Mindennapi ​szorongásaink 6 csillagozás

VAN EGY JÓ FÓBIÁJA? (9. fejezet)

Talán megbocsátják nekem és nem tartják állandóan szorongó emberekkel foglalkozó orvos őrületének vagy perverziójának, hogy évek óta játszom azzal a gondolattal, hogy egy fóbiakülönlegesség-pályázatot, vetélkedőt, versenyt hirdetek meg. Ismerve a fóbiások gyakran remek öniróniáját, biztos vagyok a sikerben. A győzteseket aztán megfosztanánk értékes fóbiájuktól, persze csak ha ők is úgy akarják. A leggyakoribb, hogy ne mondjam, közönséges fóbiák itt labdába sem rúghatnának. Ma már a Szádóczky Erika vezetésével végzett, hazai, reprezentatív szűrővizsgálat eredményeinek birtokában tudjuk, hogy a specifikus fóbiák közül, amelyek tárgya jól meghatározott, nem ember és nem helyzet, a következők a leggyakoribbak:

1. sérülés-, injekció-, fogorvosfóbia,
2. magasság,
3. állatok (kígyó, madár, patkány, stb.),
4. vér látványa,
5. víz (fürdés tóban, tengerben),
6. bármilyen rovar,
7. repülés,
8. vihar, mennydörgés, villám,
9. nyílt tér.

A szakirodalom vagy 300-féle fóbiát tart nyilván tudományosnak tűnő görög-latin szavakkal megjelölve, és ismertek olyan történetek, hogy újsághirdetéssel gyűjtöttek kollégák érdekes fóbiákat. Joy Melville fóbiákról szóló ragyogó könyvének függelékében (a könyv, véleményem szerint tévesen fordított magyar címe: Csak semmi pánik!) 171 „ismert és ritka” fóbiát sorolt fel, görög-latin orvosi elnevezésekkel együtt. Félek, hogy komolytalanná teszi a témát, de említek néhány nevet a gyűjteményből: csillagfóbia, fuvolafóbia, hófóbia, könyvfóbia, pénzfóbia, sétálásfóbia, hogy olyanokat már ne is említsek, amelyek kórosságát sokan megkérdőjelezhetik (pl. verésfóbia, hazugságfóbia vagy munkafóbia). Karmacsi és Bánki a most megjelent magyar pszichiátriai kézikönyvben is említ néhány érdekes példát: tánc-, 13-as szám-, por-, döntés, zene-, tanulás- és házasságfóbia. Az iskolafóbia nálunk szintén csak viccnek tűnik, ugyanakkor gyermekkorban valóban gyakori, sok szenvedést okozó, a szakma által ismert és gyógyított szorongás. Általában jellemző, hogy a gyermekkori szorongók közül kerül ki a felnőtt fóbiások nagy része.

Az ismeretlen meghódítása a névadással kezdődik (orvosoknál néha végződik is), és az új csillagok, hegycsúcsok, baktériumok, szindrómák elnevezése sok leleménnyel és tudományos színezettel, gyorsan megtörténik. Pont a félelmek, fóbiák elnevezése kapcsán írja Steven Pinker zseniális, amerikai evolúciós pszichológus: „Csak azért, mert nincs neve egy érzelemnek, nem jelenti azt, hogy az az érzelem nem létezik, mint ahogy csak azért, mert van egy szavunk egy érzelemre, nem jelenti azt, hogy az létezik is.” Az elnevezésmániáról hasonló szkepszissel vélekedik a híres drogönkísérleteiről ismert, szintén amerikai kutató, Andrew Weil is: „Csak azért, mert elnevezünk egy jelenséget, nem jelenti azt, hogy jobban le is tudjuk írni, meg tudjuk ítélni vagy képesek leszünk befolyásolni.” Mindezek előrebocsátásával, a kétely fenntartásával, hogy vajon ezek önálló és egymástól elkülöníthető betegségek/lelki kórosságok-e, említést teszek néhány különlegességről, köztük saját gyűjtésű csemegéről is.

VÍZFÓBIA

A legtöbb esetben a fulladás kényszergondolata kapcsolódik a vízhez. Itt nem arról van szó, hogy valaki nem jó úszó és attól fél, hogy belefulladhat egy nagyobb vízbe. Ez nagyon józan és reális félelem lenne. Sajnos néha éppen ez a veszélyérzet hiányzik egyesekből, és ennek tragikus következményei lehetnek. A vízfóbiás nem meri a kádat bedugni, esetleg csak zuhanyozik, nem mer hajat sem mosni egyedül vagy fodrász nem moshatja a haját – mindegyik esetben fulladásérzés fogja el. A szorongó számára nyilvánvaló a félelem irracionalitása, de már a víz érintésétől szinte reflexszerűen megjelenik a fulladás érzése. Vannak, akik a nyílt víztől félnek, bár jó úszók, de ha nem látják a partot, rosszul érzik magukat. Ez természetesen a nagy tavak, tengerek esetén lép fel. A megoldás egyszerű – hátrafele mennek be a vízbe. A későbbiekben részletesen tárgyalt „tisztaságmánia” és a vízfóbia esetleges kombinációja (szerencsére még ilyet nem hallottam) lenne egy pokoli, perverz fantázia.

ISZAPFÓBIA

A természetes vízbe menéssel kapcsolatos félelem sajátos formája, hogy az iszap undorító, gusztustalan, a lábát körülveszi, lehúzza stb. Kiépített, szilárd, pl. köves tengerfenék esetén nincs probléma, tehát maga a víz, a fulladásérzet nem fenyegető. A tiszta homok és hasonló magyarázatok teljesen érthetőek, de rögtön leperegnek.

HAMUFÓBIA

Ez valóban egyedi eset. A kedves, jókedélyű, de sokat szenvedő, kissé molett hölgy azzal keresett meg, hogy túl nagy falat volt ő az előző orvosa számára, hamufóbiájától nem tudta megszabadítani. A történet egy tragikus tűzesettel kezdődött és évek óta tart. A beteg állandóan hamut érez magán, a lakásában, a ruháin. Számos munkába emiatt nem mer belekezdeni, mert hamu kerülhet a lakásba, és hogy fog ő attól megszabadulni. Ha egy cigarettát meglát, arról is a félelmetes hamu jut eszébe. „Most már mindent hamusnak látok. A tűztől nem félek, csak a hamutól.” És zajlik az állandó hamuelhárítás, védekezés, takarítás, tisztálkodás, végkimerülésig. Ezt csak humorral, némi öniróniával lehet elviselni. „Ha van társaságom, le tudom kötni magam, jobb kedvű vagyok, akkor nem hamuzok.” Ez a speciális fóbia is kényszerbetegség része, annak sajátságos formája.

FILMTABLETTA-FÓBIA

Hogy mi a filmtabletta? Nekem illik tudni, de őszintén szólva én sem gondoltam, hogy a filmtabletta a szorongás szempontjából különbözik a normál tablettától. A filmtablettán vékony vegyi bevonat van, mint a csoki-, vagy cukormáz egy drazsén. A modern gyógyszerek többségét ez védi attól, hogy idő előtt szétessenek, felszívódjanak, de a tárolás során is hasznos lehet ez a burok. Kedves szorongómmal megegyeztünk, hogy számos testi tünete és életét megkeserítő szociális szorongása miatt gyógyszert kellene szednie. Elkezdtem magyarázni, hogy milyen szerek jöhetnek szóba, de minden ajánlatomat kézből kontrázta, hogy ez sem jó, az sem jó, mert filmtabletta. Újabb szerekkel próbálkoztam, amiket aztán elő kellett keresni, megmutatni – természetesen mindről kiderült, hogy filmtabletta. A beteg elmondta, hogy a filmtabletta bevétele után hasi fájdalom, puffadás, fejgörcs lép fel. Filmbevonat nélküli tablettáknál ez nincs. Ezt vitatni nem lehet. A beteg így érzi, és nevetségesnek tartom azokat az orvosokat, akik kétségbe vonják a beteg panaszait és érzéseit csak azért, mert nem tudnak szervi okot kimutatni vagy kitalálni. Egyórás győzködés után is vesztes maradtam. Azt már sokszor átéltem, hogy a betegek semmiféle gyógyszert nem fogadtak el tőlem. Ezek magyarázata általában a vegyszertől való túlzott félelem volt. Félek bevenni, mert mit okozhat, nem tudok majd leszokni, félek a mellékhatásoktól, stb. Hogy a gyógyszer gyógyító szer lehet, gyakran elképzelhetetlen ezen emberek számára. Hősies virtussal, gyógyszer nélkül akarják meggyógyítani magukat, erős akarattal és mindenféle komoly erőfeszítéssel. Meg kell, hogy mondjam, ezek számomra a legkeserűbb, lenyelendő pirulák. Úgy érzem, hogy ott van karnyújtásnyira segítség, de a félelem erősebb, mint a belém vagy az általam ajánlott gyógyszerbe vetett bizalom. Számos esetben a közös megegyezés alapján kórházi kezelésre került sor, ahol aztán a betegek képesek voltak szedni a gyógyszert, teljes sikerrel.

ÁLLATI FÓBIÁK

Az állatfóbiák nem ritkaságok, sőt ahogy említettük, ezek nőknél az első helyen állnak. Mégis néha meg tudják lepni az embert, hogy miért pont ez vagy az az állat a rettegés tárgya. Persze mindegyiknek megvan a története, ha nincs, akkor pszichológushoz kell fordulni, majd ő megmagyarázza. Számos rendkívül kézenfekvő elmélet Freudtól származik; aki nem hiszi az adott magyarázatot, járjon utána.

Nehéz megérteni, hogy miért retteg valaki Pesten, a belvárosban élve a vaddisznóktól. Vagy miért iszonyodik az egértől, de a patkánytól nem fél. Ismerek pesti lányt, aki tavasszal még az utcára sem megy ki, mert a föld alól akkor bújhatnak elő a telelő békák. Kertes házba csak úgy megy be, ha valaki a hátán beviszi őt. A galambfóbia ugyancsak gyakori, és legtöbben ugyanolyan undorítónak érzik a galambot, mint a patkányokat. Csak éppen repülnek, és ettől még rosszabbak. Ezeknek az embereknek aztán lehet mesélni a velencei Szt. Márk tér romantikájáról, a békegalambról vagy a postagalambok okosságáról. Mind gusztustalan, betegséget terjesztő, minden bepiszkító undormány. A tubicám, galambom becézgetést súlyos becsületsértésnek érzik. Mélyen vallásos betegem elkeseredetten panaszolja, hogy miért is kellett a Szentléleknek éppen galamb képében megjelennie? Van, aki csak a színes lepkéktől fél, minden más rovar jöhet. Van, aki a földigilisztától iszonyodik, eső után ezért ki sem megy az utcára. A pókok, a kígyók és a nagyragadozók a legnépszerűbbek, de ezen belül is a legkülönbözőbb variációk fordulnak elő. Van aki csak a madaraktól iszonyodik, de még a húsától is, mindegy, hogy az grill csirke vagy kiscsibe. Maga a toll is undorító sok ember számára, és még ha egy párnából hullik ki, akkor is rémületet kelt. A denevér mindenhol megbújhat, sőt az a jellemzője, hogy éjjel még támad is. Az ember a kutya legjobb barátja, de ez fordítva nem mindig igaz. Sok a kutyafóbiás, és ez megint zsigeri. Tehát lehet az a legbájosabb öleb vagy a legszelídebb és legbölcsebb házőrző, reflexszerűen kiváltja a szívdobogást, libabőrt és egyéb testi tiltakozó jelzéseket. A kutyatulajdonos persze az értelemre kíván hatni és mondja, hogy nem bánt (vagy utólag azt, hogy pedig nem szokott harapni). A macska és a kiscica is lehet iszonytató. Ehhez mind még hozzá kell képzelni, hogy nemcsak hamus lehet a világ, hanem telis-tele is van állattal. Az állatfóbiás benépesíti a földet az adott fajjal. Vitának helye nincs, 100 vagy 10.000% garancia nincs arra, hogy egy vaddisznó, kobra, farkas és így tovább nem szabadult-e el az állatkertből, a cirkuszból. Az emberek már mindenféle állatokat tartanak otthonukban. A terápia klasszikus példája egy kiskutya vásárlása, és ahogy nő a kutyus, úgy csökken a félelem kutyákkal, esetleg más állatokkal szemben. Sokszor hallom, főleg, ha rákérdezek, hogy fél-e valamilyen állattól, hogy féltem, de már hozzászoktattam magam.

Szakszerű deszenzitizációs önterápiáról hallok: egy pókot fogtam, üvegben tartottam és megtanultam vele élni. Kedves történettel ajándékozott meg egy betegem. Fellázadt lepkefóbiája ellen és elhatározta, hogy megbarátkozik a lepkékkel. Miattuk nem utazhatott évekig, nem nyaralhatott együtt a család, mert ott fenyegetett egy felbukkanó káposztalepke képe. Be is ment a boltba, hogy vesz egy szép albumot a lepkékről. Kérte, kifizette, csak éppen átvenni nem merte az eladótól, mert még megfogni is félt a lepkés könyvet. Félt persze bevallani is, ezért kérte az eladót, hogy nagyon csomagolják be neki. Úgy is tett a készséges könyvárus, és aztán a fokozatos szoktatás módszere bevált. Azt nem mondom, hogy lepkegyűjtő lett a hölgy, de normál családanya igen. Nem kis büszkeséggel említem meg, hogy nemcsak pókfóbiás betegeim voltak, hanem van egy kedves pókmániásom is, aki napi több órát foglalkozik kedvenc pókjával. Na, nem kell félni, azért azt már nem mesélem el, mikor a pszichiáter is hessegeti a beteg képzelt bogarait.

Ha nem is állatok, de legalább érdekes élőlények a következők. Értékes leletnek tartom a Mikulás- és a Drakula-fóbiát. Szorongóm mesélte el, hogy 8 éves kislánya egész évben attól retteg. És vele a szülők is, hogy mi lesz, ha jön a Mikulás. Fél a gyermek mindenféle maszkos embertől, de különösen a Mikulástól. A Drakulát, félig nevetve, természetesen egy fiatal nő meséli el, egyéb szorongásaival együtt. Este, lefekvés előtt ellenőrzi a szekrényeket és egyéb búvóhelyeket, majd félve nekivág az éjszakának, mert mi lesz, ha jön Drakula. Valahol érzi ő is ennek a humorát, de sajnos a vele járó szenvedés csak az övé.

Gyakorló Mikulás koromban senki más, csak saját leányom kezdett el zokogni, mikor tele jó szándékkal és puttonnyal megjelentem az intézeti bölcsődében.

SÖTÉTFÓBIA

Bár nem tartozik a ritkaságok közé, ha már itt vagyunk, talán azért mert gyakori és meglepő formákat ölthet, érdemel néhány szót. Gyerekeknél csaknem mindennapos, 4-5 éves korig normálisnak tartható a félelem a sötétben. Ősi félelem, veszélyt jelez, gondolom, ezt könnyű belátni. Sötétben élő, éjszaka aktív állatoknál éppen fordítva: a fény, a világosság jelent fenyegetést. Az már meglepőbb, hogy milyen makacsul és kínzón megmarad egyeseknél felnőttkorban is az érthetetlen, értelmetlen rettegés a sötéttől, gyakran olyanoknál is, akiknél ezt fel sem tételeznénk. Sötétfóbiától a felnőtt lakosság mintegy 3%-a szenved.

Márta 40 éves, sikeres üzletasszony, aki egy kisvárosban él. Egyedül retteg a sötétben. Nem tudja megfogalmazni, hogy mi az, amitől fél (tehát nem betörőtől, szellemektől, Drakulától tart). Ha a férje késve érkezik haza, inkább órák hosszat kinn ül az udvaron, és ott várja meg a férjét.

Gábor 35 éves izomkolosszus, határozott, magabiztos, a nyugodt erő embere. Munkájában sikeres, négy gyermekének minden jót biztosít. A sötét magányát nem tudja elviselni. Úgy alszik el, hogy a lámpa ég, szól a rádió vagy megy a tv. Utazásai során is viszi magával a szükséges felszerelést a biztonság kedvéért: kislámpa, képmagnó.

Guszti 25 éves, szelíd, barátságos, kissé mackós, nagy darab fiú. Szereti a társaságot, és őt is szeretik. Minden este elkezdi várni a hajnalt. Elaludni sem mer. Talán attól fél, hogy nem fog felébredni. Nappal jól alszik, illetve csak nappal alszik. Amikor pirkadni kezd, akkor alszik el a gyötrelmes éjszaka után.

VIHAR, VILLÁM, FÖLDRENGÉS

A civilizált városi ember is védtelen lehet a természettel szemben. Hát még, ha a félelem felnagyítja és állandósítja a veszélyt. Sokan félnek vihartól, villámlástól, mennydörgéstől, itt tényleg könnyen átlátható, hogy ez segíthet a védekezésben. Egyesek azonban állandóan a „Vihar kapujában” érzik magukat, és jóval több káruk van ebből, mint a védekezésből. Teljesen lényegtelen, hogy tél van és mit ígér a meteorológiai jelentés. „Sose lehet tudni.” "Valahogy olyan előérzetem van." „Hátha éppen most lesz az a kivételes eset.” Földrengést jelezhet az elmenő busz, a föld alatt elrobogó metró és még Szvjatoszlav Richterről is a Richter-skála jut sokaknak eszébe. A fokozatos szoktatáshoz a terápiában itt több leleményre van szükség, de nem megoldhatatlan a feladat.

HALÁLFÓBIA

– Na nem! – mondja a jószándékú olvasó. Ez aztán már tényleg nem ritkaság.

A halálfélelem valóban univerzális, akár tudatos, akár ösztönös, akár reális, akár nem. Bár József Attilától tudjuk, hogy az életet a halálra ráadásul kapjuk, és „a halálnak, ha már egészen közel van, nincs jelentősége” – írja Sütő András.

Mégis vannak, akik ha nem akarják, akkor is a halálra gondolnak, mindenről az jut az eszükbe. Általában kényszerbetegség részeként halállal, halottakkal kapcsolatos gondolatok villannak be, és minél inkább igyekeznek elhárítani ezeket, annál inkább megtapadnak. A szorongás leleményes, elképesztő asszociációkat teremt. Az újság látványa a gyászjelentést juttatja eszükbe, a fekete szín a gyászt, a pap az esküvőn a temetést, a virág látványa a sírt, és ez így megy végtelenül. Igyekeznek mindent kerülni (nem kis erőfeszítéssel), ami kényszerképzeteik szerint a halálra emlékeztet. Könnyű belátni a küzdelem kilátástalanságát. Egy különös, de nem ritka haláli kényszergondolat a hamleti: „Hogy mi álmok jőnek a halálban?” Az ettől való félelmet tükrözi annak a közhiedelemnek a népszerűsége, ami a halálból „visszatértek” beszámolóin alapul.

A PÁNIKBETEGSÉGRŐL (részlet a 13. fejezetből)

A rend kedvéért felsorolom azt a 13 tünetcsoportot, amelyek közül legalább négy jelenléte szükségeltetik ahhoz, hogy az amerikai diagnosztikus rendszer (DSM-IV) szerint megállapít-hassuk, hogy pánikattakról van szó. A tünetek hirtelen fejlődnek ki, „crescendo” jelleggel, tíz perc alatt elérve a csúcsintenzitást:

1. heves szívdobogás, szapora szívverés,
2. verejtékezés,
3. remegés, reszketés,
4. fulladás, légszomj,
5. fojtogató érzés a torokban,
6. mellkasi fájdalom, nyomásérzés,
7. hányinger, émelygés, hasi panaszok,
8. szédülés, bizonytalanság, ájulásérzés,
9. derealizáció, deperszonalizáció (a világ vagy saját magunk megváltozottságának élménye),
10. megőrüléstől, kontrollvesztéstől való félelem,
11. halálfélelem,
12. zsibbadás, érzéketlenség, bizsergés,
13. hidegrázás, forróságérzés.

A rosszullét általában 20-30 percig tart és spontán megszűnik. Ha bármilyen terápiás beavatkozás történik, akkor is. Ez megtévesztheti a hozzá nem értőt. A rosszullét után végzett műszeres vagy laboratóriumi vizsgálatok semmiféle kórosságot nem mutatnak, elvégzésük az esetek többségében felesleges és költséges mulatság. Néhány célzott kérdéssel sokkal több fontos információ nyerhető a diagnózis felállításához.

19., 79-90. o.