Korai ​hattyúdalok 3 csillagozás

Gyermek-vers

Bizony, apuci ma is elmaradt.
A mami szerint szinházba jár.
De mi tudjuk, hogy most is keres
Egy apát, egy hazát, egy jó szót.

Apuci néha elvész, de néha megvan.
Elveszit ezt-azt, de van, hogy talál.
Mesét már nem mond, csak verset ír,
Mert azt könnyebb neki, mint kitalálni!

Apuci úgy él, ahogyan nem szabad.
Úgy él, ahogy csak neki lehet.
Éjjel csönget, úgy mint a villamos.
Kirándulóidő van körülötte.

Csatangolni ritkán visz magával,
Ha itthon van, könyveket olvas.
Neki vagy nekünk nem kellett volna
Megszületni egymáshoz ilyen közel.

Mert így ebből baj lesz, az orvosok
Fölé hajolnak és meggyógyítják, vagy nem.
Mi tudjuk, hogy nem lehet elrontani.
Ő jól olvas, jól számol, jól ír.

Este párnákon álmodunk, csak őneki.
Kutyánk, vasutunk volt már, s talán
Egyszer lesz egy kert is, meg lovunk.
De addig sok pénzt kell keresni.

A ló fehér lesz, de lehet, hogy fekete.
Szőrére éjjel majd rászáll egy csillag.
Hajnalig fog csak ottan fényleni,
Mert reggel a lónak is dolgozni kell.

A ló kocsit húz, ember lovaztat,
Hóban lépked meg szántáson is.
Majd mi elvisszük őt egyszer magunkkal.
Megtanítjuk, hogy kell a ló szemébe nézni.

És ő nem fog megverni többé soha.
Se kiabálni, se gatyába rázni,
Se veszekedni a saját maminkkal.
És nem is lesz talán.

Nem fog csinálni helyettünk semmit.
Se számtanpéldát, se szobafestést,
Se lakás-rendezést, se könyvespolcot,
És verset se fog helyettünk írni.

20-21. oldal, Vendégkönyv (Szépirodalmi, 1979)

Egy esténk otthon

„Töredelmesen?” Akkor inkább: vallj!
Vallom, egyetlen élet sohasem elég.
Minden törzs ad számtalan ágat.
Onnan meg zölden… „És én csak levél?”
Dehogyis, kedves. Bolondozom. „Vallj!”
Töredelem. Isten hajában élek.
„Tetü!” Forgass magadba vissza. Ne…
„Elég, ha te…” Szarkaláb, hérics,
pipacs, buzavirág; egyszerű csokor:
már illattalan, de szép még.
A költői kép félrevonna most,
a fenébe a virágcsokrokkal is.
Inkább segíts, hogy még oszthatóbb
legyek, és élhessek úgy,
hogy ne az öröm, hanem a kötelesség
élessen mindig szerteszét,
hogy élhessek úgy, ahogyan már-
még nem szabad, és nem is lehet.
„És mikor jössz haza?” Máris,
félutamban vagyok most magamnak.

15. oldal, Vendégkönyv (Szépirodalmi, 1979)

A Napkoronghoz, míg vörös lesz
(És Ady Endréhez)

Nézd a Napot, hogy múlik velem.
Ragyogunk pedig.
Ússzunk utána, ússzunk belé
e haláltalan, szép tavaszon,

mondanám, de véren és aranyon
egy emlék aranylik át
egy régi havon.

Szeressünk örökké élni.
Szeressünk nagyon.

De jusson időnk gyermeki szóra,
mondhassuk újra a Napnak,
a bújj-bújj-zöld ágnak,
a zöld leveleknek:

azokat kínozzuk, akik szeretnek.

Maradj meg, egyetlenegynek.

Úsznak bennem az aranyló csöndek.
Jó lennék én is talán öröknek.

Fog csikorog, ajtó nyikordul,
tanulok beszélni napfényben holdul.
Dől ide minden, székembe roskaszt.
Akkor szeretlek, ha tisztára mosdatsz,
ha hagyod, hogy lehessek jókedvű bohóca
jelennek, múltnak, ha morc napomra nem sújtsz.

Ha sütsz bennem is, ha lángokra nem gyújtsz.

Ha Napom leszel, ha megnyugszol abban,
hogy fordul a Föld minden pillanatban,
ha eltűnésed esteként aránylik, hogy
ha felkelsz, ruganyos, piros labda lehetsz.

Ha zeniten vagy, ha meredek
hozzám az út, akkor se félsz
fogjon el, de a dolog:
hogy nélküled ló, szarvas, medve
hiába dobog, patája, mancsa leroskad,
szénája, mézíze nélküled elillong,
el, a végtelenbe,
s ha nincs mit, hiába enne.

És ama emlék is ama havon:
helyére kerülhet most itt, a Napon,
oldalam, szívem dobogja ki,
hogy járt a hóban, járt valaki,
akit már rég, s ha rég is, ugyanúgy.
Eláll már nélkülem,
és megigazúl,
hogy éggé elszálló
madárrá hittem,
de nem ő volt, mert én sem voltam
az Isten.

Tudatom – egyre lejjebb jár a Nap.
Tudatom – jobb volna lenned.
Tudatom – ringat, élővé altat
a visszfény amint felfele kaptat,
hogy virágot virágzik, füvet zöldül,
hogy rügyekben bomlik csak ki a dallam.
Tudatom veled egyszerűen is:
megint tavasz van.

De ama emlék, ama havon,
mégis ideszáll, ama havon,
ideszáll mégis, el nem olvad.

Jobb volna lenni, lenni jobbnak.

Saját rügyeim, saját fáim,
saját semmim soha nem lesz.
Boldog, ki ajándékozik.

Azoké leszek végleg, akik
nem-létemre is
visszaemlékeznek.

Létemre fehér virágot helyeznek,
melldombon időben locsolják,
gyomlálnak, hogy élők legyenek
rajta a rózsák.

És szabad az ország.

Csöndesen topogjanak körbe,
gondolják maguk élőnek egészen,
nézzék el, hogy most is felettük,
– igaz, Ady úrral –
úszom az égen.

Igen, a Naphoz. Igen, a lebukóhoz.
Kezdek lenni már. Jó a gonoszhoz,
rab a szabadsághoz, még tizenöt centi.
Később majd kilobban: ennyi volt, ennyi.
Aztán az este! Köhögni fogok, benn a sötétben,
végigálmodom újra repülésem,
hogy nem voltam valaki, hogy újra
kiderülhet: röptöm egyetlen ívü,
nincs kitanulva,
hogy még az is jó:
köhögésembe, éjembe hullok,

hogy vagyok, hogy múlok.

Hogy minden a munka,
a karcsú, szép fegyelem.

Hogy nincs már meg Napunk.
Hogy alszik, helyemen:

a létében, mely innen
már maga a nemlét.
Ám reggelre tudom, olyan vörösség
ráz föl, hogy meglétem beledobban,
s tudok majd nem lenni
jobban, jobban.

Létünkre megint jut virág.
Csöndességünknek orgonák.
Hitünknek múlt, múltunknak emlék,
mint ama havon is. hány éve, nemrég –

Azok lehessünk, amik szeretnénk.

Hogy lehessen mindig Ady Endrénk.

43-47. oldal, Az ingalap (Szépirodalmi, 1979)

Visszafelé

Arra sincs senki, semmi.
Az is csak vízmosás.
Ott se süt a Nap. Ott se vár
semmi, ami egészen
jó, ami rossz egészen.
És mégis: amerre indulok,
azt mondják mindig visszafelének.
Hát, jó. Indulok visszafelé,
szinte vágytalan, fölrezzentve
a jöttömet kísérő
károgó madarakat.

84. oldal, Korai hattyúdalok (Szépirodalmi, 1979)

Válasz

Gőgöm, hogy vagyok, elmúlik-e,
kicsit előbb, mint lombos testem,
mondattá gyűlik a szívhang:
leszek-e végül városlakó?

Hát legyek korai köztéri szoborrá,
sétámból váljon menetelés,
csobogjon szóm, zengjen szünetlen,
mint léha, szinpompás szökőkutak?

Vagy kimondom azt, amivé lettem:
belülről árva, kívül zsúfolt,
szegények ügyivel megvert.
Visszaút hűse vonz, az árvaság.

Az leszek, tudom, városlakó.
Számmá fog falatom elrohadni.
A sokaságból leszek egy kevés,
mert dobog fülemben halálom lova,

nyerítésére rossz röhej a válasz,
roppant buborék az ősz, az esők, –
erősek a városfalak, a kapcsolatok,
hát miért topog itt ama ló?

22. oldal, Vendégkönyv (Szépirodalmi, 1979)

Korai hattyúdalok
9

Jobb is volna talán, ha
elvitorláznék egy holdillatú sehovába.
Várna egy nádas, egy lassúzörejű éj,
egy lámpátlan este.
Összekormozott gyermekkorom neon-
fényesedne,
zokszótlan és messzire járnék.
Nem sírna, hajtana senki.
Ám a jövő, mint elegáns tánciskola,
bezárja kapuit előttem,
mert nyakkendőm nincsen,
ruhám kopott.

89. oldal, Korai hattyúdalok (Szépirodalmi, 1979)

Radnóti

Ikrek havából hull a hó
miért nem lettél Márciussá
úgy csitulsz el mint dáridóm
ha tékozolt az élők jussán
fakadozzál a hóesésben
virágnyitásnyi akarat
fenyveserdői messzeséged
én meglelem ha ott marad –

áll-e még a hóesés
járkálásod a baltafényben
az ember a hóban vándorol
hátán batyuban eleségem
komoly arccal kopog dörömböl
kijutsz-e innen tág körömből
te immár sehol itthonos
sebes lábod ma hol tapos

Ikrek havából hull a hó
téged már soha meg nem ölnek
én foszlok mint a dáridók
óhatnak táglombu tölgyek
vezess lobogóm te riassz
mind megölném ki ölni képes
testporos arccal légy vigasz
messzearcú és szelídséges

48. oldal, Az ingalap (Szépirodalmi, 1979)

Lombidő

E lombidő lehullt –
tétovább csodát remélt a rengeteg
s most előtűnik
a szerkezet maga hogy fokról
fokra másabb nélkülem-velem

E lombidő mögött
csak cserje van de szarvas-
rongálta fák már alig
óriási kék lom az erdő
a sziklafal mindent kitakar

E lombidő lehullt –
és időm is egyre őszebb
forrás fut ki a sziklafalból
de ürességbe ütközik
lapályra ért

70. oldal, Egy ébredés története (Szépirodalmi, 1979)

Korai hattyúdalok
5

Akárha tengerek terelő morgása
előtt, úgy éltem életemet.
Sirálysikoltás a múlt idő jele,
a jövőé ez a tengertükör.
S mert múlttá egészen nem lehet senki,
el sem jön semmi egészen.

Vitorlavásznak járnak: a sirályok,
a közelebb hurcolt horizonton.

88. oldal, Korai hattyúdalok (Szépirodalmi, 1979)

Vadmadár

Zajongó vadmadár dühöm
kivájandó szemekből élne.
Szemedbe mondom, röptetőm:
nem leszek senki szemefénye.

Szegények erdeje mégis
nekem ad őrző menedéket.
Erdőtlen szegényeim
mindennap adnak meleg étket.

Gyötrött napjainknak mondom,
züllő, roncsolódó testnek:
attól se félek már, hogy azzá
leszek, amivé mások lesznek.

Mert már dühöm se bátorít,
és nincs, ki szelidítsen.
Erdőm, madaram, madárerdőm
hol volt, hol nem volt. Régen nincsen.

Ebben a semmiben lakom, hol
ágyúdörgés a képzelt zene.
A jó szó, mint bérelt orvlövész:
a senki semmijére terítene le.

Elszöknék én még onnan is,
gyürüzötten hazaszállnék.
Dehogyis lennék vadmadár –
Újra, csak emberré válnék.

53-54. oldal, Az ingalap (Szépirodalmi, 1979)