Petrosz ​bácsi és a Goldbach-sejtés 93% 40 csillagozás

Először is: MINDEN PÁROS SZÁM KÉT PRÍM SZÁM ÖSSZEGE.
(Prím számok azok, amelyek önmagukon és egyen kívül, más egész számmal, maradék nélkül, nem oszthatók. Pl.: 2, 3, 5, 7, [a 9 nem, mert az 3×3!], 11, 13, [a 15 nem, mert az 3×5!], 17, 19, és így tovább.)

Tehát még egyszer: MINDEN PÁROS SZÁM KÉT PRÍM SZÁM ÖSSZEGE.
(Pl.: 4=2+2, 6=3+3, 8=5+3, 10=3+7, 12=7+5, 14=7+7, 16=13+3, és így tovább.)

Harmadszorra is: MINDEN PÁROS SZÁM KÉT PRÍM SZÁM ÖSSZEGE.
Ezt köll bizonyítani!

Ne tessék próbálkozni, nem érdemes. Ez a Goldbach-sejtés, amellyel a legnagyobb matematikusok sem boldogulnak.

1900-ban David Hilbert, az akkori világ elismerten legnagyobb matematikusa, egy párizsi konferencián felsorolta a matematika 23 legnagyobb problémáját, amely megoldásra várt. Ezek között szerepelt a Goldbach-sejtés is. A problémák közül néhányat már megoldottak, például a Nagy Fermat-sejtést is, de Goldbach állítását nem sikerült bizonyítani.

2000-ben egy bostoni mágnás, Landon T. Clay alapított egy intézetet, amely pályázatot hirdetett hét matematikai probléma megoldására. Akiknek sikerül, egymillió dollár jutalmat kapnak. Ezek közé a feladatok közé a Goldbach-sejtést már fel sem vették, talán azért, mert annyira reménytelen. Egy orosz matematikus, Grigorij Perelman, a Poincaré-sejtést megoldotta, de a díjat nem vette át*. Azt mondta, neki nem köll. A pénz nem boldogít. Különben meg utálja a többi matematikust, ezért találkozni sem akar velük. (Leginkább a díjakat osztogató „matematikusokat” nem szereti, azokat, akik hatalmi helyzetben vannak. A többiekkel csak annyi baja van, hogy elfogadják a jellemtelenek uralmát.)
Ez a Poincaré-sejtés azért is érdekes, mert ezzel kapcsolatosan emlegetnek egy görög matematikust, a görög Chritos Papakyriakopoulost, aki egész életét e hipotézis megoldásának szentelte, de anélkül halt meg, hogy eredményre jutott volna. Na, talán ő róla mintázta a könyv szerzője a címszereplő, Petrosz bácsi alakját.

A sztorit nem mesélem el, szerepel benne Alan Turing és Kurt Gödel is, akit érdekel a tudománytörténet, az tudja kik ők. Matek, az van a könyvben, de nem kell hozzá egyetemi diploma.

Hogy legyen valami személyes szál is, elárulom, számomra a feleségem a legnagyobb rejtély, bár bevallom, a Goldbach-sejtéssel behatóbban még nem foglalkoztam. A Gödel-tétel szerint a zárt rendszerekben vannak megoldhatatlan problémák, és ezt én – a részletes matematikai levezetés ismerete nélkül is –, készségesen elhiszem neki.
Ez a könyv viszont nem ilyen problémás, inkább csak egy szépírói ambíciókkal megvert, kiugrott matematikus nem túl mély kísérlete a zsenik megértésére, amelynek nem annyira irodalmi, mint inkább tudományos ismeretterjesztő értéke van.

*Néhány híresebb díj visszautasító: Jean-Paul Sartre nem vette át az irodalmi Nobel-díjat – nemrég olvastam, hogy Ottlik Géza ezért magamutogatónak tartotta; Szilágyi István a Kossuth-díjat nem fogadta el, mert Gyurcsány Ferenctől kellett volna átvennie; Perelman a matematikai Nobel-díjnak tartott Field-díjat, és a Clayton Intézet díját utasította vissza. Aki tud még ilyen példákat, az sorolhatja.

Szerettem ezt a történetet, talán, mert szeretem a matematikát is. Érdekes volt valamennyire belelátni a matematika tudományába. Nyilván ez egy regény, de felcsillant a szemem a tudósok nevére, a tudományelmélet részleteire.
Petrosz bácsi családja furcsa család volt – gondoltam az elején, de ahogyan kibontakozott a történet, mindig kicsit jobban megértettem a szereplőket. A regény megérdemelten szerepel az 1001-es listán, és tudom ajánlani mindenkinek.

Görög szerzőktől tudat alatt mindig kicsit tartottam, ezért is lehet, hogy nem a Zorba-t olvastam el egy kihíváshoz, hanem ezt a kötetet. Szerencsére. Jó választás volt. Gördülékeny a szerző stílusa, jól olvasható a regény.

    Gyanús, hogy a könyv narrátora – Petrosz bácsi legkedvesebb unokaöccse – magáról a szerzőről van mintázva. Gyanús, hogy a Columbia Egyetemen matematikai diplomát szerzett író meg akarja magyarázni, hogyan lehetséges az, hogy valaki kiváló eredményei ellenére hátat fordít a „Tudományok Királynőjének”*, és irodalommal, filmmel, színházzal kezd foglalkozni.
    A napokban adta a tévé a 101 éjszaka című filmet. A mozi századik születésnapjára készült emlékezés, ajándéknak szánt főhajtás. Michel Piccoli, mint Simon Cinéma testesíti meg, sűríti magába, vonzza maga köré a filmművészet egy évszázadát, a teljesség igénye nélkül. Petrosz bácsi a matematika hasonlóan különleges eszenciája lett, a figura ugyan eléggé vázlatos – akár kitalált, akár nem –, de köré gyűltek az évszázad jelentős matematikusai, megjeleníti először az ígéretes, majd a mániákusan magába forduló tudós tipikus esetét. Elmeséli az életét az öreg, ez a történet azonban főleg matematikai problémákról, a matematikatörténet fontos személyiségeiről, a tudományos munka dilemmáiról és buktatóiról szól. Szerencsére olyan nyelvezet van a szájába adva, hogy viszonylag kevés előképzettséggel is élvezettel (sőt sikerélménnyel) olvasható.
    Nem mondom, hogy nincs tele a könyv ügyetlenkedésekkel, én mégis megszerettem. Szórakoztatott a közérthető tudománytörténeti gyorstalpaló, süt az egészből a matematika iránti tisztelet (megfertőző módon), bizonyos jelenetek egészen drámaiak, vannak megmosolyogtató részek is, a végkifejlet pedig majdhogynem izgalmas.

* 165. oldal

Van némi közvetett közöm a matematikához. Édesapám – többek között – matematika szakos tanár volt, és nagy rajongója a matematika tudományának. Mindig reménykedett abban, hogy majd a gyerekei öröklik ezt a rajongását. De nem. (Az unokái meg még annyira sem.) Ez láthatóan rosszul esett neki. off

Ő az a típus volt, aki órákig tudott ülni szótlanul egy bonyolult matematikai feladat*, sakkfeladvány vagy egy látszólag megfejthetetlen keresztrejtvény** fölött – aztán váratlanul fogta a tollat, és egy pillanat alatt leírta a teljes megoldást. Ezt mindig bámultam, sose bírtam betelni vele. Fejben összerakta még a teljes keresztrejtvényt is!

Később derült ki, hogy van azért némi érzékem a számokhoz – nekem már ez is épp elég. :)

Többek között ez a matematikai kapcsolat és érdeklődés vitt rá, hogy elolvassam ezt a kis könyvecskét. És milyen jól tettem! Nagyon érdekes volt benne a matematikai ismeretterjesztő szál is, a családregény is, Petrosz bácsi sorsa is. És nagyon élveztem a szerző humorát.

* de persze ez nem a Goldbach-sejtés volt :)
** számára ott kezdődött az igazi keresztrejtvény, ahol csak egy üres rács volt megadva, valamint a meghatározások össze-vissza

Jó volt alámerülni ebbe a matematikával átszőtt könyvbe! Mindig is úgy gondoltam, hogy az igazán lenyűgöző dolgokhoz kell a művészet is – és mikor lenyűgöző dolgokról beszélek nem csak szobrászatra, festészetre, irodalomra, stb. gondolok, hanem az élet akármelyik területére! Például, amikor anyukám elénk teszi az ünnepi ebédet, vagy mondjuk ha sikerül egy igazán jó kódot írni/olvasni (szakmámból adódóan). Ilyen alapon nem volt meglepő számomra, hogy itt is a matematika mint a legnagyobb művészetek egyike volt bemutatva, és ezáltal lett kirajzolva az őrült matematikai tudós, a meg nem értett, magányos művész karaltere, ami mesél nekünk életutakról, életcélokról, küzdelmekről, bukásokról és olykor megigazulásokról.

Ezt a cirka 200 oldalas kis regénykét azért kölcsönöztem ki, mert valamiért arra számítottam, hogy vicces lesz – az első oldal, amit a könyvtárban átfutottam, csak megerősítette előérzetemet. És arra gondoltam, hogy a humor majd jótékonyan enyhíti a matematikai tudáshiány elismerésének fájdalmát. Mert hát most őszintén: ez a cím, pláne a fülszöveg szinte garantálja a lila ködöt.
Ehhez képest kaptam egy történetet, ami egyrészt nem annyira kacagnivaló, másrészt jócskán megkopott matektudással is simán élvezhető. (És ráadásul kedvet csinál a matekhoz. Veszélyes könyv ez.) Hogy mennyire élveztem? Eléggé. Olyan éjszakába nyúlóan olvasós szinten. Csak ajánlani tudom :)

Ha a jövőben bárki azt állítaná nekem, hogy a matematikával kapcsolatban nem lehet élvezetes, hangulatos kis regényt írni, annak a kezébe fogom nyomni Doxiadisz könyvét. Nagyon tetszett, és meglepően kellemes kikapcsolódást nyújtott. Szeretem a matematikát, bár hozzáértésem kimerül az iskolai tananyag szintjén, mégis átéreztem a tudományos bizonyításokban rejlő izgalmat és rácsodálkozást. Petrosz bácsi elszántsága átragadt rám, szinte késztetést éreztem, hogy elgondolkodjak a Goldbach-sejtés megoldásán, még ha azt sem tudom, hogy eszik-e vagy isszák. Nem utolsó sorban pedig az általános műveltséget is bővíti, mivel olyan matematikusokat ismerhetünk meg belőle, mint Hardy, Littlewood, Ramanujan és Gödel.
A reál és a humán remek találkozása ez a kis mű. Szellemi felüdülés volt ez a 200 oldal.

Zseniális, zseniális, zseniális! Imádtam! Annyira jó volt újra a matematika világába merülni, még így is, hogy csak a matematika szeretete van meg bennem, a tehetség nem.

Szeretem, ha találkozik a matematika és az irodalom, szívesen olvasok ilyesmit.

Az ekultura.hu cikk miatt kikölcsönöztem Szabó Ervintől. Aztán megvettem. Nagyon tetszett.