A ​téli háború 21 csillagozás

Antti Tuuri: A téli háború

Négy ​hónapnyi kőkemény csatározás, az évszázad leghidegebb telén, nemegyszer mínusz negyven fokban. Állva megfagyott támadókról is készültek akkoriban elborzasztó fotók. Rövid, de annál gyilkosabb küzdelem volt a téli háború 1944 novemberétől 1945 márciusáig, amikor Finnországnak a gigantikus szovjet birodalommal szemben kellett megvédenie függetlenségét. Nagy áldozatokkal és tetemes területveszteséggel ugyan, de sikerült.

E harc szinte napokra lebontott történetén vezeti végig az olvasót Antti Tuuri, csatajelenetek során át, lövészárkok útvesztőiben. A regényben egy katona meséli el háborús élményeit, nagyon egyszerű mondatokkal, csontszikár stílusban, éjfekete, rejtőzködő humorral – ami kissé svejkes, csak jóval morbidabb; nem ingerel felszabadító nevetésre, inkább csak nyomasztó vigyorgásra. De a pusztítás és a halál képeinek mindennapos monotóniája mögött ugyanilyen egyszerűen, minden pátosz nélkül mutatja be az író a hétköznapi hősiességet. A háborús irodalom kedvelői… (tovább)

Eredeti mű: Antti Tuuri: Talvisota

Eredeti megjelenés éve: 1989

>!
Athenaeum, Budapest, 2017
240 oldal · ISBN: 9789632937021
>!
Athenaeum, Budapest, 2017
240 oldal · ISBN: 9789632937410

Enciklopédia 3

Szereplők népszerűség szerint

orosz


Kedvencelte 2

Most olvassa 2

Várólistára tette 14

Kívánságlistára tette 16

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Antti Tuuri: A téli háború

Kiváló téma, gyenge tálalás. Mintha kérnél az étteremben egy villányi Cabernet Sauvignont, déli lejtő, pöpec évjárat, izgalmas savak, és odab@szarintanák eléd az asztalra egy teszkós műanyag pohárban, hogy nesze. És még ki is löttyen. Pedig az orosz–finn háború a maga „kis nép az igazságtalan, böszme nagy nép ellen” zöngéjével igazán eposzi ügy, aki érdeklődik a második világháború iránt (mint én), annak a nyál összefut a szájában tőle. És ami azt illeti, ő meg is kapja azt ettől a könyvtől, ami múlhatatlanul szükséges – eme háború eseményeit becsülettel ledarálja neki a szerző lábfagyással, tüzérségi zárótűzzel, miegymással együtt. Ebben nincs is hiba. Csak éppen irodalom sincs. A szereplők arctalanok, a leírás sótlan*, mintha valami (azért nem reménytelen) iskolás fogalmazványt böngésznék. Persze legyek már most az egyszer jóindulatú: az egész talán egy határozott írói koncepció, hogy egy olyan elbeszélőt szólaltasson meg, aki nem mestere az elbeszélésnek, unalmas kissé, és néha maga is unja, hogy untatnia kell minket. Merthogy ugye így a hiteles – hisz a legtöbben, akik túlélték a háborút, nem a mesemondás nagymesterei, hanem egyszerű emberek, mint te meg én, következésképpen elbeszéléseik is vontatottak és vízízűek. Lehet, tényleg ez volt a cél. Monotónia, mint a hitelesség biztosítéka. Mert a másik lehetőség, hogy maga az író nem mestere az elbeszélésnek és unalmas kissé. De ebbe bele se merek gondolni.

* „Egész délelőtt robbanó tárgyakat dobáltunk egymásra.” (110. oldal) Szinte bravúros, hogy feszültségteljes dolgokat ennyire seszínűen is meg lehet fogalmazni…
– Mit csináltatok ma, kisfiam?
– Á, semmi különöset, anya. Egész délelőtt robbanó tárgyakat dobáltunk egymásra.
– Remek. De most gyere be ebédelni.

21 hozzászólás
>!
Ákos_Tóth IP
Antti Tuuri: A téli háború

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy némileg félreértettük Antti Tuuri legendás regényét. Az alacsony(abb) százalék valamilyen szinten jogos, hiszen vannak a könyvnek gyermekbetegségei, azonban azt is érdemes észrevenni, hogy A téli háború nem kimondottan abban a kategóriában versenyez, amiben sokan rajtkőhöz állították…

Ha meg kéne határozni a kiadvány műfaját, én azt mondanám rá, hogy ál-dokumentarista riportregény, vagy ál-dokumentarista interjúregény. Elbeszélőnk ugyanis fiktív személy, a szerző rajta keresztül mégis képes a téli háború összes – bakaszemszögből fontos – aspektusát bemutatni, lejegyzett, megtörtént eseményekre alapozva, ugyanakkor a végeredmény óriási hiányosságokkal küzd irodalmi szempontból. Nem alkot jellemeket, nem játszik a lélektani fonalakkal, egyáltalán nem foglalkozik a háború pszichológiájával. Története ugyanúgy nincs, mint általában a háborús regényeknek, azonban a konfliktus átláthatósága és rövidsége miatt ez nem is tűnik fel elsőre – pedig itt aztán tényleg csak annyit látunk, hogy pár fehér ruhás srác lövöldözget egymásra a téli erdő közepén, néhány durvább részletet nem számítva igazából egy maratoni számháború is állhatna a sztori középpontjában. Az egész regényen felismerhető valamiféle lelketlenség – hiányzik valami, amit általában szépirodalmi művektől szoktunk elvárni, ugyanakkor tárgyilagossága már-már zsurnalisztikai irányba tereli a hangvételét.
Erre erősít rá egyrészt a finnes befordultság – hiszen elbeszélőnk tényleg úgy viszonyul a háborúhoz, mint Kimi Räikkönen egy rajt-cél győzelemhez a Hungaroringen –, másrészt egyértelmű hatásként az Ernst Jüngertől kölcsönzött hidegség és ridegség. Csakhogy Jünger könyvét szétfeszítették a hébe-hóba felszínre törő érzések, a rengeteg gondolat és mondanivaló. Az Acélzivatarban úgy mondott sok mindent a háborúról, hogy sokszor fájdalmasan hallgatag maradt. A téli háború ellenben semmit sem akar mondani azon kívül, amit a 250 oldalon elénk tárt az író. Jó példa erre a kötet első felében bekövetkező tragédia, spoiler, melynél konkrétan meg lehetne bőgetni az olvasót, de Antti ezzel a lehetőséggel egyáltalán nem él, a leírás nyers és szókimondó naturalizmusán kívül semmivel sem próbál lelki szinten hatni a befogadójára.

Azt hiszem, ezt a kötetet a manapság divatos „megtörtént események alapján” címkéjű, újságírók által írt regényes riportok közé kellene besorolnunk, és abban a mezőnyben meg is állná a helyét. Arra persze nem fogunk választ kapni, mitől lett a történet etalon a téli háborúról szóló írások között, de ezt csak maguk a finnek tudhatják. Bár érdemes számításba venni, hogy a konfliktus valahol szinte megtestesíti a legnemesebb nemzetvédelem és önfeláldozás, a nagy agresszorral szembeni hősies helytállás mítoszát (ilyesmire azért kevés példa volt a XX. századi történelemben!), és ezek a végtelenségig idealizált toposzok el is nyomták az összecsapás (ebből a regényből is száműzött) valódi drámáját*. Mínusz húsz fokban küzdöttek egymással a magabiztos, elszánt finnek és a téli felszerelésnek, jó vezetésnek, megfelelő hadianyagnak híján lévő oroszok – azok, akik két évvel később ugyanilyen hidegben megakasztották a német gőzhengert. A finn bunkerek előterében valóságos mészárszékek alakultak ki, akit nem lőttek agyon, az halálra fagyott. Nagyon keveset írtak még az ebbe a helyzetbe kényszerített oroszokról, de az átlagos finn katona lelkivilága is örökre bezárkózott a mosolygós, álcaruhás, síléces hősökről készült fényképekbe. És bár A téli háború sok mindent elmesél nekünk a harcról, az emberi oldalt ő sem tudja/akarja bemutatni – tőlem ezért nem kapta meg az öt csillagot.

*Épp a minap olvastam egy cikket a 444-en a katonai szolgálat finnországi népszerűségéről (https://444.hu/2018/11/26/a-finn-modell-a-sorkotelesseg…). Ebből remekül látszik, hogy a finn patriotizmus mintha a hagyományosan betegségekkel küszködő európai nacionalizmus egy végtelenül letisztult, meggyógyított alternatívája lenne, amiben a XXI. századi hozzáállás mellett valószínűleg nagy szerepe van a téli háború mítoszának is. Hát ez speciel egy válasz lehet arra, miért nem mutatja nekünk be senki a szenvedő, kínlódó, gránátsokkos, megcsonkolt finn katonát – csak akkor, amikor már visszatért a frontra (mint például Simo Häyhä).

>!
Athenaeum, Budapest, 2017
240 oldal · ISBN: 9789632937021
11 hozzászólás
>!
mate55
Antti Tuuri: A téli háború

Sztálin nem hajlandó lemondani a cárok örökségéről, ennek okán az orosz birodalomból kivált államokat szeretné visszaszerezni. Ezért Finnországra is egyre nagyobb nyomás nehezedett, az oroszok hódítási vágyaiban. Ezáltal nyilvánvalóvá vált, hogy az egész állami létük a valódi tét. Sztálin a zsarnokok jól bevált módszerei szerint megszervezett egy provokációt, mondvacsinált ürüggyel (Zsdanov, a leningrádi párttitkár, a saját csapataikra lövetett szovjet területről, a /„mainilai lövés”/, amikor a saját területét vette tűz alá a finn határtól 800 méterre. És máris megvolt a háborús ürügy) megtámadta (kevésbé használt megnevezése: Téli hadjárat) Finnországot. A szovjet hadvezetés könnyű és gyors győzelemben reménykedett. A finn hadsereg mozgósítást rendel el. Moszkvában még folynak a tárgyalások, de a háború szaga betölti a levegőt. A könyv hőse Martti Hakala, aki évtizedekkel később emlékezik vissza a háború eseményeire. Hamarosan a frontra kerül, ahol olyan helyzetek várják, amikor minden tudására és elszántságára szüksége lesz, mert amivel szembe kell néznie, több mint embert próbáló feladat. Bár a regény alakjai nem valóságos személyek, de maga a történet a háború dokumentumértékű feldolgozásának is tekinthető. Az elsöprő túlerő feltartóztatása lehetetlennek látszik. De eljön az a pillanat, amikor a hazaszeretet, az otthon féltése olyan erőt ad, ami tulajdonképp meg sem magyarázható. A finn hadsereg bőven rendelkezik hasonló lelkierővel bíró katonákkal, pedig egyszerű emberek mind. Szükségük is van rá, mert önmagukon kívül csak a csodában bízhatnak az orosz katonák özönlő tömege, tankjaik és repülőgépeik ellenében. Tuuri minden pátosztól és idealizálástól mentes képet ad a háború mindennapjairól. A szándékosan egyszerű ember és helyzetábrázolás végig kíséri a könyvet, ami kifejezetten előnyére válik a regénynek. Az elbeszélés tiszteletét és háláját fejezi ki mindazoknak, akik az ország függetlenségéért harcoltak.

>!
Mariann_Czenema P
Antti Tuuri: A téli háború

A fülszöveggel ellentétben, nem tudom, hogy szerettem-e ezt a könyvet. Az előszavának nagyon örültem, az biztos, Bereczki András remek összefoglalót írt a finn-orosz háborúról. A harcok 1939. november 30-tól 1940. március 12-ig tartottak, míg maga a regény október 13-án kezdődik, mikor Martii Hakala, a történet főhőse, öccsével, Paavo-val bevonul.
Az rendkívül érdekes, hogy szinte egyáltalán nem tanultunk ezekről a csatákról, vagy ha igen, csak átfuthattunk rajtuk, holott 26 ezer finn katona halt meg a harcok alatt, és 40 ezer civil sebesült meg.
Az orosz (szovjet) áldozatok száma pedig ennél is elborzasztóbb, egyes források valahol 100-130 ezer közzé teszik, mert azt Martii is számtalanszor kifejti a regényben, hogy az orosz katonai vezetőknek nem volt érték a közkatona.
(tovább itt:
https://czenema.blogspot.hu/2017/12/antti-tuuri-teli-ha… )

2 hozzászólás
>!
wzsuzsanna P
Antti Tuuri: A téli háború

Először is fontos tisztázni, hogy a történelmi regényeknek én csak amolyan koca-olvasója vagyok, ezért azok számára, akik tényleg jól ismerik és szeretik a műfajt, nem biztos, hogy az én véleményem mérvadó. Ugyanakkor a II. világháborús történetek kifejezetten érdekelnek, a téli háborúról pedig nagyon kevés előzetes információm volt, ezért Antti Tuuri regénye hamar felébresztette a kíváncsiságomat.
Számomra szimpatikus módon a könyv elején olvashatjuk Bereczki András előszavát, melyben közérthető módon foglalja össze a Szovjetunió és Finnország közötti, 1939. november 30-tól 1940. március 13-ig tartó, téli háborúnak nevezett időszakot. A felsorolt adatokból láthatjuk, hogy ez a 105 nap rengeteg emberéletet követelt, 26.662 finn és 126.875 szovjet katona halt meg a harcok során…
…Nekem nagyon tetszett, hogy a történet nem akart sem hősies, sem pátoszos lenni, sőt, tulajdonképpen erős érzelmeket is csak alig-alig fedeztem fel benne. Ez számomra sokkal hitelesebbnek tűnik, mint a „hálivúdi” történetmesélés, úgy gondolom, ennyi szörnyűséget és iszonyatot tényleg csak úgy lehet elviselni, ha az ember igyekszik a lehető legjobban eltompítani saját magát, és csak a praktikus feladatokra koncentrálni. Ettől függetlenül szerencsére találunk bőven emberi megnyilvánulásokat, a körülmények ellenére még némi fagyos humorral is találkozunk…
Bővebben:
https://konyvesmas.blogspot.hu/2017/12/a-teli-haboru.html

>!
Anton_Gorogyeckij P
Antti Tuuri: A téli háború

Igazából olyasmi, mint Ernst Jünger: Acélzivatarban című könyve, akinek az tetszett, ez is fog. Nekem kicsit egysíkú volt, a finn humor viszont átjött, illetve a vége eléggé elszomorított. Anno láttam az ebből készült filmet, úgyhogy végül is nem csalódtam, ugyanazt kaptam – csak ez legalább nem volt olyan hosszú (már a könyvekhez viszonyítva).

>!
minczer
Antti Tuuri: A téli háború

Egy iskolai fogalmazás kétszáz oldalasra bővítve.
Monoton történet tőmondatokban.
Pedig a téma igen érdekes lenne, nem sűrűn lehet a finn-orosz háborúról olvasni.
Nagy kár érte.

1 hozzászólás
>!
Renáta_Kovics
Antti Tuuri: A téli háború

Előre le kell szögeznem, hogy én annyira nem szeretem a történelmi regényeket, mert nem tisztázzák, hogy mi a valóság és mi a fikció. Ezt a könyvet mégis imádtam, viszont ezért nem fogják szeretni a téma nagy rajongói. A szerző ugyanis egyáltalán nem hozza a szokásos hősies, hollywoodi hazafisággal átitatott stílust, hanem tényleg egyszerűen és tárgyilagosan közli az eseményeket, elvétve villant fel csak emberi érzelmeket. Ezért vagyok bajban a besorolásával is, mert én inkább tenném a szakkönyvek közé (jobb híján mindkét címkét megkapta). Nem hősünk lelki vívódásait olvashatjuk, hanem a kiképzés, a harcok és a háborús mindennapok menetét. Emellett a témaválasztásért is hatalmas piros pont, mert a téli háborúról tényleg nagyon kevés könyv született, ezért is döntöttem az elolvasása mellett. Méltatlanul elfeledett történet, ugyanis az oroszok voltak túlerőben, de a finnek hazafiságának, kitartásának köszönhetően nem vesztették el a háborút. Területet igen, de azt is csak a politikának köszönhetően. Ami pedig külön tetszett, az a finnek humora. Nekem a fekete humortól ez messze van, inkább visszafogottan gúnyos.
Összességében én imádtam, s mindenkinek ajánlom, akit érdekel ez az elfeledett téma, s nem bánja, ha a könyv nem csöpög a meghatottság könnyeitől.

>!
Zoltán_Bálint P
Antti Tuuri: A téli háború

Kifejezetten tetszett a könyv. Amit sajnálok, hogy a békekötés után nem folytatta a történetet, kíváncsi lettem volna, hogy hogyan alakul Martti további sora. Remélem, hogy később más könyvek is megjelennek, majd a szerzőtől magyar nyelven.

>!
olvasoterem
Antti Tuuri: A téli háború

Ahogy a Bereczki András által jegyzett előszóban is olvashatjuk, a történet fiktív, a szereplők sem valósak, azonban a leírások nagyon is élethűek és pontosak. A finn szerző annyira hitelesen rajzolja meg a valóságot, hogy rövid időre magunkat is a lövészárokban érezhetjük, az egyfolytában röpködő gránátszilánkok és lövedékek közepette, néha az olvasó is azt érzi, hogy rászakad az ég.

A teljes ajánló: http://olvasoterem.com/blog/2018/01/11/antti-tuuri-a-te…


Népszerű idézetek

>!
wzsuzsanna P

Szerintünk épp elég földje volt már az orosznak. Úgy gondoltuk, ha nagyon szorít a cipő, akkor legfeljebb egy olyan méterszer kettő nagyságú darabot adhatunk nekik, amekkora egy embernek a sírjához kell.

18. oldal

>!
Anton_Gorogyeckij P

az ebédünk leggyakrabban az volt, hogy egy százkilós svájci sajtból fejszével jeges darabokat vágtunk és azt ettük a mi kemény, ropogós kenyerünkkel, a cibakkal.

122. oldal (Athenaeum, 2017)

Kapcsolódó szócikkek: sajt
>!
Anton_Gorogyeckij P

Próbáltuk kikémlelni, mit jelent az oroszok szerint a béke. Olyan csend volt, hogy belefájdult a fülünk, és láttuk, hogy az oroszok is minket kémlelnek az árkaikból; mintegy ötvenméternyire voltak az állásaik tőlünk. Az oroszok kezdtek felmászni a lövészárkok szélére, integettek nekünk és hadonásztak, de nem mertek felénk indulni az árkaikból, mi sem mertünk kimászni. Nem nagyon bíztunk abban a békeszerződésben. Negyedórát néztük, hogy kezd-e lőni a szomszéd, vagy hullik-e valamilyen vas az égből. Aztán az oroszok előjöttek a lövészárkaikból és felénk indultak. Ilyesmit kiabáltak, hogy: „Mir, mir…” Ez azt jelenti: „Béke”. Nem volt a kezükben fegyver, de sokan voltak, több száz ember. Mi akkorra már csak nyolcan maradtunk, és kimásztunk a gödreinkből és az oroszok felé mentünk az állások közé az ágyútűz által laposra kaszált erdőben. Az oroszok a karunkat és az arcunkat tapogatták és valamit zagyváltak egymás közt, amit nem értettünk. Bizony borzalmasan néztünk ki, lefogyva és borotválatlanul és koszosan, nehéz volt felismerni bennünk az embert.

245-246. oldal (Athenaeum, 2017)

Kapcsolódó szócikkek: béke · orosz
>!
wzsuzsanna P

Sokszor csodálkoztam azon, honnan jelentek meg rajtunk a tetvek és a poloskák, mert civilben senkin sem voltak, de a háborúban nem telt bele egy hét sem , és már mindenkin nyüzsögtek, és annyira kínoztak, hogy támadás közben is azt vette észre az ember, hogy azt kívánja, a szomszéd csak annyira vegyen vissza a rohamozásból, hogy meg lehessen vakarózni…

170. oldal

>!
Anton_Gorogyeckij P

Az oroszok nagy területre kiterjedő ágyúzásának már a tartalékban, a közép-finnországiak között áldozatul estek az első fiúk. Néhányan olyan súlyos sebeket kaptak a gránátrepeszektől, hogy belehaltak. Sokan megsebesültek. Úgy tizedike körül lehetett, mikor közülünk az elsők elestek. Csak ekkor kezdtük megérteni, mit is jelent a háború. Minden halottat ismertünk még otthonról, és itt már két hónapot töltöttünk együtt, egymás közvetlen közelében – és akkor hirtelen nem voltak többé. Vagy csak a holttestük volt.

64-65. oldal (Athenaeum, 2017)

>!
gesztenye11

Paavo mesélte, hogy mikor a Taipaleenjoki felé meneteltünk, az egész zászlóalj az ágyúknak készített csapáson állt, és valahonnan az a hír jött, hogy az Oroszország elleni háborúhoz csatlakozott Magyarország és Törökország, és erre az egész zászlóalj egyszerre kiáltott hurrát a magyaroknak és a törököknek, akik a mi fegyvertársaink. Paavo csodálkozott, hol is maradnak a magyarok meg a törökök, mert hamarosan igencsak szükség lehet rájuk itt a Taipaleenjokinál, ha olyan tempóban fogjuk elveszíteni a fiúkat, mint eddig.

87-88. oldal

>!
gesztenye11

Saját ezredünknek jelentettük, hogy valaki elvezethetné a tankot a saját oldalunkra, és a finn hadsereg használatba vehetné, mert a tank ép és használható, csak a vezetője legyen tisztában azzal, hogy ne bámulja túl hosszan az ellenség mesterlövészeinek puskacsövét a nyitott célzóréséből.

105. oldal

>!
Renáta_Kovics

A terijoki kormány miniszterei és a polgárháború után Oroszországba költözött többi finn meg a propagandistáik azt bizonygatták az oroszoknak, hogy a finn oldalon gyakorlatilag fúvószenekar köszönti majd őket, meg copfos kisleányok virágcsokorral. Nem így történt.

61. oldal

>!
gesztenye11

A zászlóalj-parancsnok arról érdeklődött, képesek vagyunk-e tartani az állásokat. Azt gondoltuk, hogy ha ennél rosszabb nem lesz, mint az orosz repülőgépek és tüzérségi össztüzek és a tankok és a gyalogság katonái és a gránátok és a géppuskák tüze, akkor nem kell az állásainkból elindulni sehová. Ha még valami rosszabb következne, akkor nem tudjuk garantálni az állásokat.

228. oldal

>!
Anton_Gorogyeckij P

Amikor közeledtek hozzánk a lövések, gránátgödröket kezdtünk keresni fedezékül. Én valahogy az élre kerültem ebben a felderítőcsoportban, és amikor egy gödörben feküdtem, a szakaszvezető is ebbe a gödörbe ugrott. Megkérdezte, ki fekszik a gödörben, és én megmondtam a nevemet. Megkérdezte, félek-e nagyon. Azt válaszoltam, nem túl kellemes ez a dolog, de olyan rettenetesen azért nem félek. Rögtön elindult, és én csodálkoztam, miért kérdezősködött annyira az én félelmeim felől. Csak amikor egy-két óra múltán már visszatértünk az állásainkba, vettem észre, miért tudakozódott a félelmeimről, mikor a fiúk azt állították, hogy borzalmas bűz árad belőlem, emberi szar szaga. Vizsgálni kezdtem magam, és arra az eredményre jutottam, hogy ott a tisztáson a sötétben egy olyan gödörbe ugrottam, amit az orosz őrség árnyékszéknek használt. Tetőtől talpig szaros voltam, és bizony emberi szar volt az, ami az öltözékemet borította. Ezzel aztán gondom támadt, mert a ruhacserét nem lehetett elintézni, víz meg nem volt sehol a mosáshoz. Tőrrel kellett tisztára vakarni magam.

90. oldal (Athenaeum, 2017)


Hasonló könyvek címkék alapján

Väinö Linna: Az ismeretlen katona
Ulla-Lena Lundberg: A marcipánkatona
Kjell Westö: Délibáb
Joni Skiftesvik: Akit állva temettek el
Pentti Haanpää: Kilenc férfi csizmája
Daniel Katz: Amikor nagyapám átsíelt Finnországba
Sofi Oksanen: Tisztogatás
Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje
Mika Waltari: Szinuhe
Juhani Peltonen: Salomo és Ursula / Vadászat karácsonykor