A ​mágiáról / Virágoskert 86% 11 csillagozás

„De senkitől sem áhítottam annyira az elismerést, mint attól, akit én magam is méltán mindenkinél többre becsülök.Hiszen a természet rendelte úgy, hogy akit becsülünk, azt szeretjük is, akit pedig szeretünk, attól várjuk leginkább a dicsérő szót.”

Egy régiségkereskedőtől vettem meg anno a kötetet.
Nem igazán néztem, hogy miről szól, inkább a borító csalogatott magához.
Most, hogy olvastam azt kell írjam nincsenek véletlenek, pontosan nekem szólt.
Bár elsődlegesen az első írással tudok azonosulni, mert egy védőbeszédnek megfelelő olvasmány tárult elém, amit biztosan állíthatok, hogy megállná a helyét a mai világunkban is.
A második bár nagyon érdekesnek bizonyult, nem tudta überelni az előzőt.
Az íróról mindenesetre megállapítottam, nagyon gondosan utána járt és ő maga is rendelkezik azon tudással, mellyel megírta a könyvet.

Jó, hogy ilyen gyöngyszemek is az olvasó kezébe kerülnek.
Mert bár ennek a történetnek nem az a funkciója „szórakoztasson”, mégis aki megtalálja benne magát észre sem veszi és már ki is olvastam.
Határozottan tetszett. Örülök olvashattam.

Mondhatni, Apuleiussal fontolva haladtam. Évekkel ezelőtt kezdtem a könyvet, akkor elolvastam a védőbeszéd felét, de annyira bosszantott, hogy félbehagytam … jó hosszú időre. Aztán most csak mégis elővettem, újrakezdtem, és sikerült túljutnom rajta. Joghallgatóként tanultam retorikát, na meg római jogot is – brrr! – de mindig távolállt tőlem ez a fajta közszerepléses mérkőzés, amiben itt a karthágói rétor igen villog. Nagyrabecsülésem a zsenijének, tényleg elsöprő a beszéd, de azért ötvözi magában mindazt a sok vonást, ami miatt én személy szerint meggyűlöltem a jogot. Először is a tények csűrése-csavarása, aztán a bizonyítás helyett az ellenfél sértegetése és megalázása mint védekezés eszköze. Mi több, nyílt vádaskodás feltételezésekre alapítva, olyan személyiségi jogi jogsértésekkel, amit ma megengedhetetlennek tartanánk. De hát az életét védte, minden eszközt igénybe kellett vennie. Csak azt nem értem, hogy ha győzött, akkor az ellenfeleit annak alapján, amiket rájuk itt ordított, hogyhogy nem ítélték halálra…

A Virágoskertben összegyűjtött 23 beszédtöredék nagyobbik része – amelyek nem talpnyalásra szorítkoznak – sokkal jobban tetszettek, sajnáltam, hogy nem maradt meg a válogatásban ezekből több.

A könyv két külön álló írást tartalmaz, s mindkettő bizonyosan mutatja a szerző műveltségét, a latin és görög történelemben, irodalomban, filozófiában, jogban és költészetben egyaránt. A kötet első darabja egy védőbeszéd. Nagyon jól megszerkesztve, felépítve, megmutatva, hogy nem vesztek kárba a Rómában ügyvédként eltöltött évek. Csavarmányos, logikusan végiggondolt mű, amely tükrözi a szerző athéni tanulóéveit is, mialatt számos misztérium beavatottja lesz ez az Aranyszamárból is kiderül.
A könyv második felében egy „spontán” beszédét ismerhetjük meg. Hiszen Apuleius nem viselt állami hivatalt Isis-pap volt és a császári kultuszban papi hivatala volt, hanem vándorszónokként járta Africa provinciát. Sőt ünnepelt vándorszónok volt spoiler. Maga a mű 23 darab gyűjteménye, ami eredetileg nem alkotott egy egészet. spoiler
Összességében örülök @csgabi kihívásának, ami rávett a könyv elolvasására, pedig már 8 éve a könyvespolcomon van.

A könyv első fele nagyon tetszett. Ez tulajdonképpen egy védőbeszéd, mai bíróságon is megállná a helyét. Sőt, politikusaink tanulhatnának tőle némi logikát. Nem is tudtam, hogy Apuleius szónok is volt, nem is akármilyen. E mű alapján mesteri, összeszedett, logikus, és azért kellően csalafinta is, mert nem mindent cáfol meg, de ez elsőre nem tűnik fel. Mégis lehengerli ellenfeleit, közben pedig életéről is megtudunk pár dolgot.
A Virágoskert egy-egy szónoklattöredék. Mivel az előző annyira egységes és koherens volt, ez picit alulmúlta várakozásaimat.
Mindenesetre az Aranyszamár után ez sem okozott csalódást.

Az Aranyszamarat jobban szerettem, de most sem kellett csalódnom a jó öreg Apuleiusban: mágiával vádolták, és a saját maga által írt védőbeszéde nem csak, hogy olvasmányos, de nagyon tanulságos is: az ember, mint olyan mit sem változott pár ezer év alatt. Ahogyan a vádlóit kifigurázza, sorra megcáfolja a vádakat, ironizál, néha sérteget is – hát azt nem lehet megállni vigyorgás nélkül.

Védőbeszéd, ugyanakkor vádbeszéd is A mágiáról, amitől némileg olyan érzésem volt, mint ha patrológia órán ülnék ismét. Még érvei tekintetében is, egyébként, merthogy néhol úgy érvel, hogy persze, írtam verset, amiről vádlóm állít valamit, de más is írt olyat, őt miért nem vádolják, különben is vádlóm szája büdös és jobb lenne, ha a higiéniával foglalkozna ahelyett, hogy rám mutogat. Ezt a fajta vitatechnikának szerintem nagy túlzással nevezhető megoldást sosem tudtam nemhogy szeretni, de még csak megérteni, átérezni sem. A virágoskert sokkal jobban tetszett, szebb témákat sorakoztat fel, kár, hogy csupán töredék és nem olvashattam belőle többet.