulatát. Talán mondanom sem kell, hogy az idill a sajátjuk, belső énjük kivetülése a világba. Az előbbit pedig az ellenséges külvilág képviseli. Mert lehet, hogy a régi olümposzi istenek meghaltak ugyan, de modern kor „új istenei” – a háborúk, a földeket felvásárló vállalkozók, a modernizáció – számukra ugyanolyan ismeretlen és szorongást keltők, mint a hajdani kiismerhetetlen istenek.

És a könyv attól csodálatos, hogy amikor mi, a modern kor gyermeki olvassuk, akkor odavágyunk. Persze nem a háborúba, hanem Vangelisz és Sophia szerény otthonába, ahol példát kapunk emberégből, kitartásból, hűségből, és ahol a nehézségek ellenére is megtaláljuk a harmóniát.

Az elején nagyon tetszett, szép történetekkel indul. Egy család regénye lenne, csak mégsem lesz belőle az, mert pont a regény hiányzik. Néhány szép történet, balladisztikus elbeszélések, talán túl sokat akart kanyarítani egyszerre az író-nagyapjának idejéből.
Nagyon szeretem Görögországot, ezért is vettem kézbe, valamint a márciusi klubunk témája lett volna az „idő”, de számomra itt az sem derült ki, miért az eltűnt időről szól a mese-sajnos.

Megkínzott ez a könyv rendesen.
Nehezen nyeltem a sorait.
A címe telitalálat, ezek az idők valóban eltűntek, nem léteznek. Fájdalmas is volt helyenként a nélkülözés nyers valóságát olvasni. Folyamatosan drukkoltam, hogy legyen jó vége, legyen nekik jobb.
Mesének túl valóságos, valóságnak túl meseszerű.
Nem tudtam mit kezdeni azzal a módszerrel, hogy ugyanazt a történetet helyenként két, három szemüvegen keresztül is leírja az író és hol elárulja, hogy kinek a szemüvegén keresztül látjuk az eseményeket hol ránk bízza. Helyenként érződik férfi és nő, résztvevő és szemlélő közötti megítélés éles különbsége ugyanannál az eseménynél, de helyenként nem igazán.
Nem igen értettem a ciprusfa kivágásának miértjét és nagyon sok tett miértjét.
Szép és érzelmekben (sok esetben ki nem mondott érzelmekben) gazdag az írás. Valamint a vidéki Görögország, a földművelés és a háború pusztítása is realisztikusan tárul elénk.
De én sajnos nem nagyon tudtam ezt értékelni. Messze álltam a lenyűgözéstől amit reméltem az értékelések alapján.

Ezt a könyvet még két éve nyáron a balatongyöröki könyvtár elé kihelyezett, leselejtezett könyvek között találtam. Emlékszem, ahogy válogattam, majd gyorsan rákerestem az ismeretlen könyvekre a Molyon, láttam, hogy ez két figyeltemnek is nagyon tetszett, @GTM pedig nagyon szép értékelést is írt róla. Aztán most év elején jelentkeztem egy kihívásra, amihez kellett nekem görög szerző vagy Görögországban játszódó könyv, és közben láttam sajnos azt is, hogy @GTM elhunyt. Megrázott, pedig nem ismertük egymást személyesen, de nagyon szerettem olvasni az értékeléseit. Jó, hogy a Molyon olvasással is emlékezhetünk egymásra, ami közben végig mély hálát is éreztem, mert természetesen most sem csalódtam @GTM ízlésében: ez tényleg egy szép könyv egy görög paraszti pár hosszú életéről, akik a sok nehézség ellenére is halálukig őrzik emberségüket és derűjüket. Tulajdonképpen a görög falusi élet nem sokban különbözött a magyar paraszti élettől, pontosabban egy kicsit talán nehezebb volt, hisz ott a sok, terméketlen, kopár hegyen próbált a szegényember túlélni. A mentalitásban, hiedelemvilágban azonban vannak markánsabb eltérések, és a könyv ezt nagyon finoman, érzékenyen mutatja be.

Az elmúlt időt, a múltunkat mesévé önti az idő az öregedő szemünkben, mint ahogy tette ezt a Fakinosz mester, öntötte szavakba nagyapja megmaradt múltképeit. Nagyon jó mese amit Megfűszerez az élet. Ajánlani azoknak tudom akiknek tetszett a 100Évmagány.

Életről, alázatról, nőkről, férfiaknak és nőknek,
amíg meg nem öregednek, vagy amíg fel nem nőnek.
Mese prizmál életként a sorok közt a élet magas lázában
Segít ha elfed, megvilágít az élet összeomlásában.

Mese amely komoly, mint egy kemény műtét, olyan mint e a könyv amely megváltoztatott, ha az életed megaláztatod.

Lassan, csöndesen folyik minden, épp ahogy szeretem.

@gyicu mondta, hogy jó könyv. És tényleg az. Nem tudnám megmondani pontosan mi az író titka, de le nem tudtam tenni.

Mese. Az eltűnt időről. Öreg bácsisan, öreg nénisen.
A valószínűleg ezerszer hallott történetek papírra vetve, hogy megmaradjanak, és kirajzolják a múltat, a gyökereket. Nagymama megszöktette magát, nagypapával szöktette meg. Nagymama, minden kérdés eldöntője, megoldója. A szegénység irdatlan, de attól még az élet szép. A megvakult kútásó. A háború. A hősiesség. A kommunista kovács. Tisztelet a tiszta gondolkodásnak, a hétköznapi bölcsességnek. Szívderítő és békés.

Életemben kevés ilyen gyönyörű könyvet olvastam el.
Más szó nincs rá, csak az hogy gyönyörű. Nem szomorú, nem keserű, nem is vidám. Az eredmény ami felgyűlik az olvasás után bennem az egyszerűen az hogy :
Szép.

Görög történet, ami nem volt ennyire aktuális mint napjainkban.

„Őket látva a falubeliek, más, feledésbe merült időkre emlékeztek. Bukott isteneknek vélték őket, akik az életükért küzdenek, és nem hajlandók behódolni a világban uralkodó új isteneknek.”

A fülszöveg és az értékelések is rettenetesen becsaptak! Egyáltalán nem azt kaptam, amire számítottam… :S
Nagyon vártam már, igazi különleges csemegének gondoltam, mert hogy görög is (nem elterjedt nemzetiség) és mágikus realista is: mindegy mi a háttértörténet, ahol ez a címke van, az csak jó lehet. Feltéve, ha tényleg az, de itt még csak nyomát sem láttam ennek.
Az igaz ugyan, hogy vannak furcsa álmok és képzelgések, vannak csodaszámba menő cselekedetek (mindjárt az első mondat, aztán rejtélyes megmenekülés a haláltól, rejtélyes meghalás, a vak kútásó esete, egy női szobor) és mindig ott van Isten az ő egyszülött Fiával, de sehol a nimfák, szatírok, és az oly kedvelt Olümposz istenei, ha már mitológia. Ezektől pedig nem lesz valami mágikus realista…
Már az elején éreztem, hogy csalódás ér, azonban még mindig reménykedtem, hogy azért találok benne izgalmas és érdekes dolgokat.
Maga Vangelisz és Szofia története tényleg érdekes volt és megrendítő, a körülményeket figyelembe véve igen csak fantasztikus, hogy eljutottak addig, ameddig. Az író szépen, de se nem túlmagyarázva, se nem elnagyolva, éppen csak a fő pontokat érintve mutatja be kapcsolatuk hányattatásait és jó pillanataikat, de inkább csak szenvedéseiket, mindezekben pedig örök kitartásukat. Rettenetes úr a szegénység, és később a háború (közelről nem tapasztaltak meg szerencsére, viszont a hatása annál inkább érződött), amit viszont a szerelem, ez a tartózkodó, ám ragaszkodó érzelem le tudott győzni. Jó pár fontos emberrel akadt össze sorsuk, kik kisebb-nagyobb szerepet játszottak életük alakulásában.
Jó volt a szerkesztés, mikor a jelenből (1970-ből) indultunk jó száz évvel korábbra, onnan lineárisan előre, mikor is a legvégén összetalálkoztak a szálak. Emlékezéssel kezdődik, amelyek olykor-olykor megszakítják az E/3.-as történéseket, és más szemszögből ad hozzá némi pluszt. Ez egy remek írói eszköz! A második részben azonban több olyan szereplő is feltűnt, akik, bár fontosak voltak, különösebb hatást nem gyakoroltak Vangeliszre és Szofiára, mégis részletesen és alaposan megismerhettük az ő történetüket is. Ezekben a cselekményekben nem voltak sehol az „öregek”, nem volt és nem is lehetett emlékezés, így bele sem illett az addigi stílusba. Bő oldalakat elvettek a történetből, amit egyáltalán nem tudtam élvezni, s bár talán lehetett volna, de nekem még csak érdekes sem volt…
A második rész végén azért még visszatérünk ebbe a környezetbe és az utolsóban a jelenbe, de az előzőek már megtették negatív hatásukat és szinte mindegy volt, hogyan lesz még.
Összességében nem volt rossz, a múlt századi szegény görög világ érdekes a maga nemében, egy egészen más perspektívát mutat be, de ez így ebben a tálalásban nem igazán tetszett. Nem találtak el olyan hatások, amikről mindenki ír, nem nyűgözött le, nem változtatott meg és nem is ragadtam bele képzeletem eltűnt idejébe…