Az élet remekül élhető, ha az ember hajszálpontosan felméri, mely cselekedete milyen kockázattal vagy előnnyel jár, és mindig a legészszerűbben cselekszik. Henri Koskinen biztosításmatematikus az utolsó tizedesjegyig kiszámolja valamennyi döntésének minden lehetséges pozitív és negatív hatását.
Aztán egy nap megörökli testvére kalandparkját, és a feje tetejére áll a világa. Hirtelen veszélyes bűnözők, irreálisan magas kamatozású hitelek zsákutcájába keveredik, ahol matematikailag kiszámíthatatlan, mikor válik erőszak áldozatává, vagy mikor kell neki magának erőszakot alkalmaznia.
Henri a kalandparkban ismeri meg a festőművész Laurát, és rájön, hogy a művészet és a mindent elsöprő szerelem képletekben nem leírható.
De vajon mit rejtenek a fagyasztóládák? Milyen hitelt kaphatnak a látogatók? Mitől lesz valaki élő emberből akasztott ember? És milyen a bedühödött Varánuszvonat? Ha szorult helyzetbe kerülünk, mit lehet kezdeni egy német–finn… (tovább)
A nyúlfaktor (A nyúlfaktor 1.) 63 csillagozás
Eredeti cím: Jäniskerroin
Eredeti megjelenés éve: 2020
Enciklopédia 3
Most olvassa 1
Várólistára tette 56
Kívánságlistára tette 39
Kölcsönkérné 2
Kiemelt értékelések
”… az életben nem kell külön keresgélni a nehézségeket, azok anélkül is megtalálnak.”
Az Animus újdonsága, A nyúlfaktor egy figyelemfelkeltő borítóval, egy finn szerzővel és a közkedvelt Ovéval történő összekapcsolással csábít olvasásra. A regény rögtön egy abszurd jelenettel indul, majd megtudhatjuk, mi vezetett el idáig, azaz hogyan vesztette el munkáját a biztonságmatematikus főszereplő és hogyan örökölte meg testvére kalandparkját. A csupán a számokban bízó Henri teljesen új helyzetbe kerül, amikor a TiMiFun nevű park tulajdonosává válik, átvéve annak adósságait és különös alkalmazottjait is. A krimiparódia abszurd jelenetekben és morbid humorban gazdag. Erőssége azonban kétségtelenül a karakterek ábrázolásában rejlik, nemcsak a fő-, hanem a mellékszereplők is életre kelnek. Bár nagyon olvastatja magát, a végére sajnos a cselekmény kifullad. Kicsit kimozdított a komfortzónámból, megvallom, kizárólag Backman könyvére történő utalás miatt vettem a kezembe, és bár ez végül igen erős túlzásnak bizonyult, tagadhatatlanul kiváló marketingfogás. Nem bántam meg, hogy emiatt elolvastam, hiszen csak úgy peregtek az oldalak, és kellemes kikapcsolódás volt ez a különös kalandparkos kalandozás.
A Nyúlfaktor egy szórakoztató, mókás történet, néhol egy sötét krimi-vígjátékra emlékeztet, ami kellően bővelkedik váratlan fordulatokban. Olvasmányos, jó stílusban megírt regény, szerethető karakterekkel, ahol több szálon futnak az események. Jól adagolt groteszk, fanyar humora kiemeli a szokásos skandináv történetekből, ezzel is alátámasztva, hogy az északiaknak is van ám humora!
Az a száraz humor, amivel főhősünk működni próbál akár jó is lehet, de itt ez nekem erőtlen volt és kb. megrekedt egy szinten, ahonnan nem tudott tovább fejlődni spoiler.
A krimi-szál is gyengécske, a szereplők közül egyedül a macskát csípem, na meg a kávézó vezetője volt még érdekes, kár, hogy róla nem derült ki több minden spoiler.
Az utóbbi néhány évben kezdek rákapni a kortárs skandináv irodalomra. Nem hittem volna, hogy pont ott a messzi, örökké hideg, sivár vidéken – ami amúgy nem is állhatna távolabb a nap- és dús növényzetimádó mentalitásomtól – találok rá ennyi fekete humorú, de ugyanakkor szórakoztatóan életigenlō szerzōre és könyvre.
A nyúlfaktor rossz értékelési százalékát (74) nem érzem jogosnak. Ami nagyon tetszett: a fōszereplōt, a furcsa, különc (Aspergeres?) biztosításmatematikust, Henrit abszolút meg tudtam érteni és szeretni. Több könyvet is olvastam az utóbbi hónapokban hasonló alakokról, ráadásul a családban és munkám során is sok kockával voltam és leszek körülvéve: olyannyira, hogy lassan az ilyen embereket kezdem normálisabbnak érezni, mint az átlagembereket. ;) Szerencsére itt a mellékszereplōk is egytōl-egyig jól eltalált és kidolgozott karakterek, ilyen szempontból találónak érzem a borítón a Backmanhoz hasonlítást, bár az Ove helyett talán szerencsésebb lett volna a Brit-Marie-t említeni, több hasonlóságot vélek felfedezni a bogaras öreglánnyal. Az egyik legjobban eltalált szereplōnek Henri volt fōnökét érzem, a multikultiban volt szerencsétlenségem több ilyen „egy család vagyunk, gyere office-jógázni este hatkor, érezd te is a pozitív vibe-jainkat, ha meg nem, akkor inkább dögölj meg”- mentalitású, elszállt fōnökhöz és kollégához.
És akkor jöjjenek a negatívumok, hogy miért nem adtam öt csillagot a regényre a kitūnō humora és a karakteràbràzolása ellenére: bár helyenként izgultam, azért nagyon fordulatos kriminek nem tudnàm a mūvet nevezni, inkább csak krimi-vígjátéknak. A másik zavaró tényezō Henri szerelmi szála volt, vagyis inkább annak a túlírtsága, szájbarágóssága. Értem én, hogy egy ilyen ember nehezen boldogul az érzéseivel és csak nagyon lassan döbben rá, hogy szerelmes, hogy egyáltalán mi az a szerelmem, de talán mégsem ennyire lassan.
Összességében egy kellemes, szórakoztató történet sok izgalommal, váratlan fordulatokkal, némi humorral és szerelemmel. A főszereplő Henri számomra nagyon kedvelhető volt, tudtam azonosulni vele, ahogy mindenben kereste a logikát, ragaszkodott az észszerűséghez. Nagyon tetszett ugyanakkor, amikor ráébredt, hogy a művészet és a szerelem nem írható le egy egyenlettel, majd – tőle szokatlan módon – sutba dobta a valószínűségszámítás eredményét a randevúval kapcsolatban. És bár nem volt jelentős szerepe, nagyon megszerettem Schoppenhauert, a macskát is. Ugyanakkor volt néhány rész, ami kicsit szárazabb volt, más részek kicsit nehezen követhetőek (számomra legalábbis), de ez nem rontotta el az élményt.
A borító szenzációs. És ezzel kb. az összes pozitívumot elmondtam a könyvről. Backman Ovéjához hasonlítják. Hát… A főszereplő próbál hasonlítani Ovéra, de valahogy mégsem lett erős karakter. Humorosnak nem volt kimondottan humoros, kriminek is gyenge. Valahol azt olvastam, hogy ez egy trilógia első része, nem tudom mire fut ki a harmadik rész végére, de nem hozta meg a kedvemet ahhoz, hogy tovább folytassam a sorozatot.
Amikor olvasni kezdtem a regényt, az volt az első gondolatom, hogy mennyire kevés finn szerző jelent meg eddig itthon magyarul. Kapásból alig párat tudtam volna mondani, de aztán egy rövidebb kutatás után rájöttem, hogy nem is annyira elényésző a számuk. Ha csak a jelen kiadónál maradunk, ott van mindjárt Matt Rönka, Leena Lehtolainen vagy a tavalyi felfedezett, Max Seeck – mindhárom a Skandináv Krimik sorozatban jelentek meg. Szintén ebben a műfajban jeleskedik Salla Simukka és Kati Hiekkapelto is, de említhetném a sci-fijeiről ismert Hannu Rajaniemit, a Múmin-mesék atyját, Tove Janssont vagy a szintén a gyerekregényeiről ismert Timo Parvelát, és persze nem feledkezhetünk meg az itthon is óriási npszerűségnek örvendő Mika Waltariról és Sofi Oksanenről sem. Szóval, mondatni elég impozáns a lista, amelyhez most Antti Tuomainen újból csatlakozott. Újból, hiszen 2012-ben már megjelent magyarul A gyógyító című műve, amely azonban viszonylag rövid időn belül feledésbe is merült.
Az Animus Kiadónak köszönhetően azonban most újra felkerült a térképre – és hogy meddig marad rajta, az csak az olvasókon fog múlni. A nyúlfaktort a kiadó Fredrick Backman kedvelőinek ajánlja (érdekesség, hogy a kötet mégsem ahhoz hasonló borítóval jelent meg, mint mondjuk Hans Rath vagy Virgine Grimaldi regényei), amely annyiban megállja a helyét, hogy ismét egy sajátos humorú történetet kapunk. Igaz, itt inkább a fekete humor dominál, éppen ezért hangulatában engem Anders Thomas Jensen filmjeire (Gengszterek fogadója, Ádám almái) emlékeztetett. A történet maga is inkább egy krimivígjáték, amelyben a morbid humor éppen annyira jelen van, mint az akció. A regény in medias res veszi kezdetét: hősünket, Henri Koskinent meglehetősen szorult helyzetben látjuk először és veszünk is tőle búcsút szinte azonnal, hogy visszarepüljünk az időben közel négy hetet.
Az bizonyos, hogy a szerzőnek nem kell a szomszédba mennie, ha abszurd ötletekre van szüksége – legyen szó akár a cselekményről, akár a karakterekről. Nemcsak – a munkájában és az életben egyaránt matematikusként létező és gondolkodó – Henri alakját sikerült abszolút egyedivé tennie, hanem a további főbb és mellékszereplőkét is. A TiMiFun teljes csapata – a mindenki helyére örömmel beugró, ügyvezetői pozicióról álmodozó Kristian, a festőművész Laura, Minttu K., a marketing- és salesfőnök, vagy éppen a dolgozni be sem járó Venla – igazán eredeti, színes-szagos karakter, de még Juhanit is sikerül megszeretnünk – holott ő fel sem tűnik a színen, lévén a bonyodalmak az ő halálával veszik kezdetüket. Az én szememben ezek a figurák vitték el a hátukon a történtet, amely egyébként cselekményét tekintve nekem több helyen túlírt és -bonyolított volt. Alapból ritkán olvasok gengszterekről szóló regényeket, itt pedig bőven kijut belőlük is, és sajnos nem mondhatom, hogy közelebb kerültek a szívemhez. Sokkal inkább volt érdekes számomra Henri magánéletének alakulása, semmint az, hogy sikerül-e megmenekülnie üldőzöi elől. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy eleinte ez a rész is izgalmasan indult, főleg, ahogy hősünk – akiről nehezen lehetne megmondani, hogy autisztikus tüneteket produkál vagy csak egy nagyon „kocka” emberről van szó – a matematika segítségével akar kimászni a slmasztikából, amelybe önhibáján kívül keveredett. Egy idő után azonban mindez kissé zavarossá és vontatottá vált, így sajnos ezen a téren nem sikerült eleget tenni a várakozásaimnak.
Habár meglehetősen vegyes fogadtatásban részesítettem a regényt, a folytatásnak mindenképpen adni fogok még egy esélyt, hiszen nem egyszer bizonyosodott be (példának okáért egy másik finn szerzőnél, Max Seecknél), hogy nem érdemes pusztán egy műve alapján „eltemetni” egyetlen írót sem.
Vicces volt, de messze nem Ove vicces.
Tetszett az alapsztori, Henrit, a főszereplőt nagyon csíptem, de sajnos úgy éreztem, hogy nem sikerült az írónak a sztoriból kihozni a maximumot.
Nekem a lezárás is olyan „nye”. Ilyen egyszerűen megúszta Henri, komolyan ennyivel el lehet intézni a rosszfiúkat?
Könnyed kikapcsolódásnak viszont tökéletes volt. Henri reakciói tényleg viccesek.
Ez nagyon egyben volt: humor, izgalom, csipet romantika. Kicsit Backman, kicsit Rosie-projekt:) Szóval minden megvolt benne a szórakozáshoz.
Népszerű idézetek
[…] Az utóbbi időben azonban megtanultam, hogy az, ami azelőtt valószínűnek tűnt, egyre gyakrabban esik az úgynevezett lehetetlen kategóriájába. És fordítva: az, amit korábban a valószínűségszámítás és a kockázatelemzés alapján ki tudtam zárni az életemből, most voltaképpen maga az életem.
10. oldal (Animus, 2022)
Megy az idő.
Igaz, mást nem is csinál. Egyirányú utca. Egyszer hallottam egy definíciót az időről – a lét és a történések folyamatos, a jelek szerint visszafordíthatatlan haladása a múltból a jelenen át a jövő felé –, amelyben most a visszafordíthatatlan szó köti le a figyelmem. Az idő mellett már önmagában emiatt is figyelmeztető táblának kellene állnia.
260. oldal (Animus, 2022)
– Sorry, néha nagyon előreszaladok. Annyira hozzá vagyok szokva a kitárulkozáshoz, hogy elfelejtek teret engedni a másiknak – felelte olyan hangon, amilyennel egy éve még nem rendelkezett. Akkor még úgy beszélt, mint a többiek, most, hogy elvégezte a kurzusokat, valahol a mesemondó és a túsztárgyaló között helyezkedett el.
27. oldal (Animus, 2022)
[…] A biztósítótársaságok azzal is tisztában vannak, hogy az ember törékeny, és hogy találékonysága, amellyel képes önmagát bajba sodorni, bármely más élőlény találékonyságát sokszorosan felülmúlja. Így hát jelenleg azt számolgatják, milyen gyakran csúsznak el az emberek különösen a saját udvarukon, dugnak magukba különféle célú és formájú eszközöket és egyéb tárgyakat, öntik a még parázsló grillszént a kukába, mennek neki még be nem járatott vízi robogóikkal egymásnak, igyekeznek a legfelső polcon lévő váza mögé elérni, támaszkodnak meg részegen a szusikésben, és lövik szembe tűzijáték-rakétával önmagukat vagy embertársaikat – jövőre..
21. oldal (Animus, 2022)
Noha a pénzintézetek folyamatosan és szántszándékkal csökkentik az ügyfeleikkel való bánásmód színvonalát, nem küldözgetnek éjszakai késdobálókat az adósaik után, legalábbis egyelőre még nem.
[…] Ha nem lüktetne a fájdalom a vállamban, ha nem kalandoznának el rémképeket szülve a gondolataim, ha nem lennék ilyen végtelenül fáradt, akkor a sűrű bundájú óriásnyúl láttán bizonyára azt gondolnám, micsoda vidám fickó ez a huszonöt centiméteres szemfogaival, minden rendben vele, és pont úgy van, ahogyan eddig is, hiszen itt mosolyog és hegyezi kedvesen a fülét ez a német-finn nyúl.
105. oldal (Animus, 2022)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Rita Falk: Kuglóf-különítmény 94% ·
Összehasonlítás - Max Seeck: Harag 90% ·
Összehasonlítás - Petra Rautiainen: Hamuba rajzolt föld 85% ·
Összehasonlítás - Jeff Lindsay: Drága, dolgos Dexter 85% ·
Összehasonlítás - Andrej Kurkov: A halál és a pingvin 84% ·
Összehasonlítás - Stephen King: A halálsoron 96% ·
Összehasonlítás - Diana Hunt: Őrület határán 96% ·
Összehasonlítás - Ella Steel: Végzetes hajsza 96% ·
Összehasonlítás - Steve Cavanagh: Vádalku 97% ·
Összehasonlítás - Don Winslow: A kartell 96% ·
Összehasonlítás