Az ​aranyhal / Meghasadt hold 8 csillagozás

– Mi, emberek, az egymásra utaltság súlyos láncával vagyunk egybekötözve – mondta Andukaphar –, az egymásrautaltság bilincsével… Sajnos, ez így van… Az határozza meg, milyen viszonyban vannak egymással az emberek, hogy mennyire van szükségük egymásra. Látod, ez a helyzet! Te a barátodnak tartasz, én meg jó viszonyban vagyok azzal az emberrel, aki rosszakarója a családotoknak. […]
– Persze ennek a függésnek semmiféle értéke nincs: ha vége lesz az ínségnek és a fájdalomnak, elszakad ez a lánc. Értéke csak az igazi szeretetnek és barátságnak van, amely nem tart igényt viszontszolgálatokra.
[…]
– A szükség terhesen láncolja egymáshoz az embereket, a barátság – láthatatlanul. Igaz, hogy egy hibája mégis van ezeknek a láthatatlan szálaknak: az, hogy láthatatlanok. Meglehet, úgy esik, egész életedben nem veszed észre.

241.-242. old. - Meghasadt hold

Minden, akár a dióbél, benne él a maga szűk, hitvány burkában, és akár a dióbél, minden elhagyja burkát, azért, hogy eltűnjön…

Az aranyhal 81. o.

Miért van az, hogy ami az egyik ember számára világos, mint a nap, teljesen érthetetlen és homályos a másik számára? Miért nem képesek megérteni egymást az emberek? Egyáltalán nem az a fontos, hogy te légy meggyőződve a saját igazadról! Az a fontos, hogy a többieket is meggyőzd erről. Hiába tudod, hogy tiszta a lelkiismereted – ez önmagában gyenge vigasz, szinte egy lépéssel sem viszi előbbre a dolgot…

54. oldal (Az aranyhal)

Luka hirtelen úgy érezte, hogy a lány, aki rávetette szomorú, zöld szemét, nem is látja őt. A nyitott ablakon át nem ért el Lukáig a pillantása, amire eljutott volna odáig, szétfoszlott és kihunyt a levegőben.

Meghasadt hold

– Melegen öltözz fel! – kiáltott be a verandáról Nato néni.
– Mit csináljak még, amim van, fölvettem – válaszolta Luka, és egy régi, alaposan kinőtt kabátba bújva kijött a verandára.
Nato néni két ósdi rézgyertyatartót gyömöszölt egy táskába, aztán fölvette a székre kiterített ruhát, megforgatta, szemügyre vette, óvatosan összehajtogatta, és letakarta vele a gyertyatartókat. Bement a szobába, ágyneműt hozott ki, megvizsgálgatta mindenfelől, a világosság felé tartva átnézett rajta, aztán azt is összehajtogatta, és a táskába tette.
December utolsó vasárnapjának reggele volt, nyirkos, párás, a nedvesség átjárta a csontokat. A néni és unokaöccse a szaburtalói piacra indult.
Luka már mindenfélét hallott a szaburtalói piacról. Sokszor vágyott is rá, hogy elmenjen oda, de most, amikor a nehéz táskát cipelte, amikor a két gyertyatartót, anyjának ruháját meg az ágyneműt vitte eladni, visszafelé húzta a lába. El se tudta képzelni, hogyan kell tartani a gyertyatartókat, és vevőt keresni rájuk. Naivan el is csodálkozott azon, hogy miért kellene másnak az, amire nekik már nincs szükségük, és eladni se sajnálják. Úgy képzelte, a szaburtalói piac egy hatalmas tér, ahová csak azért jár a rengeteg nép, mert mindegyikük el akar adni valamit.
Luka azt se tudta, mikor határozta el Nato néni az eladást – ma reggel, tegnap vagy tegnapelőtt. Ma korán reggel felkelt, Lukát is korán keltette.
– Nincs pénzünk kenyérre, valamit el kell adnunk.
Luka persze nem mondott nemet, hogy is mondott volna. Az a nyomorult kenyérpénz tán Nato néninek kellett?! A jegyre járó kenyér fillérekbe került, és Nato néninek mindig volt rá pénze, de néha – „Luka ne éhezzen nekem!” – kijárt élelemért a piacra is, ahol mindennek hússzoros ára volt.
Nato néni már nem írt leveleket. Akiknek a leveleket írogatta, bizonyára ráuntak, nem is válaszoltak. Nato néni talán belenyugodott a sorsába. Lukának se anyját, se apját nem emlegette már, mintha sose lettek volna ezen a világon. Nem járt többé a temetőbe se, teljesen elfeledte a nővére sírját. A negyvenedik napi emléktort se ülték meg, amiben megegyeztek a rokonokkal.
Nato néni minden gondját elfeledte, és csak egy valamiért élt: Lukáért! Luka érezte ezt, nemegyszer kényelmetlenül is érezte magát az önfeledt gondoskodás miatt. De egyáltalán nem azért, mintha hálátlan lett volna, vagy a régi sértettséget őrizte volna a szívében. Nem. De először is, őt sose kényeztették, nem volt hozzászokva az efféle gondoskodáshoz. Aztán meg nagyon szánta az öregasszonyt. Egyre fogyott és töpörödött. Háta meggörbült, és erőtlen lett. De azért nem pihent, hajnalban kelt, késő éjszaka aludt el. Azon igyekezett, hogy Lukát, mint a szélben gyújtott gyertyát, mindenfelől megóvja.
Egyszer Luka, akit teljesen felbőszítette a babusgatás, meggondolatlanul azt mondta Nato néninek:
– Néni, magaddal is törődj, mert ha veled valami történik, mi lesz velem, egészen magamra maradok a világban.
Az öregasszony térde megroggyant, a díványra omlott, és csaknem egész álló nap nekikeseredve zokogott.
– Istenem, bocsáss meg, istenem, el ne vígy úgy, hogy ez a gyermek ne tudjon megállni a saját maga lábán!
A szaburtalói piacon (ott, ahol ma a Sportpalota áll) már a bejáratnál fölszólította egy borostás képű férfi Nato nénit, hogy váltson belépőt. Nato néni megrémült, alig tudta kinyögni, nincsen még pénze, ha valamit elad, rögtön megváltja. A borostás képű dühös lett:
– Mind ezt mondják! – köpött egyet, és odébb állt.
A piac már teli volt emberekkel. A néni megfogta Luka kezét:
– El ne vessz nekem! – És vitte a piac közepe felé, alig tudván utat törni a tömegben. Aztán nagy nehezen odaértek a sátorsorhoz, s az egyik sátor mögött megálltak.
Nato néni előszedte a ruhát meg az ágyneműt a táskájából, a táskát odaadta Lukának, az eladandó holmit pedig karjára terítette.
– Én mit csináljak? – kérdezte Luka, s lenézett a táskára; azt hitte, a gyertyatartók eladása őrá hárul.
– Mit csinálnál, semmit.
Csakugyan, mit csinálhatna? Állt zsebre dugott kézzel, karján a kézitáskával. Egy ideig nem fázott, mert a gyaloglásban kimelegedett kissé. De aztán egyhamar elszáll ez a meleg. Fázott a füle, felhajtotta a kabátgallérját, behúzta a nyakát, elkezdett helyben ugrálni. Egy óra múlva már semmi reménye nem volt: „Itt ugyan nem adunk el semmit.” Pedig mindent eladtak a piacon: használt, rozsdás szöget, törött hintókerekeket, autókerékköpenyt és abból varrt cipőt. Fél pár harisnyákat, katonai gimnasztyorkát, tengerésztrikókat, esernyőfogantyút, könyveket, ülepén és térdén foltozott férfi meg női pantallókat, régi képeket vagy kereteket, órákat, kantárt, ivótülköket, petróleumfőzőket, üstöket, zsákokat, evőeszközt, üvegeket… csillárokat… ezt mind-mind eladták. De egyik ember se látszott vevőnek. Legalábbis Luka nem látta rajtuk. Csak fáradt, elborult arcokat látott, különböző korú asszonyokat és férfiakat. Belőlük is inkább a hátukat, vállukat, nyakukat. S ez olyan furcsa érzéssel töltötte el, mintha az egész világ hátat fordítana nekik, senkit se érdekelne, miért állnak, ténferegnek itt a deszkából összetákolt bódé mögött. Egyszer-egyszer titokban a néni felé pislantott, és a szánalomtól összeszorult a szíve, ahogy látta a hidegtől elkékült szerencsétlen nénit, aki tehetetlenül kinyújtott karján tartotta az eladó ágyneműt és női ruhát.
Az ugráló-toporgó Luka később a számtalan sok hát közül felfigyelt egy fölöttébb ismerős hátra. A tömegben nehéz volt felfigyelni bárkire, akármilyen közeli ismerős volt, Lukának mégis feltűnt, s amikor a hát megfordult, Zakaria Inckvirveli lett belőle – Luka osztályfőnöke. A tanár megfordult, és csodálkozó tekintetük egymásra villant. Nyilván se egyik, se másik nem várta, hogy e szokatlan helyen találkozzanak.
– Luka te mit csinálsz itt? – kérdezte meglepetten Zakaria tanár úr.
– Nem tudom… csak úgy állok – mondta Luka, és elvörösödött.
Zakaria Inckvirveli, akiknek karján egy nyári öltöny csüngött, odament Lukához:
– Egyedül vagy?
Luka még nem is válaszolhatott, Inckvirveli megpillantotta Nato nénit, és nagy tisztelettel üdvözölte:
– Jó napot, Nato asszony!
– Ó, Zakaria úr – Nato néni mintha csak most pillantotta volna meg a tanárt. Az imént nyilván félrenézett, abban reménykedett, hogy a tanár nem veszi észre. – Hogy van, Zakaria úr?
– Mindannyian egy bajban vagyunk, asszonyom! – sóhajtott Zakaria tanár úr. – Látja? – És a karjára fektetett saját nyári öltönyére mutatott.
– Látom… látom, uram!
– Elhoztam eladni, mintha soha többé nem lenne már nyár.
– Nehéz lett az élet.
– Nagyon is, asszonyom, nagyon is. És eddig még sehogy se bírtam eladni.
– Egy kicsit még várok, és ha nem tudom eladni, én is hazamegyek… Megfagy itt nekem ez a gyerek.
– Szörnyű hideg van, asszonyom. De ugyan ki törődik a hideggel?!
– Az se jó, hogy a gyerek látja ezt az ocsmányságot.
– ttől ne tartson, asszonyom, a gyereknek mindent tapasztalnia kell. Lássa csak, hogyan élnek az emberek… Tudja meg, nemcsak egyedül ő zuhant ebbe a nyomorúságba.

Meghasadt hold

Nóra ledobta magáról a takarót. Elővillant meztelen teste. Dato megértette – büszkélkedik, büszkélkedik testének szépségével.

Az aranyhal

A szűk utcában alacsony, régi házak követték egymást. Egyetlen kivétel a pszichiátriai kórház magas kerítéssel körülvett három-négyemeletes épületei. A kórházat egyszerűen csak bolondokházának hívták, néhány épületén a rácsos ablakok közvetlenül a folyóra néztek.
A vaskapukat mindig zárva tartották, egy légy se röpülhetett be. A fiúk mindent elkövettek, mindent megpróbáltak, hogy legalább egyszer benézhessenek a bolondokháza udvarára, hogy lássák, mi van odabent. De sohase sikerült egyiküknek se.
Luka most, amikor elhaladt a bolondokháza előtt, nem hitt a szemének: a kapu nyitva állt. Pontosabban csak egy keskeny rést nyitottak rajta. Luka meglepődött, és önkéntelen megállt. Újraéledt benne az éveken át felgyülemlett, aztán már-már kialvó kíváncsiság. Megfoghatja a kilincset, kinyithatja a kaput, és megláthatja, mi történik odabent, abban az ismeretlen, titokzatos világban.
Óvatosan benyomta a kaput, és bedugta a fejét. Kíváncsian körülnézett. A kórház udvara sokkal nagyobb volt, mint amekkorának képzelte. Hatalmas fák árnyékolták, középen kerek, üres medence bámult értelmetlenül az égre. Embernek nyoma se volt. Dermesztő csönd és nyugalom uralt mindent. Reménytelenül, örökre elhagyatottaknak tűntek a fák árnyékában a betegek számára elhelyezett zöld padok.
Luka fölbátorodott, szélesebbre tárta a kaput, és belépett. Az az érzése támadt, mintha az udvart nem épületek, hanem magas szürke fal venné körül, és ezen a falon rengeteg sötét ablak lenne. Néhány ablak nyitva állt, másokat befalaztak, de egyiken is, másikon is, kivétel nélkül, vasrácsok.
– Fiú! – ütötte meg hirtelen a fülét egy suttogó hang, amitől összerezzent. – Fiú!
Luka nem látta, honnan szólítják. Zavartan és ijedten fordult vissza. Menekülésre is gondolt: „Csak tudnám, mit akartam, minek jöttem ide?!”
– Fiú, gyere ide! Csak egy kicsit! Valamit rád kell bíznom – hallotta ismét egész közelről a suttogást.
Luka odafordította fejét, és rémületében csaknem ott helyben térdre rogyott. Tőle balra egy teljesen meztelen lány állt a nyitott ablakban, fölemelt kezével a vasrácsba kapaszkodott, és Lukára bámult szomorú, nagy zöldes szemével. Luka elvörösödött szégyenében, és azon erőlködött, hogy ne nézzen a meztelen testre. Amikor fölpillantott, igyekezett csak a lány szemébe nézni. Megbabonázottan állt, mozdulatlanul. De a szem sokkal többet fog át egyetlen pontnál a környezetből. Luka a lenyírt fejen, a csodálatosan finom, szép, sápadt arcon kívül látta a meztelen karokat, a mell két fehér dombját és a rózsaszín mellbimbókat… A lány, akár egy szobor, derékig látszott a nyitott ablak szürke keretében.
– Hogy jöttél ide, fiú? Gyere, gyere! Kicsit közelebb, rád akarok bízni valamit. – A lány hirtelen leengedte a karját. Eltűnt a pihés hónalj, és Luka most a sima, ívelt vállakat látta.
Néhány lépést tett az ablak felé, s a lány most még szebbnek tűnt arányos, kis fejével, apró fülével. Csak most vette észre, hogy az ajka éppen olyan rózsaszínű, mint a mellbimbói.

Meghasadt hold

– Éjszakánként furcsa fájdalmak kínoznak, fiú. Fáj az egész testem, de nem egyformán mindenhol. A fejem is fáj, a kezem, a mellem, a derekam, a lábam. De tudod hogyan? Másképp fáj a fejem, és a szemem is másképp. Ahogy a karom fáj, nem hasonlít arra, ahogyan az ujjam vagy a körmöm fáj. A mellem meg éppenséggel egész különösen szokott fájni. Tudod, mi ez, fiú? A testem tizennégy részre szakad, és minden egyes rész külön-külön fáj. Igen. Így van. A testem minden részének saját, külön fájdalma van, és ahogy leszáll az éjszaka, és a hold megjelenik az égen, a fájdalmak fölkeresik a kiválasztott testrészeket. De én azt is tudom, mi az oka! Éjszakánként meghasad a hold, és részekre hullik. Figyeld csak meg jól! A széthullott hold minden része az én szétszakadt testem egy-egy részével van kapcsolatban. Egyformán bomlunk fel… Ezért is fáj a testem, és mindenben a hold a bűnös. De ezt ne mondd el senkinek, nem akarom, hogy kitudódjék. Baj lenne, ha a hold is megtudná.

Meghasadt hold